{423.} Bodor Aladár (1880 Alvinc – 1952 Budapest)

Költő, tanár, hírlapíró. Erdélyi városokban tanult, tanár lett. Előbb vidéki városokban, majd Budapesten tanít. Később több napilap munkatársa. Tárcái, versei, politikai cikkei jelentek meg.

Költészete középpontjában a nemzet sorsa áll, melynek változásaira 1905–1944 közt állandóan mély zengésű visszhangot ad. 1908-ban a Nyugat első évfolyamában két verse jelenik meg, annak jeléül, hogy együtt akar haladni az irodalmi megújulással. Ady zsenijének egyik első felismerője és hirdetője. Hatása kissé meg is érinti (Magyar dalos Szentgallenben, Az új Tisza), bár soha nem utánozza. Az említett két vers azt is mutatja, hogy saját úton jár a folyóirat költői közt. Mindkét versben a magyarság és a nyugati kultúra viszonya foglalkoztatja. Elismeri a nyugati élet és kultúra fölényét s varázsát, de épp ezért félti tőle a magyarság nemzeti önérzetét. Szent-Galleni magyar dalosának álarcában ezt mondja:

Ha hazaértünk, ne ejts bámész szót

Pompára, fényre, lágy, fehér szűzre,

Gunyold meg azt, ki a Tisza-parton

Sóvárgón méláz a pásztortűzbe,

Nyugati átok kisérti lelkét.

Ő hű marad az üres pusztához, sőt, mint Juhász Gyula, egy ideig Ady, a pogány Ázsia után érez nosztalgiát. De még ugyanabban az évben, nyári szűnidőben Párizsba látogat (erről szól Keletiek Nyugaton című érdekes útirajza), s akkor Az új Tisza című verse szerint – fantasztikus földrajzi hasonlattal – az ő Tiszája már magába fogadja a Szajnát, hogy a francia kultúra szépségeit virágoztassa fel a magyar földön. 1919 után költészete olykor a régi "Nagy-Magyarország" siratásává szűkül. De azért a nemzet egy pillanatra sem takarja el nála a népet, ő az urakkal szemben mindig a szegény néppel érez együtt, antifasiszta verseket ír, s 1940-ben keserű-haragos szókimondással, a régi protestáns prédikátorok módján mutat rá az országvesztő urak garázdálkodására, s bűneik következményeként új Mohácsot jósol. Az esztétizmus és a dekadencia távol áll tőle. Magánéleti lírájában is jelentős érzések, egy nagy szerelem lelkiismereti drámája tükröződik. Stílusát erő, ódon zamatú, dübörgő méltóság jellemzi. Egy alapjában romantikus, mélyen érző és szárnyas képzeletű lélek költészete az övé, akit etikus ideálja megfegyelmez, s a szenvedések végül a részvét és a jóság vállalásáig juttatnak. Mert ha a politikai életben néha Hadúr követőjének látszik is, a magánéletben Jézus vagy éppen Buddha tanítványa. Az intellektus viszont romantikus fantáziáját fegyelmezte meg, s olykor kissé kiszámított szerkezetű verseket ír, s a költői kép, amely Adynál sokértelmű mese, "mítosz", nála allegóriává racionalizálódik. Önfegyelme tartotta vissza attól is, hogy a lélek oly mélyeibe merészkedjen, mint költőtársai, s ezért érezzük, hogy valahol a nyugatos líra jobbszárnyán van a helye.