Kemény Simon (1883 Tass – 1945 Budapest)
Még kisgyermek, mikor elveszti anyját, és még nem felnőtt, mikor apja meghal. Fiatalon családfenntartó: előbb tisztviselő, majd hírlapíró lesz. A Budapesti Naplóban jelenik meg első verse. A Hét, az Uj Idők, a Nyugat közli, az utóbbiban több szigorú kritikát is ír, például ő bírálja a Holnap költőit. Dramaturg, majd Az Est segédszerkesztője. A zsidótörvények életbelépésekor állását ott kell hagynia. Egy nappal a felszabadulás előtt lövik agyon a nyilasok. Első kötete, a Lamentációk (1909) színes élénkségével és kihívó témáival aratott sikert, s Kemény azóta is úgy él az irodalmi köztudatban, mint az impresszionizmus költője. Valóban, kötetét Edouard Manet szellemének ajánlotta, s egy impresszionista festő heves gyönyörével élte át és adta vissza a februári Duna-parti reggel tündöklését, az esőben megmosdott színeket, amint nevetve a nevüket kiáltják. De ez az impresszionizmus nem annyira az élmény pillanatnyiságát hangsúlyozta, mint azt, hogy a világnak csak a felszínét érdemes nézni, ez azonban festőien szép. Kemény Simon harsány, égő, teli színekkel kevert s kicsattanó jelzői, frappáns metaforái versenyre kelnek a festő palettájával. Impresszionizmusának másik jellegzetessége, hogy dekadens motívumok vegyülnek bele: kedveséről, mint a szeretkezései során beléjehalt magzatok temetőjéről ír verset (Temető), leírja, amint ezüst tálak előtt meztelenül trónol az asztalfőn:
| Az almától fehérebb lesz fogad, |
| Szád barlangja rózsásabb, harsogóbb, |
| Zengőbb a szómadár, mely kiröpül, |
| Illatosabb és fényesebb a csók. |
|
{412.} A vörös meggytől kékebb lesz szemed, |
| És távoli, mint a messzi hegyek, |
| Amelyektől örökre vágtat el |
| A vad néger: a gyorsvonat, veled. |
| Az asztalon nagy ezüsttálakon |
| Vérfoltos, ősi, rablott kincseken |
| Álljon halomba a sok friss gyümölcs, |
| S az asztalfőn te trónolj meztelen. |
| (Gyümölcsök) |
A természet szépségével az élet értelmetlenségét takarja el. De lenni a természetnek sem jó. A tavasz nem egyéb, mint egy fárasztó robot újrakezdése: "Megitta a hó hűs levét a föld | És felfrissülve új munkába áll" (Tavasz ébredése). Az élet mögött ott áll a halál, a rút elrothadás: "Gőgös békáktól hangos lenn a part | Csak a halott nem mozdul s nem örül" (uo.). A dekadens pózok is csak arra kellettek Keménynek, hogy elfeledtessék az élet fájdalmas hiábavalóságát, de ő a kéjben nem nyugszik meg: "Mert ez semmi, ez ócska és buta." S öngyilkos vággyal egyre tovább hajszolja az igazi kéjt: "Dühös, vad kínunk talán ráakad" (Temető). Az ő képzeletében a nő "fáradt, gazdag szájához emeli" és úgy hörpinti fel fájdalmainkat, mint szörny az áldozatait (Rubinserleg).
De Kemény Simon csakhamar szakít a baudelaire-i gesztusokkal, s noha kezdetben jellegzetesen nagyvárosi költőnek látszott, most a természetben, az egyszerű életben és a népdalban keresi örömét. Ettől kezdve tragikus életérzés, újszerű képek és – bár távol állt az új népi költőktől – népi formák feleselnek verseiben. Leggyakrabban a természet szépsége és a pusztulás kegyetlensége ihleti, más témája alig is van. Élénk színei így éjfekete alapról harsognak felénk. Gyűlöli a szép, de kegyetlen életet. Kétségbeesett gyűlöletét oly telitalálatszerű szavakkal, csattanó formákkal és rímekkel, oly izzó életteljességgel fejezi ki, s közben érezhetően élvezi fantáziáját és nyelvművészetét, hogy a gyönyört sem lehetne több pompával ünnepelni. Önmarcangoló, dühös kéjjel festi a kétségbeejtő világot. A Horthy-kor nyomott levegőjében Kemény Simon életérzése még tragikusabbá válik. Ebben a korban ugyanis, mikor "egy mérges, mély seb; ez lett a hazánk", a magyar világ mintegy konkrét illusztrációját nyújtotta a költő általános világképének. A társadalom ugyan ritkán foglalkoztatja gondolatait, de akkor a pesti nép nyomoráról s délibábos vad menekülési álmairól megrázó, de majdnem oly színpompás képet fest, mint máskor az évszakokról:
| Álmok kísérik a fantáziát: |
| Óriási kivándorlóhajók, |
| Az újvilág, a messze jó világ, |
| Ahol a munka aranyat terem, |
| Hol a munkásnak is autója van, |
| Víg gramofónja, csendes otthona. |
| (Este hatkor a Rákóczi úton) |
{413.} Csak élete utolsó szakaszában sikerült megbékélnie önmagában, s akkor "Úgy díszíti a szív nyugalma, | Mint kopaszodó almafát | A későn érő arany alma (Budai ősz).