Osvát Ernő (1877 Nagyvárad – 1929 Budapest)

Középiskolái után jogi tanulmányokat folytatott Nagyváradon, majd Budapesten. Első kritikája 1897-ben jelent meg az Esti Újságban, majd 1898-ban a Budapesti Hírlapban írói arcképei. Ugyanebben az évben már A Hét irodalmi rovatának vezetője. 1900-ban az Uj Magyar Szemle, 1901-ben a Magyar Hirlap munkatársa. Több rövid életű folyóirat után 1908-tól a Nyugat főszerkesztője.

Kritikáinak többsége 1897–1903 között íródott, tehát többnyire másodrendű írókról; mivel később, mint a Nyugat szerkesztője, már alig írt bírálatot, kritikai véleményeit az általa diktatórikusan végzett szerkesztésben: írók népszerűsítésének mértékében fejezte ki. Ezért fiatalkori bírálatait kell mérlegre tennünk, mert csak ezekben láthatjuk megfogalmazva az irodalomról és a kritikáról alkotott ideálját. Kiderül belőlük, hogy nem ragaszkodott esztétikai előírásokhoz, és irodalompolitikai célért sem harcolt: minden művet átélt és megbecsült, amely meggyőzően fejezett ki egy érdekes és erős egyéniséget; Herczeget éppúgy, mint Bródyt, Ambrust, mint Thuryt, Gárdonyit, mint Péterfyt. A kritikus feladata szerinte láthatólag: kíváncsian és érzékenyen átadni magát a műnek, hogy megfejthesse; a pártos kiállás és a rangsorolás egyaránt idegen tőle, akárcsak Schöpflintől vagy Kosztolányitól. A műalkotás nem mint olyan érdekli, hanem mint egy érdekes egyéniség vallomása önmagáról és az életről. Inkább egy lírikus kíváncsiságával közeledik a műhöz, mintsem egy esztétikus vizsgáló szemével. Minden író és mű rejtvény a számára, mely arra vár, hogy a kritikus megfejtse. Ha pl. Péterfyt írja le, nem a kritikai módszere vagy esztétikai elvei érdeklik, hanem Péterfynek, az embernek belső titkai. Thury írói eljárásának jellemzésével is röviden végez. Annál jobban érdekli, milyen viszonyban van Thury az alakjaival, a világgal, milyen ember és hogyan látja az életet. Látszólag szakítás volt ez az esztétikummal, holott olyan ember nyilatkozik meg benne, aki annyira a művészetben él, hogy már csak ebből próbálja megérteni az életet. Igazán jelentős kritikus Osvát 1905-től, illetve 1908-tól lett, abban az időben, mikor már nem írt kritikát, hanem ítéleteit a Figyelő, illetve a Nyugat szerkesztésében, kézira-{63.}tokról való döntésben, írók felfedezésében, sűrűbb vagy ritkább közlésével fejezte ki. Legértékesebb kritikai műve tehát nem Összes írásai, hanem a Nyugat húsz évfolyama.