Herczeg Ferenc

Éppannyira termékeny drámaíró, mint prózaíró (pályájáról l. a IV. kötetet). A kommersz-drámák szerzőinek termékenységével dolgozott, számos történelmi és társadalmi színművet írt. Műveit összeköti az írói szándék és szemlélet: {474.} az Ocskay brigadérosban éppen úgy a dzsentri világkép igazolására törekszik, mint a Gyurkovics-lányokban.

Herczeg történelmi színművei a magyar történelmi dráma fejlődését törik meg. Ismeretes, hogy a drámai válfajok közül nálunk a történelmi dráma emelkedett nemzeti jelentőségűvé. Nemcsak azért, mert legnagyobb drámánk, a Bánk bán történelmi dráma, hanem azért is, mert ebben a válfajban elégítette ki drámairodalmunk leginkább a nemzeti szükségleteket. A nemzeti múlt nagy eseményeit drámaian megmutató, azzal példálózó, nagy tettekre sarkalló romantikus történelmi dráma szinte irodalmon túli feladatokat teljesített. Mint Vörösmarty eposzai, századok vágyait fogalmazta meg az irodalom nyelvén, s a nemzeti érzés és a függetlenség tüzének élesztője lett. Katona, Vörösmarty, Szigligeti művei a magyar nemzeti romantika kivirágzásai a drámában, a nemzeti múlt nagy példaképeit idézve az akkori jelen feladatainak megoldását segítik.

A nemzeti romantika eszményképei Herczeg Ferenc történelmi drámáiban torzképpé váltak s többé nem a nemzeti haladást szolgálták, hanem a feudális úri Magyarország konzerválását. Nagysikerű darabjában, az Ocskay brigadérosban (Vígszínház, 1901) Ocskay Lászlóból, Rákóczi áruló vezéréből tragikus hőst csinál, bukásában felmagasztalja. Ocskay árulását félreértésből származtatja, egy udvari kamarás intrikájával indokolja. Bizonyos, Herczeg értett a nagyhatású színes történelmi tablók felrajzolásához, a hazafias történelmi színművek szerzői később mind őt utánozták.

Herczeg leghatásosabb, legjobban komponált drámája a Bizánc (Nemzeti Színház, 1904). A darabnak többen szimbolikus mondanivalót tulajdonítanak, azt állítva, hogy Konstantin császár képmutatásból szőtt császárságával ő intézte a millenniumi évek elkápráztatott magyarságához a legkomolyabb, legbátrabb figyelmeztetést. De a darabban egyetlen konkrét utalás, szituáció vagy mondat sem erősíti meg ezt a feltevést. Az ilyen aforizmaszerű, de lényegében semmitmondó szólások, mint "minden nemzet akkor hal meg, amikor megásta a maga sírját", többször előfordulnak a darabban, de Herczeg egyéb műveiben sincs egyetlen utalás arra, mintha ő kritikával szemlélte volna a millennium és a századforduló magyar fejlődését.

A Bizánc egy korszak reprezentatív drámájává vált. Iskolás pontossággal minden a helyén van benne, a klasszikus tragédiák szabályai szerint. Egy napon játszódik le a dráma, figyelemre méltó tudatos szerkezettel, néhány ügyesen jellemzett drámai szereppel (Konstantin, Irene, Giovanni és Zinoba igen jól játszható szerepek), s a végkifejlet még a katarzis látszatát is kelti. De mégis másodlagos, csinált az egész dráma, hiányzik belőle az igazán átható gondolat, égő szenvedély.

Az első világháború idején mutatták be az ugyancsak nagy történelmi tablóival hatást keltő Árva László királyt (Nemzeti Színház, 1917). A konfliktus ugyanaz, mint Vörösmarty Czillei és a Hunyadiakjában, csak míg a történelmi alapkonfliktust Vörösmarty igen sokoldalúan exponálja, s belőle az emberi összeütközésen keresztül a magyar történelem különböző tendenciáit bontja ki, s igazi drámai küzdelmet fejleszt, Herczeg csak történelmi illusztrációt ad, s az igazi drámai küzdelem is elmarad. A naturalista portrékat romantikus patetikus vonásokkal keveri, s enyhe, tetszetős magyarság-végzet hangulattal vonja be történetét.

{475.} Herczeg ebben a korszakában nagy sikert aratott úgynevezett társadalmi színjátékaival és vígjátékaival.

A dzsentri huszárromantikát elhintő műveit, a Gyurkovics-regények léha világát színpadra vivő Gyurkovics lányokat s A dolovai nábob lányát még a múlt században írta. A tízes években Herczeg témát vált. Erős oldala volt az alkalmazkodás, mindig megérezte, milyen témájú darabok vonzzák a közönséget. A nyugati nagyvárosok életformáját majmoló pesti polgárság a társasági élet apró izgalmait akarta látni a színpadról, s ezért tapsolt nagy tetszéssel a francia szalonvígjátékoknak, amelyek a világháború szörnyűségeire gondolni nem akaró, azzal szembenézni nem merő polgár figyelmét elterelik a lét kínzó problémáiról.

A dzsentri világképhez egyébként később is hű Herczeg szalonvígjátékokat kezd írni, s az e válfajban első kísérlete, a Sirokkó után (amelyben a Don Juan szerepét még egy valódi gróf tölti be) a világháború kellős közepén megírja a Kék rókát (Vígszínház, 1917),amely azzal a legendává nőtt kérdéssel foglalkozik, hogy "járt-e Cecil a Török utcában"?

A Kék róka is a nemi élet problémáit feszegető, a francia szalonvígjátékok technikájával megírt színjáték, de arisztokratikusabb modorban, úribb változatban. Ennek köszönheti világsikerét. A "szemérmesebb", a szókimondástól magát távoltartó, úgynevezett jobb ízlésű, finomabb közönség is megtalálta benne a maga mulatságát, önnön látszat-méltóságának feladása nélkül.

Herczeg dramaturgiai szemlélete naturalista, a Kék róka színpada olyan, mintha a néző kulcslyukon leselkedne, s valami véletlen folytán szemtanúja lehetne négy ember intim szerelmi civakodásának.

A környezet, amelyben a Kék róka cselekménye játszódik, az előkelő, úri társaság; lényegében az sem derül ki, hogy jómodorú gazdag polgárokról vagy arisztokratákról van-e benne szó. Pontosan csak Trill báróról tudjuk, hogy arisztokrata, a férjről, Pálról, csak annyit tudunk, hogy professzor s az édesvízi hidrákkal foglalkozik, a szemérmes házibarátról, a későbbi férjről, Sándorról még ennyit sem; csupán abból gondolhatjuk, nincsenek anyagi gondjai, hogy Cecil csendes kis svájci szállodákban akar elbújni vele.

A Kék róka apró kis női mesterkedések, fondorlatok kisszerű története, némi arisztokratikus iróniával, hogy a darab végén az inkább megcsiklandozott, mint megszurkált úri erkölcs, a polgári házasság formája szilárdabb legyen mint valaha. A Kék róka iskolát teremtett: se szeri, se száma a Kék rókát utánzó kommersz-daraboknak a két világháború között; szerepei színésznők és színészek kedvenc szerepei lettek, mert könnyű sikert arathattak vele, régi kelléktáruk művészi fogásaival, nem lepleződött le benne a középszerűség sem, mert nem tették próbára a tehetséget igazi drámai akciók, igazi dikciók. A Nemzeti Színház 1926-ban felújította a Kék rókát, s a korszak legtehetségesebb színésznője, Bajor Gizi évekig játssza Cecil szerepét, nagy és könnyű sikert aratva, ahelyett, hogy tehetségéhez méltóbb, képességeit valóban próbára tevő új színészi megoldásokra serkentő feladatokat kapott volna.