Művészete, világnézete

Késői novelláinak is a tökéletesség a legszembetűnőbb jegye. Cselekményük olykor kimerül egy étkezés leírásában, a csonthús elkészítésének és tálalásának az ismertetésében. A hősök mind az élet perifériájáról valók, régimódi férfiak, öreg pincérek, éjszakai emberek: halálraítéltek, akiknek már csak az asztal öröme maradt. A hangjuk is "káposztaszagú", és "vörös káposzta színű a szemük". A kiskocsma, ahol ezek a novellák lejátszódnak – Komlós Aladár szavával – a "nihilizmus partján fekszik". Esznek, esznek, s az evés után nincs más semmi, már szerelemre se vágynak, bármelyikük szíven lőhetné magát, mint Szortiment lapszerkesztő, a gábelfrüstök után. Ezekben a novellákban már nyoma sincs a negédességnek, az önmagáért való dekorativitásnak. Tömören, telten zengenek a néma szomorúságú történetek. Az Utolsó szivar az Arabs szürkében aligha hiányozhat igényesebb novella-antológiából.

Amit Krúdy életéről, művészetéről időrendben haladva mondhattunk, abból művészetének nagysága alig-alig érződhet. A realizmus felől nézve írói világa szűkösnek tűnhet; egysíkú figurákkal dolgozik, a jellemfejlesztést nem ismeri, meséje nem igazi mese, múltja nem valóságos múlt, a szerkesztés nem erénye, azt is szépséggé stilizálja, amit nem kellene, s a valóságos világból kilépve ábrándvilágot teremtett. Innen nézve csak néhány műve tartozna a remekek közé, amelyekben a valóságos élet rajzát, a hagyományos realizmushoz rokonabb mód adta (Boldogult úrfikoromban, Hét bagoly, Három király). A "műfaj babonájától" szabadulva azonban művészete egészét értéknek érezzük, a hagyományos realizmustól nagyon elütő tájait is: a modern próza egyfajta, az európai próza fejlődésével lépést tartó, sőt a nyugat-európai prózai kísérleteket megelőző eredménynek. Mert Krúdy, mikor a mikszáthi "pajkos derűből" kilépett, olyan tájakra indult s olyan eredményeket mutatott fel, amelyek a húszas évekbeli kísérleti regények felé mutattak. A nyugat-európai próza törekvései a húszas évekre két irányban kezdtek csomósodni: egyik irányban a 19. századi realizmust vitték tovább, új elemekkel korszerűsítve, legfényesebben Martin du Gard; másik irányban Proust és Joyce "forradalmasította" a regényt, széttörve teljesen a hagyományos formákat. A magyar prózában {386.} is hasonló – részben öntudatlan – törekvések éltek a század elején: a realizmust Nagy Lajos és Móricz fogalmazta korszerűvé, a próza új lehetőségeinek keresése felé Lovik, Cholnoky Viktor, Kaffka Margit, s főként Krúdy Gyula művészete mutatott.

Krúdy az emlékezéssel, az idő "dallamosításával", a belső monológgal, a lélek kísérteties tájainak a felidézésével némiképp Proustot is megelőzte. Rokon művészetükben a múlt nosztalgiája, a lírai telítettség és az eszmetársítások gazdagsága is. De a különbségek legalább ennyire szembetűnőek. Proustnak más az anyaga, polgári, sőt nagypolgári; a Krúdy ábrázolta világ erősen feudális jellegű; Proust tudatosan alkotott, az emlékezés mozaikjai nála beleilleszkednek a mű "távlati" koncepciójába, művészete intellektuálisan is telített; Krúdy lírikusabb alkat, emlékezése spontánabb.

Emlékező hangját filozófiai kiindulás nélkül, saját érzésvilágából és a magyar hagyományból teremtette. Gyermekkorában sokat hallotta a "jégszürke" öregek sóhajtozásait, – akkor búcsúzkodott a műveiben megírt, biedermeieres színeket őrző világ – élményeit egy múltban rekedt dzsentrivilágból hozta. Emlékező hangjában ott él a nagyanya fantasztikumokat idéző mesehangja, s az a "patinás", "édes-bús" hangulat, melyet a "hosszú elgondolkodtató őszök és emberhangtalan telek" érlelnek. Sajátos élményvilágának, a múltbarekedtség érzésének a kifejezéséhez Mikszáthtól és Loviktól is ösztönzéseket vehetett. Elsősorban Mikszáthtól.

Mikszáth kései műveiben – Rónay György már régebben rámutatott – el-elmosta az elbeszélés időbeli határozottságát (Gavallérok, Szent Péter esernyője), s utat nyitott a modern regény szerkesztési elve, az emlékezés, és az asszociációkban való megjelenítés felé. Krúdy Gyula az ő nyomán megy tovább. Jellemzés helyett egyre inkább "bemutat", a jellemet atmoszferikusan fogja fel, hangulatokat, látomásokat, emlékeket közöl, nem időrendi sorrendben, hanem az emlékezésben megjelenő belső időszemlélet szerint. A cselekménnyel nem törődik, – vallja, hogy a műfaj babonája meghalt, a regényíró mindent megírhat, s líraian – nála a cselekmény helyébe az emlékezés lép, hősei nem a cselekvésnek, hanem az emlékezésnek érzik szükségét. Legtermészetesebb formája az emlékezés, az adott jellem "emlékezésének dallamos hullámzása". A deresedő Szindbád ifjúkori emlékeit indul megkeresni, a "múltból jövő" hangok után jár. A regényben így legfontosabb a személyes líra kifejezése lesz – a regényről regényre azonos hőst, az alteregót részint ez magyarázza, – s az idő szubjektívvé válik, – az objektív idő az emlékezésben nem fontos – s a kifejezés zeneivé és asszociatívvá.

A mikszáthi hang ilyen irányú fejlesztése aligha történhetett volna meg az élettel birkózó írónál. Ehhez emlékekbe kellett falazódni. Amire Szindbád vágyik: "zöld épületek, vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzott barátságos köszöntések ... Férfiak, pajtások, akik poharat emeltek a nőért és hazáért ..., karácsonyfák alatt fehérlő nők, húsos, puha, ölelésre termett lusta asszonyok ... felejthetetlen ebek és nagy fák az udvar sarkában, furcsa öreg emberek, piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak és mesemondó öregasszonyok" – a vidéki udvarházak patriarkális élete, emberek, akik otthon érzik magukat, áhitatosan tisztelik az életet és zokszó nélkül fogadják az el nem kerülhető halált – vágyálom. Ezt az álmot keresi a félrehúzódó Krúdy, ezért rajzol annyi művében egy sohse volt Magyarországot, olyat, {387.} amelyik talán akkor lehetett volna valóságos, Örkény István találó képe szerint, ha Világosnál mi győztünk volna és Paskievics menekült volna véres fejjel ... A menekülő, fáradt Krúdy alakította ki magának véglegesen az emlékező stílust, az idő egybemosását, ez a fáradt, lemondó ember rajzolta meg számtalan alakban az elkésett lovagot. Ady Endre aligha véletlenül ajánlotta néki A menekülő lovast.

Ez a reménytelen fáradtság magyarázza, miért vezetett annyira más tájakra a Krúdy útja, mint a Móriczé. A realizmus lehetősége az induló Krúdy művészetében talán még jobban benne rejlett, mint a Móriczéban, politikai, társadalmi érdeklődése is erősebb lehetett. De Az aranybányának nem lett folytatása; Krúdy akkor váltott Zolától Turgenyevhez, mikor a társadalomkritikai érdeklődésűek Zolát írták a zászlóra; s akkor kezd a "szép múlt idők virághullató őszébe" hajózni, mikor Móricz a magyar Ugarral birkózik, s Ady a forradalmak elé harangoz. Krúdy akkor már úgy tudta: vége a harcnak, illetve nincs értelme a küzdelemnek. Még egyszer-egyszer fellobbant benne is az élet megváltoztatásának az igénye, legnagyobbat a forradalmak idején, de ezekből a lobbanásokból mű nem nagyon született. Nem volt kisebb művész Móricznál, művészi eredményei sem színtelenebbek, de világa mégis szűkösebb lett a Móriczénál. Kevesebbet mondott, s többnyire mellékmondatokba szorult nála a lényeges. Az Aranykézutcai szép napok előhangjából az irodalomtörténet az egész Krúdy-műre érvényes gondolatot idézhetne: csak töredékét írta meg annak, amit megírhatott volna. Miért? Csakugyan attól félt, hogy megkövezik? Nem félt ő semmitől; a reménytelenség fegyverezte le s térítette el a realizmus útjáról. Nem tartotta érdemesnek a sorssal való birkózást, úgy érezte, nem érdemes haragudni senkire és semmiért. Rezeda Kázmér, "miután fiatalkorában többször volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága" – mélabúsan járja a budai utcácskákat, meditál az élet hiábavalóságairól, azzal a meggyőződéssel, hogy "az egész élet nem érdemes arra, hogy vitatkozzon érte az ember".

Innen érthető Krúdy mélázó emlékezése, ezért hajlik a hulla fölé is rezignált mosollyal. Ezért nem nézett meg semmit közelről, inkább messzetartotta alakjait, tárgyait az időben, még azt is, ami a magateremtette világba beilleszthető volt, hogy a mesék lebegő kísérteteként lássa. A Három király Crudy püspökjének ellenzékisége ritkán lobbant benne, legtöbbször a múltak vizén evező hajós volt, aki az élet unalmát borral, nőkkel, kártyával és lóversennyel vélte enyhíthetőnek, s fontosnak csak az írást tartotta, a tücsök ciripelését.

A sebes szívűek, a csillagvárók, az életuntak és – önmaga vigasztalására.

Álmodozott, mondták róla a kortársak; a subáján alvó emléket ébresztette, s esőmosta jeleket rótt a keresztútra – vélte magáról. Nem is akart többet csinálni; álmodozásaival és esőmosta jeleivel azonban modern törekvések öntudatlan elődje volt. Az irodalomtörténet alig-alig győzi felmérni művészete értékeit. A hagyományos formák feloldása, a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai felbontása, az idő "dallamosítása", a nagyítás, a képek egymásba oldása mind-mind az ő hozománya. Zenei-ritmikai fogantatású stílust teremtett, nosztalgikusan édes prózát. Ironikus stilizáltságú prózai lírizmusát korábban az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanulmányok már Krúdy szimbolista stílusteremtéséről is beszélnek.