Történelmi regények

A forradalmak utáni korszaka a történelmi regények jegyében indult. Első műve, amelyben a forradalom bukása utáni letörtségét és kilátástalanságát belevetíti, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénye (1921). Remeteként írta a Margitsziget egyik kastélyában. Hőse, a vak ember, Barta András szerint alteregó, azt jelképezi valószínűleg, hogy a látókat a kegyetlen világ megnyomorítja, elveszi a szemük világát, nehogy kiismerhessék az életet; de a látók vakon is látnak. Ezután az Ál-Petőfit (1922) írta, majd a Rózsa Sándort (1923). Az Ál-Petőfiben romantikus-ironikus asszonyháború históriájába oldva azt írja meg, részint Radics Mária elbeszélésére hagyatkozva, hogy a szabadság mozgalma a bukások ellenére sem hiábavaló; Rózsa Sándorhoz a regényesség mellett a szabad, kötetlen élet szeretete is vonzhatta. Regényeiben Rózsa Sándor az egyetlen népi jellegű hős. Tartózkodó objektivitással rajzolta, nemcsak a hőst, a garázdát is meg akarhatta mutatni benne. A tegnapok ködlovagjaiban (1925) leginkább a kiegyezés korabeli Magyarország regényesítésre módot adó alakjait rajzolta. Krúdy történelemszemléletének forradalmak utáni módosulása itt a legszembetűnőbb. A forradalmak idején a kiegyezés korát a magyar történelem "legaljasabb" korszakának látta, amelyben "egy rabszolgaságból, árulásból élő nemzet paráználkodott ... politikai elvetemültségében"; most, az ellenforradalom kietlen éveiben, széppé színesednek emlékezetében a háború előtti idők. Érzése szerint "a múlt hősi, a jelen érthetetlen". A saját korából menekvő író előtt a 19. század válik eszményivé. Még Ferenc József alakja is legendásul: "Európa első gavallérjává" nő; – igaz, a fukar bécsi kispolgár vonásait is felvillantja Krúdy a portréján.

{382.} A tegnapok ködlovagjai egy soha el nem készült Krúdy-emlékirat darabja. Sok regényes arcot vonultat fel benne Krúdy, Szemere Miklóst, a turf-királyt, Milán ex-királyt, Mednyánszkyt, a csavargók báróját, Rudnyánszkyt, aki a magyar költők közül először járt Amerikában, Podmaniczky Frigyest, az utolsó gavallért, s más furcsa alakokat. A világot, amelyben élt, változatlanul a "soha ki nem pusztuló különcök, megszámlálhatatlan tömegű furcsa emberek, ál- és valódi bolondok, ezermesterek, találmányosok, svindlerek családjának" látja és láttatja, s a múlt valóságát a múlt álmával együtt idézi. Ady Endre éjszakáiban (1925) is így eleveníti fel az új század nyugtalan írói világát.

A tegnapok ködlovagjai, az Ady Endre éjszakái a félmúltat idézték; az Ál-Petőfi és a Rózsa Sándor is csak a szabadságharc utáni időket, korábbi korszakának történeti témájú művei (Letűnt századok, 1902; Kun László, 1902; A komáromi fiú, 1903; Az álmok hőse, 1906; A vörössapkások, 1909; A magyar jakobinusok, 1912) jórészt ifjúsági elbeszélések voltak vagy kalandos regények. A húszas évek derekán azonban nagy koncepciójú történeti regényekbe kezd. A templáriusban (1926) és a Három királyban (Mohács, 1926; Festett király, 1930; Az első Habsburg, 1933) kísérletet tett régebbi korok alapvető kérdéseinek az ábrázolására. A templárius a tatárjárás, a Három király Mohács korát idézi; történelmünk e két tragikus korszakát sokban hasonlatosnak vélte Krúdy a 920-as évekhez.

Nagy gonddal, források tanulmányozásával készült a megírásukra, évekig dolgozott rajtuk, – a Három királyt 1925-től 1931-ig írta – munkájának eredménye azonban töredékes. Saját romantikája ködéből kilépett, ködlovagok helyett, periferikus kérdések helyett a nemzeti történelem legsúlyosabb fejezeteit tárgyalja, Szapolyai Jánost, II. Lajost és Mária királynőt rajzolja, de igazi történelmi regényt nem sikerült alkotnia. Csak történeti életképeket fest – s nem történeti folyamatot; pompás leírásokat ad a kor ételeiről és vadászatairól, hűségesen rögzíti a régvolt köznapjainak apróságait, de a történelem pátoszából alig-alig tud közvetíteni valamit, a kor nagy kérdéseit, a reformációt, a parasztmozgalmakat csak epizódszerűen villantja fel, a mohácsi csata leírása sem több másfél oldalnál. A Három királynak inkább a részletei remekek (Mária és Szapolyai összecsapása Lajos ravatala előtt, Tomori és Bornemissza vitái a trón lábánál, Szapolyai tanácskozása a tokaji szőlőhegyen) s azok az alakok, amelyekbe saját képmását vetítette, leginkább Crudy püspök, a fiktív ős, és a regényben testet öltő szándék – a nagy koncepció, a súlyos történeti kérdések reális ábrázolására való igény – a jelentős. Ébredező realista szándéka a dzsentri-ábrázolásban nagyobb eredményre vezetett (N. N. 1922; Valakit elvisz az ördög, 1928) s még inkább a pesti regényekben (Hét bagoly, 1922; Boldogult úrfikoromban, 1930).