| Cholnoky Viktor (1868 Veszprém - 1912 Budapest) | TARTALOM | Szini Gyula (1876 Budapest – 1932 uo.) |
Középiskolai tanulmányai után a Zeneakadémiára iratkozott be. A katonai szolgálat teljesítése elől Párizsba utazott, ahol másfél évtizedet töltött, kapcsolatba került az ott élő magyarokkal, Munkácsy híres fogadásain gyakran megjelent, és a francia írók közül Alphonse Daudet-val kötött közelebbi ismeretséget. Élt Angliában is. Hazatérése után fővárosi újságíró. Élete végéig a Pesti Napló és Az Ujság munkatársa. Utolsó éveiben megjelent novellái és karcolatai máig kiadatlanok. A konzervatív irodalom első köteteinek megjelenése óta támadta szecessziós, dekoratív stílusát, azt állítván, hogy nem tud magyarul. Amikor az ellenforradalmi korszakban a Nemzeti Színház felújítja Nagyasszony című színművét, a jobboldali diákszervezetek tüntetése mellett folynak az előadások. Szomory Budapest ostroma idején halt meg, mint a fasizmus üldözöttje. Egy kötete francia nyelven is megjelent Les grands et les petits moineaux címmel, még Párizsban.
Magányos művész volt, aki hatalmas erőt fejtett ki annak érdekében, hogy teljesen egyéni, senkivel össze nem téveszthető stílust alakítson ki, és ezt a stílust egész életformájával, arisztokratikus magányával is demonstrálja. Különbözni akart mindenkitől, de ennek a fetisizálásával és elkülönülő ambícióinak stiláris következményeivel kora egyik legjellegzetesebb, legtipikusabb művészfigurája volt.
Az individualizmus fokozottabb igénye a kor nem egy művészénél az egyéniség mélyebb és teljesebb feltárását eredményezte. Adynál a költő-próféta magatartás külsőséges hangsúlyozása, demonstratív látványossága önkínzó-önvizsgáló magatartással párosult.
Szomory viszont úgy hangsúlyozta egyéniségét, oly módon teremtett maga körül mitológiát, hogy belső világát mindvégig feltáratlanul és rejtve tartotta. Több kritikusa is megírta róla, hogy csak az álarcait mutatta az embereknek, s ehhez hozzátehetjük, hogy álarcait nagy leleményességgel mindig úgy válogatta, hogy az igazi arcát sohase fedje fel.
Líraiság és rejtőzés általában összeférhetetlennek látszó fogalmak. Szomorynál azonban éppen a líraiság volt rejtőzködésének az egyik legtöbbet használt és az olvasót leginkább "félrevezető" eszköze. Művei tele vannak lírai futamokkal, ellágyulásokkal, rajongásokkal. De egyrészt a rajongásai mindig egyben alkalmak stiláris virtuozitásainak remekléseire is, és ki tudná megmondani, mi a fontosabb számára, a rajongás-e vagy a stiláris bravúr, amit ellágyulásai alkalmából ragyogó tűzijátékként lövell a magasba. Az ötödik, tizedik, tizenötödik rajongás-ellágyulás után az olvasó gyanakodni kezd az érzés őszintesége felől, nem is az esetek gyakorisága miatt, hanem azért, mert nyilvánvalóvá válik, hogy minden alkalom, és bármikor bárki alkalmas arra, hogy az író megrendezze megrészegítő stílusorgiáit. Másrészt mindig éppen akkor fordul rajongó pátosza iróniába, amikor már úgy érezzük, hogy bennünket is magával ragadott, amikor már az olvasó is éppen lobogni kezd a szeme elé vetített emberi nagyságok láttára. Akkor vág alig észrevehető finom kis grimaszokat, amikor már majdnem legyőzte gyanakvásainkat, amikor már mi is gyanú nélkül kezdünk rajongani.
A korszak művészetének nagy individualizálódási folyamatát úgy élte át {436.} és úgy reprezentálta, hogy mindvégig megfejthetetlen, zárt egyéniség maradt a külvilág számára, A századforduló magyar irodalma Móricz, Nagy Lajos, Kosztolányi fellépéséig erős stilizáló törekvések divatjáról tanúskodik. Szini Gyula, Füst Milán, Török Gyula, sőt Kaffka Margit és Ady prózájára is jellemző a stilizáló hajlam, de legerősebben és legszélsőségesebben Szomory éli ki a stilizálás lehetőségeit.
Már első reprezentatív elbeszéléskötete, Az isteni kert (1910) csupa olyan novellát tartalmaz, amelyek elsősorban erősen egyéni stílusukkal hívják fel magukra az olvasó figyelmét, és hívták ki a szerző ellen a konzervatív kritika ellenszenvét. A mai olvasó számára érthetetlen a nyelvi purizmus egykori riadalma, amely a magyar nyelv szépségét féltette a fiatal író igen szűk körben ható novellás kötetének nyelvi modorosságaitól. Nehéz olyan írásművet elképzelni, amely ennyire steril módon irodalmi, mint a fiatal Szomorynak Az isteni kertje.
Csaknem kivétel nélkül külföldi környezetben játszódó, másodlagos irodalmi ötleteket feldolgozó elbeszélést találunk ebben a korai Szomory-kötetben, Keresve kutatja a megdöbbentőt, a merész témákat (meg is botránkoztatja velük a konzervatív kritikát), de bonyolultabb érzések, lelki rezdülések, az érzékiség szélső eseteinek kifejezésére írói eszközei éppúgy alkalmatlanok ekkor még, mint a konzervatív irodalomé, mert pszichológiája az első köteteiben éppoly időszerűtlen, mint amazoké. Líra helyett líraiságot ad, emberi tragédiák helyett az opera műfajára emlékeztető tragikus pátoszt. Ars poeticájában a stilizálást, a színezés művészetét, a látszatok erejét ő éppúgy fölébe helyezi a reális ábrázolás és a lélektani hitelesség követelményeinek, mint Szini Gyula és a századforduló egész újromantikus-szimbolista irodalma. A párizsi regényben egyik rokonát jellemezve akaratlanul a maga esztétikai elveit is megfogalmazza. "A maga doncarlosi külsejéhez – írja a rokonról – összhangzatosan, valami benső borulatot is kiművelt magában s ezzel még valódibbnak tűnt, mert a látszatok ereje, mint minden, ami művészet, jobban hat a valóságnál."
Művészi felfogásának másik fontos vonása nyilvánul meg abban is, amit egyik hegedűművész barátjáról mond, hogy "egész erkölcsi lényét áthangolta a maga lelki zeneiségére". Szomory írói törekvéseiben is a maga "lelki zeneiségét" kifejező széppróza megvalósítására törekedett. A korszak művészetében a műfaji határok elmosódnak és fellazulnak, divatba jön a szabadvers és a költői próza, az irodalom a zene és a festészet hatását igyekszik a maga területén érvényesíteni. Szomory művészi törekvéseinek mélyén is ilyen szándékok hatnak: olyanfajta Gesamtkunstot akar megteremteni, amelynek művészi igazolását a kor közvéleménye a wagneri operában látta. Prózai műveiben és drámáiban a költészet, a zene és a festészet összhatását akarta megteremteni.
Művészi törekvéseit – a festőiség és a zeneiség érvényesítését a benne élő művészi nosztalgiák kifejezésére – saját megfogalmazását idézve: a maga lelki zeneiségének megszólaltatását, pályája különböző szakaszaiban más-más fokon sikerült megvalósítania. Korai elbeszéléseiben, ahol esztétikai elveit a legelszántabb következetességgel alkalmazza, ma már nem látunk sokkal többet, mint a századforduló szecessziós ízlésének egyik gyorsan elvirágzott változatát, dekoratív, stilizáló naturalizmust: ritka fényű rubintok tüze ég {437.} – vissza-visszatérő motívumként – nők fedetlen mellén, és a gyilkos által kiöntött vér látványát idézi fel az író: "... a vér, robbanva, oly gyors és éles sugárban tört elő, hogy megcsapja a gyilkos szemét s a homlokát, telehintve izzó, rubintos csókjaival. Még élt ez a vér, még forrt, még pereseit. És egészen maró illata volt."
Több sikerrel valósítja meg a lírai, vizuális és ritmikus élmények szintézisét az első világháború vége felé kiadott apokrif haditudósításainak érdekes, bizarr gyűjteményében, a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről (1918) című művében, Huszonnégy fejezetben számol be egy képzeletbeli "angol haditudósító háborús "tapasztalatairól". Érdekes szerepjátszó és jellemábrázoló feladatot is megold azáltal, ahogy bemutatja, mint érlelik és alakítják a háború félelmetes élményei a naiv, sznob és elkényeztetett haditudósítót, de az egész mű elsősorban arra ad alkalmat Szomorynak, hogy az újságok háborús híreiből kibontsa és megírja azokat a sokszor nagyon is reálisnak ható víziókat, amelyek az ő fantáziájában gyúltak ki ezekre a hírlapi közleményekre. Mint lírai-vizuális élménysort fogja fel a háború véres eseményeit, és egy nagy gonddal kimunkált, ritmikus erejű szépprózai szövegben vetíti elénk vízióinak színjátékait. Könyvének nem egy fejezetében valóban sikerül vizuális-ritmikus eszközeivel olyan hangulatot teremtenie, amely élményi erővel hat az olvasóra. Nem a valóság élményét kapja az olvasó, de a valóság, a háború véres tényeinek egy nagyon egyéni szemléletből származó lírai vetületét. A könyv egyik magávalragadó fejezetében a lüttichi jezsuita kolostor pusztulását írja meg reális és romantikus elemek vegyítésével, olymódon, hogy egyszerre az átélt élmény és az álomszerű szimbolista látomás erejével hat az olvasóra. Túlfinomult érzékenység és a borzalmat szinte élvezettel elemző naturalizmus éppúgy keveredik Szomory prózájában, ahogy líraisága és ellágyulása is szinte észrevétlen könnyedséggel fordul nála iróniába és az önmagán elérzékenyedő meghatódásában is mindig ott bujkál az önirónia. Harry Russel-Dorsan apokrif tudósításaiban sikerült legtökéletesebben megvalósítania művészi szándékait, de éppen ez a könyve világít rá Szomory művészetének legnagyobb veszélyeire is. Méltán megcsodálhatjuk teremtő vizuális fantáziáját, de alkotó módszerének fárasztó mechanizmusa is itt válik leginkább leleplezhetővé. Gazdag erővel vetíti ki magából színes és magával ragadó vízióit, de termékeny kitörései mögött ritkán érezzük a felszabadulást és a kifejezést követelő belső élmény megállíthatatlan és visszafoghatatlan lökőerejét.
Önvallomásai és kortársainak megfigyelése szerint Szomory teljesen magányos író volt, és ennek a magánynak az érzése rányomta bélyegét egész művészegyéniségére. A párizsi regényben maga írja le, hogy első novellás kötete elejétől végig olyan légmentesen zárt magányban íródott, mint ahogy a mágikus szertartások folynak le. "Egyetlen darabja ennek a kötetnek, egyetlen hangja szózata, fohásza, siralma még nem jelent meg e percig, egyetlen betűje soha, se magyarul, se más nyelveken, sem kézírásban sem nyomtatásban – írja első könyvéről. – Ezt mind úgy írtam – mondja a kötet novelláiról –, mintha a kölykeimet szoptatnám, kizárólag a kötet ünnepélyére, hogy duzzadjanak az erőtől s a tejtől. Ezt mind én neveltem, becéztem, simogattam, keféltem, csiszoltam és kényeztettem, ezt mind így őriztem és tartottam fenn érintetlen és friss sütetben, egyenest a kemencéből, {438.} – a kiadó számára." Sajátos stílművészete állandó és szüntelen alakító tevékenység eredménye, ahol a formálás funkciója sokszor már teljesen elszakadt az anyag valóságától. A legtökéletesebb megfogalmazás elve nála nem azonos sem a fogalom legpontosabb meghatározásával, sem az élmény legdifferenciáltabb kifejezésével, hanem egy benne élő stílusmodor minél tökéletesebb megvalósításával.
Stílusának elemzői nemegyszer arra hivatkoztak, hogy Szomory a pesti beszéd pongyolább fordulatainak, szólamainak fölhasználásával hajlékonyabbá, közvetlenebbé tette a magyar próza stílusát. Valójában azonban Szomorynak ilyen lazító hatása nemigen volt, mert ha be is olvasztott a stílusába pesties elemeket, ő nem közelebb, hanem távolabb vitte artisztikus stílusával az irodalmi nyelvet az élőbeszédtől. Akár Mikszáth, Móricz, Molnár Ferenc vagy Heltai nyelve sokkal közelebb van az élőbeszédhez, mint Szomoryé.
A közismert és Szomory által erősen kidomborított alkotói portré mellett az író műveinek alapos elemzése nyomán felszínre kell kerülnie egy kevésbé hangsúlyozott profilnak is, amely szinte Szomory művészi ambícióinak ellenében érvényesült. Már Az isteni kert dekoratív-szimbolikus-erotikus környezetében van egy kitűnő kis karcolata, amelyben a pesti polgárok életéből ragad és rajzol meg egy enyhén ironikusan ható, humoros epizódot, némileg rokon módon azzal a szemlélettel, ahogy Ambrus látja a pesti polgárt a Berzsenyi báró családjáról szóló történetekben (A mások boldogsága). Ez a kísérlet pályája későbbi szakaszaiban sem marad folytatás nélkül. Az elragadtatott, patetikus Szomoryban később egyre jobban felszabadulnak szatirikus képességei, és nem egy kitűnő novellája születik ebből az ihletből. Szatirizáló erejének megnövekedésével párhuzamos jelenségként stílusa is feloldódik, már az 1911-ben megjelent Ünnep a Dühöngőn és egyéb szerelmek című kötetében is ez a termékenyítő hatású fellazulás érezhető (Válás után, Árnyak, A zenekari ember, Hűtlen asszony). A festészetből vett hasonlattal élve (ez az analógia Szomory esetében nagyon is indokolt) a korábbi dekoratív festőiséggel szemben későbbi írásaiban egy frissebb, elevenebb, impresszionisztikusabb hatás érvényesül.
A húszas években meg éppen fordulat következik be az akkor már ötvenen túl járó író prózájában. Egyrészt szatirikus-travesztáló ereje fejlődik tovább, remek, ironikus rajzokat adva a pesti polgárság életéből (Öreg mágnás, Szekly Endréné, Szalánczy Marietta, Boldogító Kranz bácsi), másrészt van néhány megrendítő erejű, tragikus hangulatú novellája is ebből a korból, amelyek már a megelevenítés és átélés magával ragadó erejével vetítenek elénk megrázó emberi sorsokat (Viola Pál pályafutása, A mikói püspök). Az utolsó Hamerstein című megdöbbentő hatású novellájában az ábrázolás erejével hitelesít egy valószínűtlen történetet az életben maradt, de tönkrement, eltorzult külsejű front-katonáról, aki ellopta bajtársa, a halott Hamerstein leveleit és úgy jelentkezik a családnál, mintha elcsúfult voltában ő lenne a frontot járt Hamerstein. A család iszonyodva-elrettenve hitelt ad szavának, de a katona később már nem tudja tovább folytatni a magára erőszakolt szerepet és legszívesebben leleplezné önmagát, de Hamerstein családja már beleélte magát a tragédia látványába, nem hisz neki, nem hagyják kilépni a csalással magára vállalt szerepéből.
{439.} Líraiság és realitás találkozásának eredményéből született Levelek egy barátnőmhöz (1927) című kötete, amely önéletrajz, napló, emlékirat színgazdag és nagyon egyéni szintézise. Ezt a sajátos műfajt teremti újra Szomory 1929-ben megjelent művében, A párizsi regényben. Szomory egyik legjellegzetesebb alkotása ez a könyv, amely csak részben igazolja azt a jóslatot, hogy Szomory visszatér egy bizonyos egyszerű, reálisabb stílus hagyományaihoz. Ebben a legsajátosabb és egyben legérettebb Szomory-műben az író paradox módon úgy oldja meg a maga klasszicizálódását, hogy fiatal kora szecessziós forradalmának minden stiláris vívmányát újra felvonultatja, felfrissíti és valamiképpen szintetizálja is. Modorossága itt válik végső soron hitelessé, mindaz, mit magáról mond, itt teljesedik ki gazdag színekben megrajzolt, nagyon eredetinek ható, rajongóan ironikus és ironikusan rajongó önarcképpé.
A hatvan éves Szomory ifjúkora párizsi éveinek újraélésével jut el alkotói pályája csúcsára. Későbbi elbeszéléseiben (Kamarazene, 1937) már némi elfáradás jelei mutatkoznak, újra a stílus válik egyeduralkodóvá, és a rutin pótolja sokszor a szerző ihletét. A Horeb tanár úr (1934) című könyve bátor társadalmi szatíra ígéretével indul, de az expozíció után széthullanak a cselekmény szálai, és csak remek epizód-mozaikokban csillan meg töretlen fényben Szomory szellemessége és ironizáló hajlama. Életművének kisugárzó ereje nem volt erős, prózája nem inspirált erősebb írói kezdeményezéseket, de amit alkotott, önmagában a századforduló szecessziós indítékú prózájának sajátos és nagy értékű változata volt.
| Cholnoky Viktor (1868 Veszprém - 1912 Budapest) | TARTALOM | Szini Gyula (1876 Budapest – 1932 uo.) |