Dutka Ákos 1881 Nagyvárad –

Hírlapíró, szülővárosában a Nagyvárad, majd a Szabadság munkatársa. 1905-ben Amerikába utazott, majd bejárta egész Európát. Ezután a Nagyvárad színházi rovatvezetője. A Holnap Társaság köréhez tartozott. A Hét, Új Idők, Pesti Napló, Népszava, Nyugat közölte. A két világháború között külügyminisztériumi sajtóelőadó. Hosszú hallgatás után az utóbbi években újra publikál. Megírta a Holnap regényes történetét (A "Holnap" városa, 1955).

Egyike a századelő azon költőinek, akik – mint Gyóni Géza és egy időben Oláh Gábor – Ady mágnes-szekeréhez tapadtak, mégpedig, sajnos, a még kissé szecessziós, korai Adyhoz. Első figyelemreméltó kötetében (A föld meg a város, 1908) érzi a kor társadalmi bomlását, de igen homályosan: látja a kivándorlást, a falu válságát, de nem a nagybirtoknak tulajdonítja, hanem a "Város"-nak, mely nála – akár Jakab Ödönnél vagy Szabolcskánál – minden rossznak a fészke. Saját versét a róna hattyúdalának nevezi:

Visszaüzen a puszta szelével

A lelkem rézöblű tornyokon át:

Meghalok, – meg itt, – sírva dalolva

A pusztuló róna hattyúdalát.

(Hívogat a puszta)

De mintha nem is kívánna világosan látni; akkor érzi költőnek magát, ha nem lát, csak sejt; ha künn és benn homály veszi körül, s csak akkor ír, ha ezt az állapotot eléri. Odakünn állandóan hamvas, párás, fátyolos köd, kósza árnyék, naplemente, violaszín este, félelmes csönd; a világ, ha nem titokzatos, legalább ködös (Interieur). S a lélekben is fátylas kábultság, amely csak a sejtelemig jut el. Ebben a Carrière festményeire emlékeztető külső-belső ködben a dolgok meseszerűvé változnak. Este a város úgy lebeg, mint "egy régi rege opálos tó fenekén" (A gyárkémény dalol), Budapest tornyai "kőbe faragott délibáb" (Budapest), a szobában este kísértetek járnak, a vonat kormos, vérszemű rém, s babonás rém a város, a szesz, az arany, a járvány; a szén: "halott erdők feljáró lelke" (A szén). Következő kötetében (Dutka Ákos Uj Verseskönyve, 1912) főként a meseszerűvé vált világot, a körvonal nélküli sejtelmeket érzi költőinek:

Vasárnap volt. Gránát virágzott,

Minden vér akkor csókra vágyott

S a vén asszír a szőnyegbe hímzett

Ezer vörös véres virágot.

(Az öreg szőnyeg estéi)

{421.} Persze ő maga sem az, aki: modern újságíró, hanem pogány igric, s azért szomorú, mert Észak átka ül rajta, a szőke lelkek bús, nagy átka. S verseinek többi hőse sem jut túl a kábulat fokán: a parasztok, mikor kivándorolni kényszerülnek, nem gondolnak jövőre és múltra, hanem "a lelkük, a vérük zsongani kezd" (Elereszt a puszta).

A háború és a forradalmak őt is felébresztik álmodozásából. A világháború idején verses legendákban tesz hitet humanizmusa mellett:

Az ágyú messze, hosszan ugatott,

hat lázas szem a vén oltárra néz, –

egymáshoz téved lassan tétován

hat összepólyált véres, béna kéz.

A lágyszakállá szerelmes Pierre

s magyar mezőkről jött szegény Mihály

egymásba fonva fáradt csontjaik,

egyik se mondta álmában, mi fáj.

(Az yperni Krisztus előtt)

Több más pacifista, sőt, németellenes vers (Magyar kérdés a szivünkhöz 1915-ben) után egyszerre igenlően és ingadozva áll a forradalmi események előtt és együttérző rapszódia (Moloch halálára) szomszédságában tömegellenes, a későbbi években pedig irredenta hangot is megüt (Haza kell mennem ... ). Újabban máriaremetei magányában a természet szépségéről ír közvetlen hangú verseket.

Dutka a Holnap révén vált ismertté s kezdetben meglehetősen népszerűvé, de Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi, majd a második nemzedék kritikusa, Hevesi András elutasítóan, sőt olykor ingerülten bírálták, olcsónak, üresnek, Ady-utánzónak találták. Kosztolányi és Tóth, igaztalanul, pongyolának is ítélték, nem fogadva el Adyból kiindult verselésének elringató melódiáját. Pedig az igazság az, hogy bizonyos finom, sejtelmes hangulatoknak kifejezést tudott adni, s műve a "modernség" stílustörténeti dokumentuma.