Mikszáthos nyomok (1900–1911)

Az aranybánya lezárása volt Krúdy naturalista-realista irányú tájékozódásának. Novellisztikájában már korábban poétikusabb irányra váltott; már az Ifjúságba (1899), első kötetébe azokat a darabokat vette fel leginkább, amelyeket "sóhajtásokból" szőtt, s amelyekben leginkább érezhette a Turgenyev művészetében annyira szeretett "üdeség és szín" zománcát. Ezt – az "üdeség és szín" zománcát – hozza örökségként Turgenyevtől, s a hangulati hatásokra törekvést. Egyelőre még nem tisztán; Turgenyev finomsága olykor még finomkodás nála. Új korszakában, a mikszáthi tájékozódás idején megtisztul líraisága a szentimentálistól, a finomkodás eltűnik, a tekintet keményebbé válik, s az adomázó hangból nyert közvetlenséggel telítődik a stílus.

Krúdy mikszáthos korszaka jó tíz esztendeig tart, A podolini takácsnéig (1911). Többen kitérőnek vélik ezt az időt művészetében, elkanyarodásnak eredeti útjáról; igazában szükségszerű volt.

A századforduló legtöbb prózaírója Mikszáthtól indul, a mikszáthi novellát viszi tovább – más-más módon – Lovik, Cholnoky Viktor, Móricz, Kaffka. Akiket élményeik a dzsentrihez fűztek, el sem kerülhették Mikszáth sugallatát. Mikszáth az úri Don Quijoték, svihákok rajzával a dzsentri ábrázolásában messze a kortársak elé lépett, folytatható hagyományt teremtett a korszerű kritikai (Móricz) s még inkább a lírai (Krúdy) ábrázoláshoz. A századelő dzsentriből jött írói, Cholnoky Viktor, Török Gyula, Kaffka Margit s Krúdy nem is kerülhették el Mikszáth hatását – noha ők megélt szenvedéseikből és osztályuk tragédiájából szövik írásaikat, s hőseikhez kicsit magukat adják modellül.

Krúdyban is Mikszáth szabadította fel a dzsentri-témát. Élményei bőségesen voltak; ennek az osztálynak volt a fia, olyan vármegyéből, Szabolcs vezér földjéről, amelyben a dzsentri legtovább tartotta magát. Jól ismerte az "agarászó bálokat, a kártyás, boros, vetélkedő, cifrakocsin járó, hajdút tartó, párbajozó, virtuskodó, unatkozó, vadászkalapos és kurjongatással halálba hanyatló nyírségi dzsentri világot". Nagyon sok írásában örökíti meg őket, különösen ebben a korszakában (A víg ember bús meséi, 1900; A pajkos {375.} Gaálék, 1906; Andráscsik örököse, 1909; A nyíri csend, 1909). Dzsentri-ábrázolását hosszú időn keresztül kétféleképpen ítélte meg a kritika: akiket megtévesztett a "gordonkázó hang" – elnézőnek vélték, akik ábrázolt alakjaira figyeltek, a legkegyetlenebb leleplezőnek tartották. A dzsentriről a legkeserűbb rajzot ő csinálta: ítélete a kortárs Móricz Zsigmondénál is keserűbb.

Első írásaiban persze ő is lírával búcsúzik ettől a világtól; sokáig nem tudta elhagyni "virtusaikat, vakmerőségüket ... szomorúságukat sem". De micsoda képet rajzolt már mikszáthos korszakában is az agarászó vármegyei urakról, a Gaálokról, Zathureczkyekről és Zohoray Pálról; hasonló élességgel csak Tolnai bírálta a dzsentrit. Tönkrement urak, pörösködők, hóbortosak, örökségkeresők, fél és egész bolondok a novella-alakok: egyik hőse "nyomában ... 3 farkas kullogott: asszony, bor és kártya"; másik hőse halott feleségéhez jár éjszakánként a családi kriptába, szerelmet vallani; az egyik Zathureczky halott apja bundáját keresi, mert a legenda szerint apja ebbe rejtette a pénzét; a másik Zathureczky csak levélben érintkezik szerelmesével, mert nem mer rongyosan elébe kerülni. Alakjai az életből királyi gőggel visszahúzódó "utolsó gavallérok", maguk sejtik: vége világuknak, hátrálnak elmúlt századokba – álmodni. Idealizált világ volna ez? A hang nem téveszthet meg: szigorúbb vagy legalább is reménytelenebb az ő dzsentri-képe Mikszáthénál és a kortársakénál. Mikszáth külső szemlélő volt, enyhe iróniával, olykor még talán a jóraforduló kártyajárásban is reménykedett; a kortársak, Török Gyula, Kaffka Margit, Móricz Zsigmond dzsentri sárarany-lelkeket is rajzoltak, az elődeiknél nagyobb szeretettel. Krúdy időből kimaradottaknak látta alakjait. Ez a világ: haldokló világ. A nyíri csend – Szabó Ede szavával – a halál csendje.

Ezekben a novellákban még erősek a mikszáthos ízek; nyelvükben, szerkesztésmódjukban, elnéző mosolyukban, az adomázó kedvtelésben is érződik a mikszáthi örökség. De a mikszáthi adoma máris átalakulóban van; kereteit feszegetik az asszociációk, és a dzsentri-történet hátterében megjelenik a lírai és zenei táj, borzongató, kísérteties motívumokkal; jelezve Krúdy művészetének fejlődési irányát.

Ez az irány messze vezet a mikszáthi anekdotizmustól. A humor és csattanó mikszáthi formájától eltávolodva Krúdy megteremt egy erősen stílromantikus hangnemet és emlékező álomvilágot. Másképpen lép túl a mikszáthi anekdotán, mint Móricz Zsigmond. Móricz inkább tompít a mikszáthi anekdotán, Krúdy túlhajtja kifejezésmódjait; Móricz az anekdoták különceiből a földön élő, körüljárható emberek rajzához kap indítást, Krúdynál a hangsúly az anekdota reális elemeiről az irreálisra csúszik, alakjai különc vonásai még erősebben kidomborodnak. Móriczot a jelen s a jövő felé fordulás, a paraszti törekvésekhez való kapcsolódás vezeti a realizmushoz, Krúdyt a Mikszáthénál is mélyebb kiábrándulás a patriarkális múlt iránti nosztalgiához, az irreálisnak tűnő álomvilághoz. Az eredmény, a művészi világ így nagyon is eltérő, egy ponton azonban egyező irányú: mindkettő elszakad az anekdotizmustól. Mikszáthtól kiindulva, Móricz a magyar realista próza kiteljesítője, Krúdy a modern – lírába, hangulatba olvadó, légkört teremtő, az idő síkjait feloldó – magyar próza megteremtője lesz.

Krúdy mikszáthos korszakát A podolini takácsnéig (1911) szokták számítani. A Szepességet is Mikszáth hívta életre Krúdyban; szlovákjaival, nemes uraival {376.} és lengyeleivel Mikszáth írta meg először. De Krúdy népe más; középkoriasabb és rejtelmesebb. Az ő Szepességében kékfestők, szerzetesek, babonás öreg asszonyok, mord várurak és kísértetek élnek, meg zsoldos katonák és egy diák, a fiatal Krúdy. Első sikerült ifjúsági regénye, A podolini kísértet (1906) időből kimaradt városról beszél: századokra megrekedt a Zsigmond korabeli fokon. A hangja mikszáthos, anekdotázó, de a meseszövés inkább Jókaira utal. Krúdy podolini világának jó részét már ebben a regényében felmutatja.