Móricz Zsigmond

A sajátosan magyar nemzeti dráma kérdése izgatta Móricz Zsigmondot. "A magyar színpadnak még ma sincs igazi színműirodalma, s így a magyarság élete a színpad világában ma sincs eléggé képviselve" – írja A magyar színpad tradíciói című nevezetes cikkében. Móricz szerint a magyar nemzeti drámának különböznie kell a nyugati drámától, a magyar életben kell gyökereznie.

{469.} Ennek a programnak a jegyében született meg a Sári bíró (Nemzeti Színház, 1909). A darab új jellegét, szakítását a népszínmű hagyományaival gyengítette, hogy Sári bíróné szerepét a színház Blaha Lujzára osztotta, akinek személye elválaszthatatlan a nótázó, pántlikás népszínműtől. Blaháné nem az a rusztikus, erőszakos parasztasszony volt az előadásban, akit Móricz megírt, hanem bájos, stilizált nagyasszony. A szerep majd első felújításakor, 1923-ban talál igazi gazdára Rákosi Szidi személyében.

A Sári bíró idealizálás nélkül ábrázolja a falu életét. Ebben megelőzte Bródy A tanítónője, de Bródy a konfliktust a polgári radikális entellektüel szemével, Tóth Flóra alakján keresztül ábrázolja. A Sári bíró társadalmi képlete egyrészt szélesebb, másrészt a parasztságon belüli osztályharcot mutatja meg.

A Sári bíró szcenikai szemléleté, dramaturgiája naturalista. Az állóképszerű ábrázolás, a társadalomból kivágott szelet mikroszkopikusan aprólékos bemutatása, a gondos környezetrajz jellemzi, s figuráit úgy beszélteti, hogy szövegükből a környezethez való konkrét viszonyuk, társadalmi hovatartozásuk derüljön ki. Móricz osztályhelyzetük szerint, társadalmi összefüggésükben rajzolja meg hőseit, bizonyos értelemben tipizál.

A Sári bíró műfaját tekintve vígjáték, de minden látszólagos kedélyessége ellenére, sokkal kegyetlenebb képet fest a valóságról, mint a korabeli középfajú drámák. A két rivális, Sári bíró meg Pengő-Kovács összebékül egymással: megegyeznek a szegényparasztság kárára. Ez a "happy end" tehát társadalombírálat s Móricz finom valóságérzékét mutatja. A bonyodalom a klaszszikus vígjátékok tanulságai szerint szövődik: a két öreg vetélytárs gyermekei egymást szeretik. Ez a motívum azután egyszerűvé, átttekinthetővé teszi az egész szerkezetet, s ugyanakkor néhány harsány komikai ötlet megvalósítására ad alkalmat.

A darab sikere fellelkesíti az írót. Két év múlva bemutatják a Falu összefoglaló cím alatt három kis remeklését, a Mint a mezőnek virágai, a Magyarosan, a Kend a pap című egyfelvonásosokat (Nemzeti Színház, 1911). Mesterien építi fel egyfelvonásosait, dialógusai élők, s az adomaszerű történetekből megannyi drámai világ bomlik ki.

A nemzeti dráma megteremtésének programja jegyében írja át drámának Fazekas Mihály Ludas Matyiját. A darab – annak ellenére, hogy nem fejezte be teljesen – azt bizonyítja, hogy Móricz ért a drámához: biztos kézzel formálja drámává az elbeszélő költeményt. Új szállal bővíti a történetet: Matyi és Éva szerelmével gazdagítva motiválja a drámai összeütközéseket. Változatos cselekményt komponál s tovább is mélyíti Fazekas mondanivalóját. Matyi nem adja vissza háromszor Döbröginek a botütéseket, a harmadik verés mint figyelmeztető fenyegetés hangzik el, mint elkerülhetetlen végzet következik be valamikor a történelemben.

Móricz Zsigmond egyfelvonásosai külön fejezetet érdemelnének drámairodalmunk történetében. Előtte az egyfelvonásosokat nem tartották teljes értékű drámának, s ha valami jelentős született e nemben, mint Tömörkény István A barlanglakókja (Nemzeti Színház, 1912), amely a Hauptmann-féle naturalista dráma színvonalán röntgenpontosságú kórképet fest a magyar szegénység egyik rétegéről, a kritika s Tömörkény életrajzírója is színpadra tett novellának tartotta. Pedig Csehov, Strindberg, Shaw, Móricz s a modern {470.} dráma új egyfelvonásos-kultusza bizonyítja, hogy ebben a formában nagyon lényeges új dolgokat lehet kimondani a világról.

Móricz csaknem negyven egyfelvonásost írt, nagy részét az első világháború előtt, s Nagy Endre kabaréjában kerültek színre. Ez a kabaré Ady, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes műveinek biztosított fórumot s a radikális polgári ellenzék szatirikus színháza lett. Nagy Endre a kabarét kísérleti színpaddá avatta, de nemcsak a formával és újszerű megoldásokkal kísérletezett,hanem művészi magatartást is alakított ki. Móricz egyfelvonásosait, jeleneteit konvencióktól mentes, természetes előadásban adták elő.

A korszak Móricz-egyfelvonásosai közül a Fortunatus című dráma emelkedik ki, amelyben – Gellért Oszkár véleménye szerint – Móricz legközelebb jut Shakespeare-hez. A téma és a történelmi konfliktus, amelyet Móricz megragadott, valóban "közel állt az angol királydrámák világához. A Mátyás halála után feltámadott feudális anarchia kora, Mohács küszöbén."

A nagy író drámái közül itt emelkedik fel először regényeihez és novelláihoz, itt teremt igazán drámai nyelvet. S éppen ez a nagyigényű, az egyfelvonásos műfaji megújításával kecsegtető mű cél előtti megtorpanása mutatja, hogy a kommersz-színház milyen bénító befolyással volt még a legnagyobb tehetségekre is: a Fortunatusban "az ábrázolás monumentalitása keveredik a kommersz-dráma színpadi ügyeskedéseivel".

A Fortunatus egy idejétmúlt társadalmi forma felbomlását, válságát mutatja meg, s a Tisza István Magyarországában a figyelmeztetés, a vészjósló kritika erejével hathatott. De az éles összeütközést, Drágffy és Fortunatus Imre küzdelmét érthetetlen módon feloldja, másrészt a naturalizmus szekszuális érdeklődésén messze túlmenve, szinte dekadens, túlfűtött erotikájával elvonja a figyelmet a fő ellentétről. Ez gyengíti a hasonló erővel írt, de vad erotikába fulladó későbbi, kitűnően szerkesztett, ellenállhatatlan sodrású Vadkanját is.

Móricz e korszakot záró, egyben új útjaival, új művészi gondjaival összekötő műve, a Pacsirtaszó (Nemzeti Színház, 1917). A téma végigkíséri Móricz írói útját, novelláiban, regényeiben egyaránt feltűnik a Pillangótól kezdve az Égi madárig és a Csibe-novellákig. Drámáiban kétszer fogalmazta meg: az első neki rugaszkodás a Pacsirtaszó, az utolsó, egyben Móricz drámai életművét lezáró alkotás a Kismadár.

A Pacsirtaszó a Sári bíróhoz képest is további és tudatos szembefordulás a népszínmű hagyományaival, megtartva annak eredeti irányzatosságát. A darab főhőse, Erzsi szegény parasztlány, akit szülei, míg szerelme katonáskodott, hozzáadtak a falu leggazdagabb, özvegy gazdájához. Erzsi dolgos asszony, a nagygazda házában is megbecsülik, mégsem érzi ott igazán jól magát. Lelkiismeretfurdalása akkor válik teljessé, amikor Miska hazajön a katonaságtól s megsérti. Azt kívánja az urától, vegyen elégtételt Miskán az őt ért sértés miatt. A gazda azonban nem áll ki Miskával, hanem lecsukatja. Erzsi látja, "miféle ember" az ura, s elhagyja. De nem Miska hitvese lesz, hanem a falu becsületes bírájáé. Ez a megoldás a francia társasági drámákból való s megfelel a közönség korabeli igényének, erkölcsi és esztétikai felfogásának. Miska is elnyeri jutalmát: Erzsi húga lesz az ő felesége.

Móricz nem elégedhetett meg ezzel a felemás, kiegyező, a polgári közönség ízlésének fejet hajtó megoldással. A téma és a megoldás égethette lelkét, {471.} mint a tűz, ezért fogott mindegyre neki, hogy igazságosabb s egyben művészibb megoldást találjon.