Szindbád születése

Az 1910-es évek legelején a "mikszáthos" Krúdy válaszút elé érkezett. Világnézeti és művészi választás elé. A mikszáthos hangtól tovább kellett jutni; s helyet kellett keresni a kialakuló irodalmi frontok valamelyikén. Tehetsége vitathatatlan volt: a konzervatív és a polgári irodalmi front előtt egyaránt. A Nyugat dicsérte írásait, s a Magyar Figyelő táján – mint nagytehetségű dzsentriszármazású írónak – többen neki szánták Mikszáth elárvult helyét. Talán maga Tisza István is; többször meghívta vacsorára. Krúdy azonban a határozott választás elől kitért, nem kapcsolódott a Nyugat mozgalmához, de elhárította magától a konzervatív irodalmi szerepet is; vita nélkül átengedte Herczeg Ferencnek. Az irodalmi frontok fölött óhajtott maradni; csak író lenni. S író is másként, mint egy Mikszáth nyomán indulótól várni lehetett volna. Herczeg útjára nem lépett, a Harsányi Zsolt-féle hígítás tehetségéhez különösen méltatlan lett volna; de a mikszáthi hagyományból való előbbrelépésnek azt a lehetőségét is elengedte, melyet Móricz útja ígért; pedig az ő művészetében is nagy realista lehetőségek voltak (Az aranysarkantyús vitéz legendája, Korvin lelke). Más utat választott. Mikor Móricz a mikszáthi pajkos derűtől a Tragédia, a Sárarany, A fáklya drámai küzdelméig érkezik, s nappali fényben mutatja be a magyar Ugart, Krúdy átlép a tragédiás valóságból egy magateremtette világba, és a magyar Ugarral küzdő, birkózó hősök helyett megrajzolja az álmok vizén hajózó Szindbádot (Szindbád ifjúsága, 1911). Holtáig Szindbádot írja sok-sok változatban – holdas éjszakai világításban. Móricz realizmust teremt, Krúdy egy stilizáló dekoratív művészet felé halad.

Krúdy Szindbádja nem viharos tengereken hányódik s nem a csodák "borzalmas" tartományai felé evez. Arra hajózgat, merre ifjúsága énekelt, felkeresi a gimnáziumot, a tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányokat, akikbe szerelmes volt. Az a Tájékoztatás, amelyet Krúdy a Szindbád ifjúsága és szomorúsága élére írt, közelebb vezet a hajós megértéséhez. Asszonyok, szűzek, grófnék és kereskedőnék hallgatták "hitetlen mosollyal és elámult szívvel" Szindbád halkított hangú hazudozásait; szerették a jó bánásmódot, a szép szavakat, az önfeláldozást, a hosszú leveleket és a szerelmi jelvényeket – hajszálat, vasúti jegyeket, törött kardokat – egyszóval a szép, színes hazugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a hófúvásos időjárást, a vidéki tánciskolát, a kis vendégfogadót, az őszi ligetet, a melankolikus kocsiutat, kezeket, hajakat, női neveket, asszonyokat, – s mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette, s a többi sem, akik "ábránd-{377.}világában piros karikákon hintáztak". Ők foglalkoztatták Szindbádot legtöbbet, míg élt. "Ám szokatlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt."

Ez a Szindbád él a különféle történetekben. Legtöbbször valamely régi szerelmére emlékezik s elutazik hozzá a távoli kisvárosba. A régi szerelem már asszony, lánya is van, lehetséges, hogy Szindbádé, talán maga is beleszeret a "hajósba". Halk beszélgetések után Szindbád "elutazik a városból" (A hídon, Szindbád titka, Szindbád őszi útja, Az álombeli lovag, Női arckép a kisvárosban, Az éji látogató, Éjjeli vendégség, Az ecetfák pirulása). Máskor lányt szöktet, de a legelső állomáson leszáll a vonatról és visszavezeti anyjához zokogó szerelmesét (Utazás éjjel). Vannak még romantikusabb históriái is. Olykor virágárus lányt kísér haza, s mikor elválik a lánytól, öngyilkos lesz (Szindbád útja a halálnál). Nem hal meg; a tetszhalálból a hideg felébreszti. Egy másik novellájában azonban valósággal meghal, és egy idősebb apáca rózsafüzérén fagyönggyé változva ébred új életre. Elgurul, aranybányász feleségéhez kerül; s beszélgetni kezd az asszony fésűjével ... Emlékek, álmok; az Ezeregyéjszakára is utaló új mesék.

Ki ez az emlékekbe költöző, sejtelmekkel találkozó, mindig utazó hős? Kicsoda Szindbád? Lírai alakmás? Magyar Casanova, az ifjúság és a szerelem szimbólumává emelve? Züllő, élveteg dzsentri? Az álom és valóság közt lebegő írói magatartás kifejezője? Szauder József nagy tanulmányban kísérte végig Szindbád születését s meggyőzően mutatta ki, hogy Szindbád 1906 és 1911 között született meg Krúdy művészetében; anyagát a korábbi szatirikus, ironikus, tréfás novellákból szedte össze és gyúrta egybe; összefoglalt benne nyírségi dzsentri-emlékeket és podolini hangulatokat, eljátszatott vele újra már eljátszott szerepeket; Szindbád éppúgy rokona a középkori zsoldosoknak és élvhajhász kereskedőknek, mint az "ábrándos Ábrándi" féle színésznépségnek; s Szindbádba belerajzolta az író magát is. Líraiság és tárgyiasság, önfeledtség és irónia, "a lírai önarckép szubjektív és az önállósult jellem objektív szemlélete" lebegő egyensúlyba kerül ezekben a novellákban. Így lesz Szindbád – Szauder Józsefet idézzük – "a Krúdy világát és ironikus-nosztalgikus magatartását legtisztábban kifejező műalkotás".

Az ifjú és utazgató Szindbádra jellemző szemléleti egység azonban, Krúdy kiábrándultságának a fokozódásával, 1913-tól kezdve bomlani kezd; s a Szindbád-novellák enyhe devalválódása is bekövetkezik. Szindbád körül a szerelem tovább hullámzott, de ő egyre inkább kimaradt belőle; több lett a szerelmet vágyó nők érzelmes vallomása és erősebb a stilizált, biedermeieres íz. A kellékek, a motívumok már parodizálásra késztettek: a novellákban rendre feltűntek a kocsmárosnék és utazó férfiak, akik a kocsmákban megpihentek, és borba mártott ujjal írták az asztallapra az imádott nő nevét; vagy a vadludak hangjára figyelve porozták a pisztolyt ... Krúdy kiábrándulása mind teljesebbé válik, a szerelemben a hazugságot, a nemzeti történelemben egyre inkább az öncsalást látja; önarcképszerű alakjaival is mindkevésbé tud azonosulni. Új Szindbád-alakmásokat keres; ezek az alakmások azonban – K. Károly, Emléki, Nagybotos, Pankotai, Idem – kevesebbek Szindbádnál, csak bizonyos vonásaikat hordozzák. Krúdy próbál fiktív távlatot keresni, ahonnan a jelennel szemben, kívülállón is erősebb ítéletet formálhat: úgy talált a holt Szindbád kísértetjárásának fikciójára, s egy {378.} áltörténeti korszaknak, a Kisfaludyak biedermeierének kulisszájára az Aranykézutcai szép napokban (1916).

A formai vívmány nagy volt. Krúdy már az első Szindbád-novellákban egy új lírai novellatípust alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb; a hangulati elemek, az álomszerűség és az asszociációk szabad csapongása; egybemossa a hangulatfestő, tárgyi képeket és időréteget; egy többszólamú, idő-rétegeken keresztül vibráló líraiságot teremt a magyar és európai novella történetében korábban ismeretlen stílusremeklésekben (Puder, 1914; Aranykézutcai szép napok, 1916; Tótágas, 1919), de ez az eredmény csak féleredmény Krúdy művészi erejéhez képest. A kor valóságának jelentős darabjai kívülrekedtek művészetén, az életből, a megélt és látott dolgokból viszonylag keveset örökített műbe. Inkább csak a lágy lírába halkítható jelenségeket. Pedig Szindbád csontig látott: első utazásán, a kisvárosi tánciskolákban az isten háta mögötti jelenségekre is felfigyelt, – mikor a tűzoltólétrára kapaszkodó kislányokra leselkedett a körorvos és a szerzetesi gimnázium igazgatója – de igyekezett napirendre térni felette, tovább ballagott, "és hosszan, édesdeden felkacagott". Megbocsátó, illetve változtatást nem remélő bölcsességgel. Olykor-olykor diadalmaskodik ugyan Krúdy könyörtelen látása a lágy líraiságon, de tartósabban soha. Kiábrándultsága nem engedi ugyan a teljes lírai azonosulást a hőssel; de pozitív eszmény híján iróniája sem igen mélyül egyértelmű bírálattá. Még leginkább tárgyias, nem önarcképszerű novelláiban mutat fel legtöbbet az életből, a groteszk, komikus, bírálatukat magukba hordó alakokban a Mákvirágok kertje (1914) darabjaiban (Imádságos Stolniczky kapitány, Szegények öröme, Holdas est Füreden, A padember, A felvidéki úr hazugságai, A fehérkutyás dáma, Egy régi uraság pesti utazása). A húszas évek zsáneralakjai felé ezek a novellák mutatnak.

Krúdy maga érezte, hogy csonka maradt művészi világa. Az Aranykézutcai szép napok Előhangjában írja 1916 elején: "Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre ... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedül-valóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket ... Ha én leírnám, hogy én mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának."