Elek Artúr (1876 Budapest – 1944 uo.)

Az egyetemen bölcsészeti tanulmányokat végzett, első irodalmi kísérletei a Magyar Ujságban jelentek meg, majd a Magyar Géniusz, a Figyelő és a Nyugat munkatársa lett. Mint hírlapíró Az Ujság szerkesztőségében dolgozott. Ambrus Zoltán művészetének rajongó híve, Móricz Zsigmond egyik felfedezője volt. Szépirodalmi munkássága mellett művészettörténeti tevékenysége is jelentős. A húszas évek elején Műbarát címen művészeti folyóiratot szerkesztett, az országos iparművészeti iskolában művelődéstörténetet tanított, könyvet írt Nagy Balogh Jánosról, a Nyugatba évtizedeken át írta bírálatait, a legkülönbözőbb tárlatokról. Edgar Poe-ról kötete jelent meg, igen gazdag műfordítói tevékenysége is. 1944-ben, a német megszállás után öngyilkos lett.

Életében egyetlen novellás kötete jelent meg, 1912-ben Álarcosmenet címen. A Nyugat legelső nemzedékéhez, azokhoz az íróművészekhez tartozott, akik századvégi modernségükkel előkészítői voltak a Nyugat körül végbement irodalomtörténeti jelentőségű nagy átalakulásnak, de művészetük a Nyugat forradalmának erőteljes kibontakozásával sokat veszített időszerűségéből. Ami újat hoztak, az igen gyorsan elavultnak hatott már. Valószínűleg ez a tény is magyarázza, hogy az Álarcosmenetet nem követte Elek Artúr életében újabb novelláskötet. Elbeszéléseiből csak másfél évtizeddel a halála után jelent meg egy posztumusz gyűjtemény. Kötete után ritkán írt már novellákat, alkotó erejét képzőművészeti kritikák és tanulmányok írása kötötte le.

Novellaírói művészetére erős hatást gyakorolt a századforduló eklekticizmusa: a kor divatos áramlatainak legkülönbözőbb nyomai felfedezhetők novelláiban, a szimbolizáló stilizálás éppúgy, mint a gyermekkort felfedező pszichologizmus, de ezekből a különböző eredetű inspirációkból nem tudott nagy erejű és eredetiként ható művészetet teremteni. Pályája, ars poeticája, ízlése sokban rokon a vele egyidős Szini Gyuláéval, azzal a különbséggel, hogy ő pályája későbbi szakaszaiban inkább választotta az elhallgatás önmegtartóztatását, de nem hígította fel színeit olcsóbb színvonalú írásokban.

{444.} Művészi elveiről legtisztábban Az egynótájú ember című novellájában tesz vallomást még 1902-ben, a Magyar Géniusz hasábjain. Szinte klasszikus tömörséggel fogalmazza meg a kor szimbolista művészének a programját, azét, aki nem a valóság felszínét akarja tükröztetni, hanem a látható világ mögé akar hatolni képzelete erejével. "Igen különös valami az ő képzelete, amolyan elvont fantázia, amely nem képeket rajzol, hanem színeket fest, bűvös fényességű, enyhe, lágy vagy ujjongó és fenyegető színfelhőket – írja a novella szimbolikus hőséről, Hypnophanesről, az egynótájú emberről. – A valóság őt nagyon kevéssé érdekelte, hiszen le is nézte, de láz fogta el mindig, valahányszor arra gondolt: mi rejtőzik a valóság mögött. Képzelete, mint a pók tapogató szálakat eregetett, amelyek örökké résre lestek, hogy átfuthassanak rajta a valóság színfalai mögé."

Az élet rejtett lényegét intuícióval akarja megragadni, a valóság kulisszái mögé hatoló képzelete erejével. A világ jelenségeiben egy örök álarcosmenetet lát, amely arra való, hogy elrejtse a lényeget: a megrendítő valóságot. Erről szól Farsang című szimbolikus novellája is, amely azzal végződik, hogy az emberek álarcai egy pillanatban mégis lehullanak és az eltűnt maszkok mögött láthatóvá válnak az egymáshoz megdöbbentően hasonlító, "keresztül-kasul szántott, barázdáktól felhasogatott, szótlanul vonagló" emberi arcok.

Emlék, álomvilág, valóság és képzelet összemosódó ködképekben és élénkszínű látomásokban kavarog Elek Artúr legjellemzőbb novelláiban, mert a valóság helyett annak belső reflexióit éli át a legmélyrehatóbban. "Oly csodálatosan emlékeztet néha ez az élet a legtitkosabb álmainkra, azokra, amelyeket csak egyszer álmodtunk meg valaha régen és nyomban elfelejtettük őket s azóta sem emlékeztünk reájuk ..." – írja egyik novellájában.

Mindennek mélyén Elek Artúr művészetében is a jelenből való elvágyódás érzése fedezhető fel. "Nem azért jöttem én ide, nem a ma és a tegnap hí engemet; engem a messzi múlt szólít, az én országom a régi kapuk, az ó utcák, a barázdás homlokú paloták, a századévek csöndessége. Ott laknak kortársaim: barátaim, akiket nem ösmertem, szerelmeseim, akiket szeretni annyira szerettem volna. Az ó városok ó utcáit én mindig úgy róttam, mint aki rég elhagyott hazájába tér vissza, abba a világba, amelyből mostoha szülők valamikor réges-régen kitagadták" – írja egy idegen ország régi városkájában játszódó novellájában.

A jelenből való elvágyódás érzése visszavezeti a gyermekkor még harmonikusnak érzett világához. Rövid Önéletrajzában hű képet ad arról a folyamatról, ahogy az elsüllyedt gyermekkor a felidézett apró mozzanatokban lassan a tudat síkjára kerül fel. Gyermekkori emlékeiből néhány szép, lírai novellát ír (Az ablakfülke, Az égszínkék csillag), de neki még nem sikerül az a varázslat, ami Csáth Gézának, Kosztolányinak, vagy pályája későbbi szakaszaiban Móricznak, ő még nem tudja az újraélés intenzitásával visszaidézni a messzetűnt gyermekkor lelki tájait. Az ő módszere még nem ismeri a valósággal való szembenézésnek azt az elszántságát és bátorságát, amely majd a Nyugat hasábjain kibontakozó új irodalmat jellemzi. Lírizáló-stilizáló hajlama sokszor még akkor is elvonja a valóság erőteljesebb ábrázolásától, amikor élményanyaga erre bátorítaná.

Elek Artúr művészetére sem az jellemző elsősorban, amit megnyilatkozásaiban programként hirdetett: a valóság rejtett arcának a megmutatása, a dolgok {445.} felszíne mögé való behatolás, hanem a valóság elemeinek, színeinek, fényeinek a maga ízlése szerint való elrendezése, a stilizálásnak az üvegházi kertészetre emlékeztető mesterséges volta és dekoratív túlbúrjánoztatása, amelyet Móricz Zsigmond Elek Artúr novelláit értékelő kritikájában szemléletes szavakkal jellemzett. "Sohasem érezzük nála azt, hogy kiléptünk a szabad természetbe, – írja 1913-ban Móricz a Nyugatban Elek Artúr novelláiról – az érintetlen, a mindentől párolgó és bűzlő és illatozó, de közvetlen, friss szelű és nyersen rikoltó életbe: hanem azt, hogy egy művészi temperamentum stilizálta, túlfűtötte és buja vegetációra élesztő üvegházában vagyunk, ahol valóság ugyan minden s a valóságos életértékekből van összehordva, de a lélek és az élet központi fűtésétől szinte szertelenre fejlődött."