Színházak és közönség. Naturalizmus, impresszionizmus

A századvég és a századelő a kapitalista színházi rendszer kialakulásának az időszaka. A nagy bécsi színházak mintájára a vidéki nagyvárosokban modern kőszínházak épülnek, s Pesten a millennium évében megnyílt Víg-{459.}színház után egymást követik az újabb színházi vállalkozások. Budapest ekkor lett igazi világváros, négy évtized alatt majdnem négyszeresére nőtt a lakossága, s a gyorsan gazdagodó polgárság megtöltötte a színházakat. Különösen a Vígszínház ment igen jól; valósággal összenőtt a korszakkal: az élet és a társadalom igazi, mély problémáival szembenézni nem akaró polgárság a francia háromszög-drámákat s a "nemi életet körültáncoló" bohózatokat feltálaló vállalkozásban cinkostársat, megértő jópajtást talált.

A korszak uralkodó stílusa, a naturalizmus a múlt század utolsó éveiben a színpad nagy forradalma volt, s a valóság esztétikai megismerésének új lehetőségeit tárta fel a színház számára is. A regény naturalizmusát át kell vinni a színházba is – adta ki a programszerű jelszót a naturalizmus szellemi atyja, Zola, aki a naturalista színház esztétikáját kifejtő híres tanulmányában (Le naturalisme au Théâtre, 1881) regények dramatizálására ösztönzött. Szerinte a regények különböző fejezeteinek, jeleneteinek színrevitele alkalmas volt az élet egy szeletét megmutató ábrázolási technika kimunkálására, másrészt a tizenkilencedik századi regényben megkövetelt gondos környezetrajz, részletes leírás a színpadi képszerű ábrázolásra, a díszlet és díszletfestő szerepének kiemelésére ösztönzött.

A naturalizmus haladó korszakának nagy színházi reformátorai a Goncourt-testvérektől, Laubétől kezdve Paulay Edéig nem egy ismert regényt vittek színpadra; maga a mester, Zola, a Thérèse Raquin című regényének dramatizálásával mutatott példát, s Paulay számára a Jókai-regények színpadi változatai az új művészi játékstílus kialakításának a Csiky-drámákkal csaknem azonos értékű alkalmai voltak. A magyar színpadi naturalizmus kétségtelenül legtudatosabb és legműveltebb képviselője, Hevesi Sándor is programszerűen vallotta, hogy a magyar színpadi irodalmat regények dramatizálásával kell megteremteni, s az ő nevéhez fűződik Mikszáth, majd Móricz regényeinek (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Légy jó mindhalálig) színpadravitele.

A naturalizmus új területeket fedezett fel a művészi ábrázolás számára, új témákkal (mint a kapitalizmus nyomása alatt szenvedő munkás, a nyomor költészete) gazdagította az irodalmat. A színpadon a klasszicizmus álpátoszos szavaló stílusával szemben a természetes beszédet, az apró gesztusokat, az az élethű arcjátékot, a kidolgozott mozdulatokat, a pontos díszleteket, kellékeket hangsúlyozta, s a csillogó egyéni alakításoknál fontosabbnak tartotta az összjátékot. Arra törekedett, hogy minden olyan legyen a színpadon, mint az életben.

A naturalizmus győzelme a színpadon lehetővé tette, hogy a valóság új oldalait feltáró nagy drámaírók, a realista Ibsen, majd Csehov és Gorkij, azután Hauptmann és Bernard Shaw műveit forradalmian új módon vigyék színre. Ismeretes, hogy Sztaniszlavszkij, aki különösen szcenikai szemléletben nagyon sokat tanult és vett át a naturalizmustól, Csehov és Gorkij drámáinak színpadra vitelével addig nem remélt mértékben mélyítette el a színészi lélekábrázolást.

A naturalista dráma klasszikus előfutára Ibsen, aki dialógusépítésben, zártságban, az élet egy szeletét ábrázoló szcenikai szemléletben, a gondos környezetrajzban szinte utolérhetetlen példát mutatott. De nemcsak a naturalisták, a modern dráma olyan művelői, mint O'Neill, Miller, Williams is ősüknek tekinthetik; naturalisták, szimbolisták, pszichológisták és újroman-{460.}tikusok, mind felfedezik a maguk Ibsenjét, oly gazdag az ő világa. Ibsennél (mint Zola regényeiben is) a szimbólum kiegészíti a naturalista látásmódot, aláhúzza a jelenségek értékét, hogy a részletek naturalista megfigyelésén alapuló ábrázolásából, az élet bemutatott "egy szeletéből" általános érvényű törvényszerűségeket mutathasson fel.

A naturalizmus első "szűkítője" Strindberg, aki megalapítja az élet "egy szeletét" leginkább bemutatni képes, a természetes beszédnek megfelelő akusztikát és teret biztosító Intim Színházat, s a drámát a társadalmi nyomor és bűn ábrázolásától a szekszuális nyomor és bűn ábrázolása felé fordítja.

A naturalizmus kezdeti szakasza hazánkban még a Nemzeti Színház Paulay-korszakára esik, s legnépszerűbb képviselője Csiky Gergely. Csiky az újromantikus drámával szemben tágítja a valóság drámai ábrázolásának határait, új témákat fedez fel a magyar színpad számára: a kapitalizálódó, polgárosodó társadalom jelenségeit és dilemmáit. A Párizst járt Csiky elsősorban a francia társalgási drámától tanult technikát, Ibsent még nem ismerte. Tőlük azonban nem a társadalmi bajok ábrázolására kapott példát, hanem elsősorban arra, hogyan lehet a konfliktust úgy kibontani, hogy az esetleges tragikus végkifejletet elkerülve, mindig kibékítő megoldással végződjön a dráma. Ezzel a század magyar drámáját tévútra terelte.

De Csiky még így is a kor nyelvén beszélő magyar polgári társadalmi drámát teremti meg, Thury Zoltán pedig Katonák című színművével (Vígszínház, 1898) a társadalmi kérdéseket még bátrabban felvető Bródy-drámáknak készíti elő az utat.

A magyar színpad a századforduló idején még lépést tart a világ drámairodalmával, s a modern dráma eredményeire elég gyorsan reagál. Ibsen, Csehov, Gorkij, Strindberg, Hauptmann, G. B. Shaw drámái a modern irodalom iránt érdeklődő Vígszínházban hamar színpadra kerülnek. A Vígszínház új lendületet ad a magyar drámairodalomnak is: a polgári progresszió eszméit tükröző Thury-, Bródy- és Lengyel-drámák színrevitelével. A modern dráma s az emberi haladást szolgáló modern színházművészet ápolását és támogatását, hazai kultuszát tűzte zászlajára az 1904-ben megalakult Thália Társaság. Művészi programja azonban (Ibsen, Strindberg, Gorkij, Hauptmann, Wedekind, Heyermans szerepeltek műsorán) a hatóságok ellenállására talált. A színházak haladó célkitűzései a tízes évektől kezdve a konzervatív körök egyre erőteljesebb ellenállásába ütköztek. A Vígszínház, amely a naturalizmusnak végleg polgárjogot adott magyar színpadon, a régi Nemzeti Színház patetikus, színfalakat hasogató, a különböző nagy egyéniségek összjáték nélküli stílusa után a természetes beszédet, az apró gesztusokat, az élethű arcjátékot, a pontos díszleteket és kellékeket helyezte előtérbe. Viszont hiányzott belőle a társadalmi betegségek leleplezésének szándéka. A szcenikai szemlélet, a dramaturgiai elv még azonos volt: a színpadon lejátszódó történet az ábrázolandó élet másolata legyen, a közönség az élet egy darabját lássa a színpadi képzelt negyedik falon keresztül. De a Vígszínház a naturalizmussal a divatos francia társalgási drámák által ismerkedett meg, amely azt a háromszög-drámák, kisszerű szerelmi történetek intim ábrázolásának technikájává sekélyesítette.

A francia társalgási dráma művelői s a strindbergi erotizmust továbbfejlesztő Frank Wedekind vagy az osztrák Arthur Schnitzler, Oscar Wilde {461.} nyűgnek érezték már a naturalizmust, de technikája nélkül nem tudtak meglenni, Így fordultak az impresszionizmushoz, s a naturalizmust az impresszionizmussal akarták továbbfejleszteni.

Az impresszionizmus a drámairodalomban és a színházművészetben korántsem tölt be olyan pozitív szerepet, mint a festészetben vagy a lírában. Köztudomású, hogy a valóság új rétegeit hódította meg a festészet számára, elmélyítette a festői látást: elég csak Monet, Renoir képeire vagy a magyar festészetre gyakorolt hatására hivatkoznunk. Eddig kifejezhetetlen dolgokat és érzéseket tett kifejezhetővé a líra számára.

Nem így a drámában. Az impresszionista dráma lemond arról, hogy hőseit a környező világgal levő kapcsolataikban ábrázolja, s a naturalizmusénál is szűkebb világot vitt a színpadra. Hősei szekszuális viszonyainak hangulatreflexeit mutatta csak meg. Lemondott a művészet egyik alapvető feladatáról, az általánosító törekvésről, csak benyomásoknak adta át magát, s egy szűklátókörű, individualista nyárspolgári életideált fogalmazott meg színpadi figuráiban. Az impresszionizmus útját járja Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc, de a két világháború között feltűnt népszerű szerzők: Bókay János, Vaszary János és Gábor, Bus Fekete László és a többiek is. S mivel az impresszionista színpad (a spenceri szociológia, a Taine-féle miliő-elmélet csődjének beismeréseként,) a társadalmi összefüggések drámai magyarázatával is szakított, a valóság felszíne mögött irracionális, misztikus jelenségeket éreztetett, s a szerelmet is mint misztériumot, mint az emberre leselkedő végzetet fogta fel. A stílus rendkívüli ellentmondásossága abban áll, hogy a metafizikai világot a naturalizmus földhözragadt prózaiságával, költészet és stilizálás nélkül ábrázolta.

A pillanatnyi benyomásoknak élő, a nagy összefüggések bemutatását mellőző impresszionista dráma szükségszerűen lemondott az igazi drámai konfliktusokról is: sem Schnitzler, sem Oscar Wilde, de Molnár drámáiban sem igen találunk olyan konflikust, olyan valódi drámai harcot, amire az ember az életben igazán odafigyel.

A tízes évektől kezdve –. majd a két világháború között még fokozottabban – színházaink ízlését és világszemléletét a kasszaraport, a közönség igényeinek a kiszolgálása határozta meg. A közönségigény a nyugati kozmopolita export-dráma világszemléletében nevelődött. A kozmopolita piac importja s az ezzel versenyrekelő, ezt utánzó hazai export-dráma kiszorítja a színpadról a társadalmi és nemzeti sorskérdéseket megfogalmazó igazi drámát. Ha valódi író színpadhoz jut, eltereli őt a végső kérdések kimondásától, a konfliktusok kibontásától, hogy a közönség nyugodjon meg: az életben minden rendben van, ami harc a színpadon folyt, csak félreértés, trükk, játék, tévedés volt.