Pesti regények

Krúdy forradalmak előtti regényeiben (Francia kastély, 1912; Vörös postakocsi, 1913; Őszi utazások a vörös postakocsin, 1913; Napraforgó, 1918) elnézőbben ábrázolt, gyakran fújt rózsaszín ködöt a csúnyára is. A háború utolsó éveitől kezdve egyre inkább a külső máz és belső tartalom közti ellentmondás bemutatására törekszik. Az Asszonyságok díja (1920) előhangjában írja: "... ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogy élnek polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az isten házában és mit cselekszenek, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket." Meg akarja lesni, milyen az ember, mikor konvenciók és gátlások nélkül mutatja önmagát. A lebocsájtott függönyök mögött akarja megfigyelni az asszonyokat, mikor fűzőjüket igazítják, s meglesni az emberek "hajnali álmát", mert – szerinte – abban jelentkezik tisztán az emberi lényeg.

{384.} Ezzel a szándékkal írja "pesti regényeit". Még a színhelyet is eszerint választja: az Asszonyságok díjának (1920) színhelye a bordélyház, mint korábban a Bukfencé (1918), a Boldogult úrfikoromban egy Király utcai vendéglőben játszódik. Azt a háború előtti Pestet rajzolja részletezőn, amelyet az Őszi utazások a vörös postakocsin egyik fejezetében ("Pesten nem divat az emlékkönyv") felvázol. Sóhajtó költők, Krúdy-képmások, öreg urak, perditák, nyilvános házak tulajdonosnői, temetésrendezők, hullamosók tűnnek fel regényeiben, s a belváros, a Vár után Budapest szegénylakta negyedei, a Józsefváros, Óbuda, költőivé szépítve. Az elítélt – legalábbis gondolatban elítélt – város azonban ifjúsága városa is; innen a kritikát oldó érzékenyülés. Különösen a Hét bagolyban (1922).

Szomjas Guszti, a tisztességben őszült köz- és váltóügyvéd azzal az elhatározással jött Pestre, hogy végigélje még egyszer az ifjúságát. A régi helyen akar megszállni, régi ételeket kíván, még azt is szeretné, ha ablaka alatt olykor hangosan kiáltanák, mint diákkorában, a vízvezeték előtti időben, hogy "Donauwasser!" Mámorosan beszél a múltról, meggyőződése, nem lehet hazugság az, ami annyi éven át melegített. Közben "csendes viszontagságokba" kerül, szerelmesekkel, írókkal, dámákkal ismerkedik, és Józsiás úrral, a szerkesztővel. Szomjas Guszti és Józsiás úr története Krúdy tollán a századforduló Pestjének a rajzává tágul, a korszak- és nemzedékváltás regényévé. Krúdy ebben a regényében – Sőtér István figyelmeztetett rá – romantikája forrásaira is rámutat, abban a fejezetben, amelyben a századvégi szemléletet képviselő Józsiás – akiben Krúdy sok tekintetben fiatalkori magát vetítette bele – az irodalomrajongó Szomjas Gusztival – akinek Kálnay László, a régi nyíregyházi öreg cimbora volt az egyik modellje – vitázik. Azt hányja Józsiás az idősebb nemzedék szemére, hogy "fásult szívükkel" nem értik "az érzők fájdalmát és szenvedését". Kimerült korban nőttek és éltek, a szabadságharc leverése, illetve a kiegyezés után, nem ismerték a szenvedélyeket. "A kuvasz-sovány bujdosóknak, az egykori honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak arra volt gondjuk, hogy szép hasat ereszthessenek; az asszonyaiknak, akik a svalizsérekkel táncoltak, a felnövekedett leányaik tisztességes férjhezadása lett az életcéljuk." – Józsiás szemlélete sokban rokon a Reviczkyével, Krúdy indulása idején ennek a szemléletnek a vonzásába került – egyik felfedezője és olvasmányainak irányítója Gáspár Imre volt – s haláláig sem szabadult teljesen meg a hatásától. A szürkének érzett valóságot megvetve, saját kiábrándultsága elől menekülve teremtett magának egy álomvilágot, amely még a Hét bagoly idején sem múlt el teljesen. De itt, mintha már a századvégi józsefvárosi kisemberek életében látná a költészetre leginkább érdemest, az Áldáskákban.

A Hét bagolynak valóságosak a hősei, az emlékek, a téli színek és jó ízek valószínűsítik a romantikáját. Ugyanebben az időben és miliőben "játszódik" a Boldogult úrfikoromban (1930) is.

"Groteszk" regény: egy hosszúra nyúlt villásreggeli története. Ez a Gábelfrüstök, a Bécs városához címzett fogadóban a Terézvárosban folyik, idecsalogatja be Podolini Lajos egykori alszolgabíró és álmatlanságban szenvedő barátja a Duna jegén sétálgató Vilmosi Vilma kisasszonyt. Mindenféle népek ülnek a fogadóban, köztük az író is, ironikus mosolyú, furfangos diákként, s jegyzi a jelenlévők többnyire haszontalannak tűnő beszélgetéseit, a vese-{385.}velő készítésének titkát, Szilágyi Dezső tyúkszemvágójának hasznos tapasztalatait, Karola Cecília pattanásgyógyító módszerét, a betévedt éjjeli pincér közbeszólását, mindazt, ami a boldog békeidőben – Ferenc József korában – tekintélyes úriembereket érdekelhetett. Közben, az össze-vissza fecsegésből, anekdotákból, megfesti a kort, a város életét, kallódó sorsokat, szokásokat, erkölcsöket, politikai divatokat. Líra ritkán szakítja meg a regényt, a környezet, a miliő rajza a legszükségesebbre szorul; az alakok a fontosak. A költészet itt már szinte egyértelműen a realizmusból fakad. Többen a Boldogult úrfikorombant a magyar regény legnagyobbjának látták. Nem a legnagyobb magyar regény, de a városi élet költészetének a legbensőségesebb kifejezése. Nagy összefüggéseket nem tár fel, a nagy korkérdések kimaradnak belőle, de a részleteket, az alakokat, az atmoszférát tökéletes művészettel, igaz költőiséggel rajzolja, az életen végleg felülemelkedett író csendes bölcsességével.