Ignotus

1892-től a meginduló irodalmi megújulás kritikai vezére. (Pályájának és működésének részletes ismertetését l. a IV. kötetben.) Vezérségét nemcsak képességeinek köszöni, hanem annak a szerencsés körülménynek is, hogy világnézete és az egykorú magyar művelődés szükségletei egybeestek. Elvei nem tértől és időtől független érvényű tételek, hanem egy konkrét irodalomtörténeti helyzet tisztázására szolgáló eszközök. A magyar irodalomban ugyanis, mely körülbelül 1880-ig a liberális nemesség megnyilatkozása volt, a századvégen egyre erőteljesebben igyekszik megszólalni a haladó polgári értelmiség. Mivel pedig az uralkodó politika még mindig azt követelte, hogy az irodalom, ha magyarnak akar tekintetni, a törzsökös magyarság földbirtokos rétegének ízléséhez alkalmazkodjék, elkerülhetetlen volt a szabadságharc, s ennek vezetésére senki sem volt alkalmasabb Ignotusnál, aki esküdött a liberális elvre, az egyéniség minden vonatkozásában szabad kibontakozásának jogára.

Egy sérelme hatására fiatalon megfogadja, hogy nem nyugszik, míg szót nem emel azért, hogy az elfövendő ifjú írók olyanok lehessenek, amilyenek. Kezdettől szembeszáll azzal a nézettel, mely a magyar nemzetet a magyar parasztban látja és a nemzeti költészetet a népiességgel azonosítja. A falu nagy dolog, írja, "belőle válik ország, belőle válik nemzet". De ő maga még nem az, csak fejlődik azzá, s aki a költészetet eltiltja attól, hogy együtthaladjon a fejlődéssel, az fosztja meg igazán e költészetet nemzeti jellegétől. "Hiszen a népies az átlagosnál szűkebb és alacsonyabb fejlődési fokot jelent", s még csak nem is nemzeti és faji sajátosságok konzerválója. Látnivaló , hogy e harc már nem az ún. népnemzeti iskola ellen folyik, melynek zászlaját, Aranyt és bajvívóját, Gyulait, feltétlenül tiszteli, hanem annak elfajzása, a századvégi népiesség ellen, a nemzetnek megkövesedett falusi állapotban való tartása ellen.

1908-tól, mikor mint a Nyugat főszerkesztője egy nagy irodalmi megújulás élére kerül, szempontjai kitágulnak. Az alaptétel, melyet hirdet: az irodalomnak egyetlen kötelessége van, az, hogy művészi legyen. "A művészetnek csak egy törvénye van; csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni," "Művésznek csak egy kötelessége van: hogy az legyen, aki. Nem lehet elébe recipéket {61.} írni s a költészet fejlődése elé sem." A politika ez elképzelés szerint tehát ne igyekezzék közvetlenül irányítani a művészetet, mert legföljebb alakoskodásra, tehát rossz művészetre kényszerítheti. A művészi remekek önkéntelenül – nem szándékosan, hanem szükségképpen – a faji vagy nemzeti géniusz vagy állapot, vagy erkölcs kifejeződései. A művészi nevelésnek tehát mégis van módja, de csak egy: a tehetség iránti tisztelet. Kritikai gyakorlatában a benyomásszerű ítéletből indul ki, de ennek nyomán az indokolást keresve, általánosításokig és esztétikai törvényekig jut. Nem áll tehát, hogy nincsenek pozitív esztétikai elvei, csak míg Gyulai – Ignotus szerint – a maga egyéni tetszését nézte örök törvénynek, ő fordítva, azt hitte, hogy egyéni tetszését fejezi ki, holott általános, sőt ismert törvényekre bukkant. Gyulai csak akkor nyugodott meg, ha egy kodifikált törvénnyel tudta igazolni ítéletét. Ignotus nem hivén ilyenekben, magában keres s vél felfedezni régi törvényeket. Nem tágít attól a meggyőződésétől, hogy a művészetben nincs káté, csak lehetőségek vannak, amelyek minden művésszel újraszületnek.

Alkotáslélektanilag igaza is volt, a társadalom szempontjából már alig. Ha minden szabad, ha a művész lehet konzervatív, lehet ostoba, ha egy mondat csengését fontosabbnak tarthatja a szavak igazságos elosztásánál, stb., ez azt jelenti, hogy a művészet a legfőbb érték, s nem szabad semminek a szolgálatát követelni tőle. Mégis fenntartással kell fogadni azt az elterjedt nézetet hogy a l'art pour l'art híve volt. Megesik ugyan, hogy egy-egy pillanatra beletévedt. "Mit tesz a költészet értékében és ezzel nemzeti jelentőségében, hogy jobboldali, vagy baloldali, reakcionárius, vagy nihilista?" – írta. De nem minden l'art pour l'art, ami annak látszik. Ignotus voltaképpen a művészet autonómiáját követelte. Ki akarta vívni a jogot" hogy az író kifejezhesse az új osztályok érzéseit és erkölcseit. S egyre inkább hajlik a tartalmi értékek felismerésére. Újra meg újra védi a társadalmi szolgálatot nem vállaló művészetet, – de azért teszi, mert szerinte az ilyen is szolgálatot teljesít. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az eredeti mély gondolat, a komoly kultúra, sőt az eredeti stílus még akkor is a haladást szolgálja, ha haladásellenes.

Az ismertetett elvek eredménye kritikai gyakorlatában az, hogy Ignotus korának legtöbb komoly tehetségét mindjárt első jelentkezésekor felfedezte, s általában inkább a túlságos jóindulattal vétkezett, mint a tompa érzékű elutasítással. Elsőnek veszi észre és érti meg (már 1906-ban) Ady verstanának eredetiségét, 1908-ban már meglátja Babits értékeit, következetesen lelkesedik Móricz Zsigmondért, 1915-ben észreveszi Tersánszky J. Jenőt, 1926-ban a legelsők egyikeként hívja fel a figyelmet József Attilára, s félreértették őt, akik szó szerint véve túlságosan kiélezett szavait, azt mondták, hogy nem értette meg A fekete zongorát, valamint a politikus Adyt. A híres Ady-cikkben ui. nem azt mondja, hogy Ady verseiben nincs értelem, hanem azt, hogy még a hangjaiban is van. A másik vádban pedig csak annyi az: igazság, hogy nem értett egyet a politikus Adyval a forradalom óhajtásában, sőt általában kevéssé volt egy véleményen vele a politika kérdéseiben.

Ignotus olykor maga is ellentmondott elveinek. Néha ugyanis rájött, hogy vannak áthághatatlan akadályok, a művészet, illetve a befogadó lélek természetéből eredők, továbbá ha a széles intellektuális láthatár,a mondanivaló igazsága és társadalmi értéke nélkülözhetetlen a művészi jelentőséghez, {62.} akkor nem is elég a jó megformálás, s a szűk láthatárt, a tévedést, a hamis és ártalmas mondanivalót el kell ítélni. De így irodalompolitikájának alapelvei inognak meg. Működése azonban belső ellentmondásai ellenére rendkívül hasznos volt. A századfordulón ő töltötte be Gyulai helyét; ő képviselte az irodalmi kritikában az akkor vezetővé vált osztályt, a haladó polgárságot. Ez a magyarázata, hogy bár Schöpflin megbízhatóbb és elmélyedőbb kritikus, az egykorú irodalmi élet mégis Ignotust tekintette vezérének. Jelentősége persze kisebb, mint Gyulaié volt, – mint ahogy az általa képviselt osztályé is kisebb a régi liberális nemességnél. Mikor a polgári liberalizmust felváltja a fasizmus, vezéri szerepe végetér. Jelentősége 1892-től 1919-ig tart, addig, míg az új irodalom jogait kellett biztosítani: 1919 után is okos és szellemes cikkíró, de nem vezér többé, és a Nyugatban már semmi sem változik, amikor 1929-ben leveszik a folyóiratról a nevét.