A Nyugat impresszionista kritikája

E kritika szelleme abból az individualizmusból és liberalizmusból eredt, amely ekkor a haladó polgári gondolat sajátos, ellentmondásos válfaja volt; ez ideológia hordozói úgy érezték, hogy osztály feletti eszméket képviselnek és a nagy egyéniségekben keresték a fő értéket. Így a liberalizmus szellemében fogant irodalmi bírálatnak is fő vonása a készség a legkülönbözőbb egyéniségek elfogadására. A kritika ez impresszionisztikusnak nevezett új fajtáját Franciaországban főképp Anatole France és Jules Lemaître, Angliában Oscar Wilde, Németországban Alfred Kerr, nálunk Ignotus képviseli. Felelőtlen lirizálást, az érzés és gondolat szeszélyes csapongását szokás érteni rajta, holott lényege egyrészt az egyéniség és eredetiség kultusza, másrészt a mű élményszerű megismerése és bemutatása. Különböző tendenciákból táplálkozik, de mindig megtalálható benne minden egyetemes norma elvetése, a morális és politikai elfogultságok kikapcsolása, kétely az objektivitás lehetőségében, az a hit, hogy nincs más bizonyosság, mint az egyéni élmény, az életszerű, érzelmi jelleg benyomása, továbbá hajlandóság mindenféle szépség átélésére. Lényegesebb közös vonását világítaná meg tehát, ha impresszionisztikus helyett individualistának, vagy Albert Thibaudet szavával, pluralistának, esetleg élményszerűnek neveznénk.

Az iránytű-vesztett, szubjektív kritikai felfogás Magyarországon a később marxistává lett Diner-Dénes Józsefnél hangzik fel először, A Hétben már többször jelentkezik, a Nyugatban éppenséggel uralkodóvá válik. Fő képviselői Ignotus, Osvát, Hatvany, Kosztolányi, Fenyő Miksa, de többé-kevésbé hatása alatt áll Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Schöpflin {58.} Aladár és Karinthy Frigyes is, noha az utóbbiak már szabadulni igyekeznek tőle. De amikor nálunk az "impresszionista" kritika felvirul, külföldön már támadások indulnak ellene s új, objektív mércéket keresnek, így jobbról Ferdinand Brunetière és Charles Maurras, balról Plehanov és Franz Mehring; nálunk Lukács György veszi fel a harcot az impresszionizmus ellen.

A Nyugat kritikusairól az a közhit alakult ki, hogy impresszionista, szeszélyes hangulat-kritikusok voltak. Nagyjából egyforma ítéleteik és az értékelésben alkalmazott azonos mértékük arra intenek azonban, hogy közelebbről megvizsgáljuk e hiedelem tartalmát. Ítéleteikből ugyanis kiderül, hogy ha nem is dogmaszerű ítéletek irányították, de olyan ízlés vezette őket, amelyet egy többé-kevésbé homogén kultúra nagyjából egységessé nevelt. A Nyugat kritikusai között nem volt eltérés abban a tekintetben, hogy a kor legnagyobbjai Ady, Babits és Móricz Zsigmond. S mércéik is jórészt azonosak voltak. Megegyeztek az egyéniség tiszteletében, az eredetiség kultuszában, ennek következtében a különböző írók iránti türelemben, a pluralizmusban; megegyeztek minden külső beavatkozás elutasításában, az alkotói spontaneitás, az irodalmi autonómia védelmében, egy nagyfokú művészi szabadság engedélyezésében. Mivel a politikai és morális mércét elvetették, kritikáikban természetszerűleg a korábbinál nagyobb súlyt kapott az esztétikai szempont. Mivel pedig az esztétikai szabályok nem voltak többé érvényesek, szépnek azt tekintették, ami egyéni volt és erős emóciót keltett. Ebből folyt az is, hogy nem vizsgálták, mi a mű eszmei mondanivalója és helyes-e az. A nyers tehetség kultusza jött létre így. Megegyeztek (Babits kivételével) a művészet irracionális elemeinek elismerésében, a kifejezhetetlen kifejezésére való törekvésben, s megegyeztek az irodalmi újszerűség és a városias szellem megbecsülésében, a falusias elmaradottság, a zsíros magyarkodás elutasításában, abban az igényükben, hogy a magyar jelleget európai színvonalra kell emelni. Mivel a minden szabályra fittyet hányó spontán kifejezés volt a céljuk, rokonok abban a negatívumban is, hogy nem hittek műfaji törvényekben.

Persze egyben-másban el is tértek egymástól. Ignotus és még inkább Hatvany vallotta és vállalta, hogy a kritika szubjektív és impresszionista, míg Schöpflin – bár szintén jól látta az objektivitás elérhetetlenségét – a szubjektivitás kizárására törekedett. Ignotust határozott művelődéspolitikai, Babitsot filozófiai, etikai eszmény, Hatvanyt egyre inkább a társadalmi haladás gondolata vezette, Kosztolányi beérte azzal, hogy az író egyéni legyen. De mindez csak árnyalati különbséget vitt kritikai működésük egyformaságába. Felfogásukban oly sok az alapvető rokonság, hogy kritikájukat – ha stílusuktól el tudnánk tekinteni – össze lehetne téveszteni. Bár hasonlítottak kifejező eszközeikben is, legalább annyiban, hogy nem értekező modorban írtak, hanem szívesen éltek a művészi képzelet eszközeivel. Részben mert kivétel nélkül többé-kevésbé szépírók is voltak, de még inkább azért, mert a kritikát inkább művészi, mint tudományos tevékenységnek tartották.

Ha az alkotás teljes szabadságát hirdették, nem azért tették, mintha közömbös lett volna nekik az irodalom szelleme (a fasizmus közeledtekor szembe is fordultak a reakcióval), hanem mert a fasizmus megjelenése előtt jóhiszeműségükben nem tudták elképzelni, hogy művelt emberek ujjongva tapsolhatnak a bestialitásnak. Valamennyien tiltakoztak tehát a követelés ellen, hogy a haladó politika szolgálatába állva feláldozzák belső függetlenségüket, de {59.} hozzágondolták, hogy ily követelésre nincs is szükség, mert ők enélkül is a haladás emberei, s munkájuk csak akkor ér valamit, ha önként, belső parancsra végzik.

Kritikai gyakorlatuk egyik elvi alapja tehát a l'art pour l'art volt. A művészet a művészetért, az irodalom autonómiájának elve ezekben az időkben ellentmondásos, kétoldalú szerepet tölt be: egyrészről alkalmat ad a jobbról, konzervatív, reakciós irányból induló bírálat, a "perzekutor esztétika" dühödt támadásainak visszaverésére, – másrészről kifejeződik benne a magyar polgári törekvések gyengesége is. Képviselői igazában az irodalom autonómiáját védték: azaz nem azt ellenezték – bár elő sem segítették –, hogy az irodalom beleszóljon a politikába, hanem az ellen tiltakoztak, hogy a politika beleavatkozzon az irodalomba. S nemcsak az adminisztratív beavatkozást tekintették illegitim határátlépésnek, hanem már azt is, ha egy műalkotást világnézeti vagy politikai szempontból ítéltek meg. Schöpflin ebben oly következetes volt. hogy haladó gondolkodású ember létére a konzervatív Vargha Gyulát, a reakciós Bárd Miklóst és Tormay Cecilt is melegen méltányolta. Véleményük szerint ugyanis a politikai tendencia közömbös a mű értékére nézve. Nem nézik le a politikát, többen résztvesznek annak harcaiban is, s az ellen sincs kifogásuk, hogy a politikai tendencia az irodalom anyaga legyen. Csak abba nem nyugszanak bele, hogy a műalkotást politikai iránya alapján minősítsék. Utólag megállapíthatjuk, hogy ha elméletük gyenge volt is, szerepüket helyesen ítélték meg: műveik forradalmasító, de legalább is kétségtelenül a haladást erősítő hatása igazolta önmagukról való véleményüket. Végeredményben ők is részesek voltak a haladó közvélemény erősítésében, részint a városi fejlődés védelmével, részint az elavult esztétikai, morális és politikai korlátok felőrlésével s közvetve a modern irodalom, elsősorban Ady Endre propagálásával.

Kritikai működésük egyébként is hasznos volt: egyetlen értékes írót sem hagytak felfedezetlenül, síkraszálltak a meg nem értett írók mellett, s az általuk megállapított rangsor is jórészt mindmáig érvényes: ma is Ady, Móricz, Babits áll a csúcson, s utánuk kissé ingadozó egymásutánban Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Tersánszky, Kaffka, Szép Ernő, Füst Milán, Nagy Zoltán következik, – csak Krúdy Gyula és Juhász Gyula került jobban előtérbe és Szomory Dezső a háttérbe. De ennyi rangsorváltozás az utolsó évtizedekben végbement történelmi változás mellett valóban elkerülhetetlen volt. Az is természetes, hogy ma nagyobb érdeklődést tanúsítunk a kérdéses költők akkoriban meglehetősen elhanyagolt politikai mondanivalója iránt, sőt olykor, mint pl. Ady esetében, épp akkor mostohán kezelt politikai műveiket becsüljük legtöbbre. Még a nyugatos írók olykor sokat és nem egészen alaptalanul felhánytorgatott kölcsönbe-dicsérését is védelmünkbe vehetjük: a Nyugat önreklámját ugyanis elkerülhetetlenné tette, hogy a hivatalos irodalom részéről minden megnyilvánulásukat ellenséges értetlenség fogadta, s a konzervatív oldalon (a Budapesti Szemlében) a klikkuralom sokkal kizárólagosabb hatalmat gyakorolt s a legnagyobb türelmetlenséggel párosult.

A Nyugat kritikája liberális kritika volt, s a liberalizmus már tegnap megbukott. A liberális kritika ítéleteinek egy része mégis érvényes: hiszen ízlésünk aránylag keveset változott, a műkritika pedig jórészben mégis {60.} ízlésítélet. De megbukott az ítélet elől kitérő, mert értékkülönbségeket nem ismerő, vagy az "érdekes" jelző mögé búvó, tehetetlen kritika. Megbukott továbbá az individualizmusnak az a szélsőséges változata, melynek csak a beteg, bizarr különcködés, vagy a kihívóan arisztokratáskodó amoralitás volt elég egyéni. S kiegészítésre szorultak ítéleteik annyiban, amennyiben esztétikai egyoldalúságukban nem vették figyelembe a művek morális és politikai mondanivalóját. Lesújtó történelmi tapasztalataink után a liberális irodalompolitikát némileg módosítanunk kell: valóban minden egyéniség és stílus kifejezése szabad, de csak az embertelenség, az immoralitás és – ami ezzel egyet jelent – a reakció határain innen. A minden különcködés vagy embertelenség előtt leborulni kész irodalomszemlélettel szemben joggal lépett fel már az 1910-es évek legelején a morális és haladó tartalom igénye.