Oláh Gábor (1881 Debrecen – 1942 uo.)

Középiskoláit szülővárosában, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. 1905-ben tanári oklevelet szerzett. Debrecenben könyvtári tisztviselő, majd főreáliskolai tanár. 1908-ban Párizsban jár. Debrecenben Bokréta néven irodalmi társaságot alapít. Később visszavonultan él, mégis sok vihar kavarog személye körül.

Egy ideig a század eleji irodalmi megújulás egyik kiemelkedő alakjának látszott, Rákosi Jenő megpróbálta Ady ellen kijátszani, s Oláh – retrográd felfogása és szertelen becsvágya következtében – hajlandónak is mutatkozott erre a szerepre. Fiatalkori műveiben valóban nem mindennapi ígéret volt, gyökeres magyarságú nyelvének dübörögni és suttogni egyképpen tudó gazdagsága és romantikus színessége az első pillanatban elragadott. Mozgékony {422.} fantáziája és roppant ambíciója minden műfajban szokatlan termékenységre ösztönözte. Írt lírai verseken kívül – s ez tevékenysége fő területe – verses regényeket (Korunk hőse, 1909), regényeket (Szegény magyarok, 1914; Deák György, 1919; A táltosfiú 1925), verses elbeszélést (Viola elbukott, 1911), drámákat (A meztelen asszony, 1908; Az embernek fia, 1917, stb.) útirajzokat (Keletiek nyugaton, 1908) s elmés, formás portrékat (Írói arcképek, 1910). Sajnos, szellemileg és lelkileg nem tudott a nyelvéhez hozzáfejlődni, részben, mert vidéki könyvtárszobájába zárkózva csak olvasmányaiból ismerte az életet, részben, mert ambíciója képességeit meghaladó feladatokba sodorta, s részben talán nyelvének rendkívüli bősége, könnyűsége miatt sem, mert ez a nyelv bőbeszédűségre csábította. Bizonyos, hogy egyénisége kialakulatlan volt, zavaros és naiv. Átérezte a paraszt elnyomottságát, de gyűlölte a szocializmust (Kutyák lázadása), alpárian becsmérelte a forradalmat (Fekete angyal, 1922), Adyt utánozta, de küzdött is ellene. Szegény magyarok című naiv regénye prefasiszta felfogásával Az elsodort falu elődjének tekinthető. Egyetlen jó regénye A táltosfiú, ahol a debreceni külváros általa jól ismert környezetében marad, de mihelyt magasabb osztálybeli és bonyolultabb embert próbál rajzolni, légüres térbe jut és hamissá válik. Érthető, hogy életismeret nélkül, de egy látomásos képzelet és gazdag nyelv birtokában a lírában nyújtja aránylag a legjobbat. Aranytól indul el, de Ady és a szimbolizmus hatása az új lírához közelíti. Itt is sokféle témát, hangulatot és hangot próbál; szeretett elkapni illó sejtelmeket, gyakori témája a halál, a csend, a titok, az erotika, de foglalkoztatja nép és nemzet sorsa is, és legsajátosabb mondanivalója a nagy ember tragikus végzete:

Oláh Gábor vagyok, a büszke költő,

Az örök Isten arany trombitája;

Viharok elé vihardalt süvöltő,

A nap heroldja, népek hajnalára.

Kiáltó szó kietlen pusztaságon,

Ki elvarázsolt várost élni hív.

Soha nem járt homokon tiszta lábnyom,

Lápon: vezérláng, csalfa s primitív.

(A büszke költő)

Ügyes stílusparódiákat is ír. Mondanivalóját gyakran allegóriákban és képekkel telehintett, igen zenei nyelven fogalmazta meg. Ady példájára olykor megzökkenti a vers ritmusát, s az elsők egyike abban is, hogy szabadverset ír. Gondolatok felhőfutása (1909) és Istenek alkonyata (1909) című köteteiben a látszólag prózai formájú szövegek voltaképp időmértékes, de kötetlen versek. Pályája második felében korábbi nyelve ereje bizonytalanná válik, vegyesen ad közhelyeket, képzavart és erőteljes, friss látásokat.

Végeredményben bármennyit kereste, nem találta meg magát, örökre be-nem-váltott ígéret maradt. Megjelent és kiadatlan műveinek roppant tömege egy óriási vállalkozás hajótörésének látványát nyújtja.