16. A NYUGAT KÖRÜLI KÖLTŐK


FEJEZETEK

Ady nyomában a század elején a líra addig nem látott mértékben virul ki: kiváló költők ragyogó sora tűnik fel, sőt minden író, a regényírók és kritikusok is félig-meddig lírikusokká lesznek, még a próza nyelve is a líráéhoz hasonul. Annak a megváltozott felfogásnak a következménye volt ez, amely elfordult a sivárnak érzett polgári világtól és pozitivista világképétől, s azt hirdette, hogy a lelki reakció értékesebb, mint az azt kiváltó külső benyomás.

Az új líra – bár minden költő kötelességének tartotta, hogy saját egyénisége és egyéni nyelve legyen – bizonyos közös vonásokat viselt, s így már néhány sor elolvasása után felismerhető, hogy egy vers odatartozik-e vagy sem. E vonások részben negatívok: elszakadás a "népnemzeti" iskolától, annak jámbor elégedettségétől, társadalmi, nemzeti, világnézeti harmóniájától, banális, megunt nyelvétől és formáitól. Közös vonása a mélabú: az értelmiségi elité, amelyet taszít a polgári élet sivár anyagiassága, de amely a feltörő proletariátussal – bár rokonszenvvel nézi – sem tud azonosulni, s így magános és céltalan. Ez a dekadencia bélyegét nyomja az új költők majdnem mindegyikére; legfőbb mondanivalóik: elvágyódás valami határozatlan, szebb életbe, a szépség kultusza, az élet titokzatosságának agnosztikus eredetű s vallásos színezetű átérzése, szomjazás a transzcendensre; a nyelv terén egyéni jelzőkben és eredeti metaforákban dúskáló színesség, verselésben gyakran a jambus fellazítása és közeledés a szabadvers felé. Ha realizmuson a külső világnak a tapasztalatokhoz szorosan ragaszkodó leírását értjük, ez a költészet nem realista. Nem is a külvilágot ábrázolja, hanem az általa {411.} kiváltott bánatokat. Mégis a valóság gyermeke, s bánata és elvágyódása ítélet, azt jelenti, hogy ez a valóság elviselhetetlen.

A magatartásformák, a nézetek tarka színképe bontakozik ki, ha azt vizsgáljuk, ki hogyan áll szemben ezzel az elviselhetetlennek, szűkösnek, untnak átélt valósággal. Van, aki lázad ellene – egyéni-anarchista lázadással vagy a tömegekhez közeledőn; van, aki menekül előle, s ezért képzelt világot teremt magának, maszkokba, jelmezekbe öltözik, egyéniségét és költészetét stilizálja. Vannak olyanok is a korban, akik megbékülnek az adott világgal s saját szűkös világukat igyekeznek otthonossá tenni, idillivé varázsolni; s olyan is akad, aki helyeslőleg vagy cinikusan vállalja azt. Ez utóbbi magatartásnál a lázadásé, sőt a menekülésé – ha olykor szokatlan formába öltözik is – az értékesebb. Mint a világirodalmi és magyar irodalmi példák bizonyítják, a dekadens menekülésből, a művész-lázadástól eljuthatott a költő – a történelmi események nyomására, politikai, világnézeti átalakulással – a tudatos forradalmiságig.

E líra művelői nem sorolhatók élesen elkülönülő csoportokba, mert az említett vonások, ha különböző mértékben is, többé-kevésbé mindnyájukban megtalálhatók, csak az áramlatok jelölhetők meg, amelyek költészetükben jelentkeznek: az impresszionizmus, a szimbolizmus, a pogány nosztalgia, a dekadencia és az életimádat.