Szépprózája

A lélektan, annak freudi és jungi változata mély nyomot hagyott Füst prózáján is. A Boldogtalanok naturalizmusa csak a divatnak hódolt – a lélektani érdeklődés viszont megmaradt, sőt első, nagyobb prózai munkáját, a Nevetőket (1920) át meg átjárja.

Két barát története ez – de a két alak, mint a kisregény utolsó mondataiból kiderül: azonos. Egy lélek gyilkos indulata testesül meg az egyikben, s a gyengébbik fele, az erkölcsös és tiszta, a másikban. A gyilkos egy nőt fojt meg, majd belöki a hínárba a liliomok közé – de szörnyű tettétől nem tud többé szabadulni s "visszafelé" is perel a halottal. Csupa rejtelmes belső rezgés, megmagyarázhatatlan ösztön rajza a Nevetők – kísérlet egy belső világ felfedezésére, Dosztojevszkij és Freud nyomán.

De ott a bélyege az időknek is, amelyben született. Füst Milánra a háború és a forradalmak kora felrázó és megrendítő hatással volt. A fehérterror ellen pedig egyik legszebb kisregényét, az Ádventet írta 1920-ban.

Csaknem az egyetlen epikus munka ez, mely áttételesen, de mégis gyors reagálással a perbe idézett forradalmárok pártján szólt. S itt érdemes a mű életrajzi hátterét is idéznünk – oly ritka, hogy munkáinak forrását felfedhetjük.

A Kisregények 1949-es kiadásának előszavában említi Füst Milán, hogy Stocker és Surgoth bírák szörnyű ítéleteinek hatására fogant meg benne a gondolat: az angol forradalom vallásüldözéseinek korába teszi át a korabeli perek iszonyatát. S hogy Gelden bíróban, s a hősben, mégis észrevették az aktuális célzást – bizonyítja, hogy őt is, miként Móriczot, vagy Babitsot, űzőbe vette a terror: fehér tisztek keresték a lakásán, s bujkálnia kellett.

{408.} A mű különben, a tárgyalások sejtelmes leírásával, azzal a szörnyű szorongással, mellyel az irreális színeket, vad vádakat és képtelen szituációkat mintázza – Kafkával rokon. De talán Füstnek ebben a korszakában több a keserűség, a tiltakozás és a dac. A kisregény megoldása ugyan váratlan csoda – a vádlott felmentése a szeretet nevében: ugyanakkor azonban a vád megértése, a harc vállalása az Adventben világosabb, egyértelműbb, mint a céltalanságot sugárzó Kafkánál.

Az aranyozó (a regény egyik alakja) így kiált fel: "Én meghalok, de az eszme élni fog."

Kisregényei sorát kiegészíti még az Aranytál (1920), majd az Amine emlékezete és a Szakadék (1940), utóbb pedig az ötvenes években írt három munka: az Őszi vadászat, a Pilli története és a Mit tudom én!

Valamennyi egy-ihletű vagy mondjuk így: azonos esztétikával, művészi tudatossággal készült munka, a tematikai különbségeken túltekintve, megpróbálhatjuk őket közösen jellemezni.

Prózájának világa mintha ellentéte lenne a versekének. Ez már a "külső szemlélet": itt minden arabeszkszerűen könnyed és légies. Ha verseiben vaskos banyák szálltak – a kisregények, sőt a Véletlen találkozások címmel összegyűjtött novellákban csupa gyönyörű és légies hölgy úszik be a képbe: poézisük csillogó, kellemetes, ingerlően fényes. A versek alapszíne a fekete, a prózáé viszont a szivárvány sokszínűségében tündököl: s csupa tűnékeny, illó, impresszionisztikus pasztellel dolgozik.

Gazdag és csábító külvilágot festenek a kisregények és elbeszélések, csupaszín, szépséggel és rejtelemmel teljes világot. Utána nyúlunk, – mint A feleségem történetének hollandus kapitánya – s csak a semmit markoljuk. A boldogság ebben a közegben éppoly reménytelen, mint a versek tragikumában, csak ezt a tragikumot a próza részletezése máshonnan közelíti meg. Éles kontrasztot rajzol a külvilágból a szenvedésre ítélt lélekhez. A kapitány számára mindvégig felfoghatatlanul rejtélyes a kis francia feleségnek, a hol nevető, hol bánkódó Lizzynek megannyi változása – s talán csak ez a boldogtalan Lizzy az igaz ember. Ott tapad az élethez, ahol egyedül lehetséges: az érzéki örömökben, a futó kalandokban. A szerelem – mint minden Füst hőst – már őt is kimeríthetetlen bánattal ajándékozza meg csupán.

"Mert – és ezt hadd hangsúlyozzam újra! – nem akartam hozzányúlni többé az élet kényes szövetéhez, amely oly finom és szövevényes, hogy ha könnyelmű kézzel csak egy szálat is megbolygat benne az ember, mindent tönkretehet vele, ami szép és boldogító s ami elfeledteti véle, hogy csak lenge és véletlen vendég ez a földi lét, vagyis ez az egész emberi élet!" – Az Aranytálból idéztük a hős vallomását, hogy lássuk: Füst egy illúzió-világot épít alakjai köré, s ezt aztán egyetlen mozdulattal lerombolja; apró örömöket juttat nekik, hogy aztán a boldogtalanságba taszítsa őket.

Esztétikájának tanúsága szerint a művészet alaptémája a boldogtalanság – s ezt a témát, a dezillúzióét és csalódásét variálja különböző regényeiben. Tárgyuk szerint ugyan e művek természetesen különböznek – de valamennyi izgalmas, valószínűtlen, pittoreszk világot fest: egy képzelt Párizst és Londont A feleségem történetében; a XVI. századot az Ádventben, Itáliát a Cicisbeoban, vagy a gyerekkor senkiföldjét a Két ballada egy édesanyárólban. Mindenütt {409.} egyformán ragyog ez a világ – de mindenütt sírásra fordul a lélek: ez az a konfliktus, melyet a prózai életmű hirdet, sugall és vall.