Hatvany Lajos (1880 Budapest – 1961 uo.)

Középiskolai tanulmányai után a Freiburg im Breisgau-i egyetemen tanult, de a budapesti egyetemen szerzett diplomát 1904-ben. Ettől kezdve rendszeres publicisztikai tevékenységet fejtett ki, főként német lapokban. Berlinben, Münchenben és Párizsban élt, majd 1908-ban a Nyugat egyik alapítója és az anyagi felelősség részese. 1911-ben megvált a Nyugattól, mert nem értett egyet Osvát elgondolásaival. Ezután Berlinben tartózkodik, ahonnan csak az első világháború alatt tér haza. 1917 –19-ig a Pesti Napló szerkesztője, 1918-ban megindítja rövid életű Esztendő című folyóiratát. Részt vesz az őszirózsás forradalom vezetésében, a Nemzeti Tanács tagja, majd a Vörösmarty Akadémia egyik megszervezője.

A forradalmak bukása után Bécsbe emigrál, ahonnan 1927-ben tér haza. Forradalmi szerepe és külföldi sajtótevékenysége miatt bebörtönzik, 1928 őszén szabadul. A fasizmus elől 1938-ban ismét emigrál. 1947-ig Angliában él. 1959-ben Kossuth-díjat kapott, 1960-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Hatvany Gyulaitól indul el, de a modern német és francia irodalom, Sainte-Beuve, majd a szecesszió és impresszionizmus harcos kritikusai, továbbá Nietzsche és André Gide hatása alatt olyan belső átalakuláson megy át, hogy messze távolodik első mestere tanításaitól, az "örök" művészi törvények helyett az én, az élet és a hangulat kultuszát kezdi vallani.

Én és a könyvek (1910) című műve a kritika problémáival foglalkozik. Nincs objektív igazság, hirdeti ebben a munkájában Hatvany, ne is keressünk ilyent, az irodalom egyéniségünk táplálására, életünk fokozására való, a műalkotást aszerint becsüljük vagy vessük el, hogy mennyire szolgál bennünket, nyugodtan lépjünk át saját kimondott ítéletünkön is, ha időközben más szükségleteink támadtak. Az énnek, az életnek, a folyton változó hangulatnak ez a végső értékkénti imádása láthatóan Nietzsche és André Gide hatására mutat, az utóbbira a meg nem értő egyoldalúság és az önmagunkon való folytonos túlfejlődés, a következetlenség jogának hirdetése is. A személyesség szuverenitásának híve lévén, érthető, hogy könyveiben sistereg az egyéniség, hogy bátran követi ízlése sugallatát és nem fél a tévedéstől. Stílusa is duzzad a líraiságtól és tüntet szubjektivitásával. A jó kritikust szerinte a benyomásnak és a benyomás kifejezésének ereje jellemzi; a helyes ítélet igénye kezdetben fel sem vetődik Hatvanyban. Az élvezet szuggesztív, minél intenzívebb kifejezését keresve gyakran szecessziósan túlfesti benyomásait, szereti a felsőfokot, a túlzást, mint pl. amikor azt írja, hogy a "Néhányszor már már szinte hittem" Ady-idézet "szívelállító, gégeszorító erejű", s az Imádság úrvacsora előtt is "a gégénket szorítja". Semmi sincs távolabb tőle, mint Schöpflin szenvtelensége; teljes nyíltsággal, szinte hangsúlyozottan a maga érzelmi ítéletét juttatja kifejezésre.

{64.} Az én és az élet kultuszát valló Hatvany érthetően heves ujjongással fogadta Adyt. Magyarországon ugyanis az élet imádata konkrétebb alakot öltött, mint Francia- vagy Németországban, s a társadalmi-politikai haladás kötetes szolgálataként jelent meg. Ez az egyik forrása Hatvany elvi ellentmondásainak. Olykor a hangulat szeszélyeit hirdeti, de máskor a progresszió következetes képviselője, az én kultuszától eljut a társadalmi haladás kívánásáig. Hol azt vallja, a vers csak arra való, hogy moráljával, életfilozófiájával nem törődve együtt-ringjunk vele, hol felismeri, hogy "a kortárs művésznek, ha ugyan nem puszta virtuóz, még etikai hatása, egész csomó felelőssége, kötelezettsége van". Kedvencei általában haladó felfogású írók: Csokonai, Petőfi, Ady, s mindig kardot ragad a reakció képviselői ellen. 1909-ben örömmel látja, hogy az egykorú magyar irodalmi forrongás a társadalmi forrongás előjele és előkészítője, 1911-ben már többre becsüli a politikai láthatárú írót, mint az esztétát.

Kritikai programja: megkeresni a költő művészi egyéniségének és a költői hatásnak a titkát. E jó programot azonban nem sikerül maradéktalanul megvalósítania. Ady-magyarázataiban általában a versek tartalmát ismétli és kommentálja, olykor – ritkán – azért lelkendezik, mert a művészi hatásban a hangoknak nagy, majdnem kizárólagos, mindenesetre túlzott jelentőséget tulajdonít. Versértékeléseiben ingadozik a szuggesztív kifejezés, az életfokozó: tartalom, a jelentős egyéniség, a politikai haladást szolgáló mondanivaló és a dokumentum megbecsülése közt. Legjobban mégis a dokumentumszerűséget becsüli: az őszinteség a legfőbb érték a szemében, néha csakis az, be is vallja, hogy a művészi fikció már nem érdekli, csak a csupasz adat. Emberekről mindig többet is tud mondani, mint művekről, így az öreg Gyulai emberi lényéről megkapóbbat, mint verseiről. Csak elvben volt impresszionista – elveitől függetlenül általában helyesen értékelt és keveset tévedett.

A bécsi emigrációban is az Ady-kultusznak szenteli életét. Alkalmi írásokban tartja ébren Ady igazi szellemét és megvédi a kurzus különféle hamisításaitól. Politikai jelentőségük is van Hatvany ekkor született, Adyról szóló írásainak: a megélt nagy történelmi élmények – a régi Magyarország szétesése, a forradalmak bukása – és bizonyára személyes életének alakulása is közrejátszott abban, hogy 1919 után teljesebben megértette Adyt, mint annak előtte (Ady Endre és a Magyar Jövendő, 1924). Ekkor ismeri fel a forradalmas Adyt.

A költő halála utáni első évtizedben írta Adyról két főművét: Ady világa (1924) és Ady a kortársak közt (1927). Hatvany az elsők közt van, akik kísérletet tesznek a költő teljes életművének bemutatására. Elemzései mindenekelőtt azt bizonyítják, hogy az Ady-életmű egészéből, egy nagy központi élményből kiindulva az egyes versek jól megközelíthetők, és az érthetetlenség legendája szétfoszlik. Ezek a művek az emigrációba kényszerült, katedra nélküli tudósnak kiváló alkalmat is jelentettek, hogy olvasóihoz szóljon. Intuitív érzékenysége megtermékenyíti fantáziáját, ugyanakkor azonban leszűkíti látását. Általában a kortárs ízlés és az irodalomtörténeti értékelés összebékítésére törekedik. Az Ady a kortársak között bevezetésében egyaránt elhatárolja Adyt a polgártól és a proletártól. Helyesen ismerte fel a költő forradalmiságát fűtő paraszti indulatokat. Világnézeti szempontból liberalizmusa radikaliz-{65.}mussá válásának vagyunk tanúi. Ugyanebből az indulatból született jelentős szépírói erényeket mutató regénye, az Urak és emberek (1927), mely egy nagypolgár család alakulásában nézett szembe a kor legjobb szellemeit kínzó problémával: hol is vesztett utat a hatvanhetes Magyarország. Könyve nemcsak ma is élő próza, hanem a történelmet érteni akaró ember számvetése is.

1928-ban, kiszabadulása után lakása a szellem kiemelkedő képviselőinek gyülekező helye: nála találkozott Thomas Mann és Bartók Béla is. Már Bécsben felfigyel József Attila lángelméjére, és itthon is pártfogolja a költőt.

Az Ady a kortársak közt bevezetésében megfogalmazott elvi alapról vitázott Hatvany a harmincas években megjelent különböző folyóiratcikkeiben. Legkeményebb polémiáit az Ady útjáról letért, Babits szerkesztette Nyugattal vívta (Ady, Bródy és a Nyugat, 1934). Elítéli Babits engedékenységét a hivatalos irodalommal szemben, és vele vitatkozik akkor is, mikor a Nyugat Babits-nevelte fiataljainak Adyval kapcsolatos meggondolatlan nézeteit visszautasítja. A megalkuvástól félti az új nemzedéket (Ady és a fiatalság, 1932; Ady körül, 1936). Ebbe a probléma-körbe tartozik A Schöpflin-eset című írása is az 1937-es Korunkban, amely Schöpflin legújabbkori irodalomtörténetével foglalkozik. Hatvany az erősebb társadalmi szempontot kéri számon–joggal – Schöpflintől. Véleménye élesen l'art pour l'art-ellenes. Mások után ő is leszámol Szekfűnek azzal az ismert koncepciójával, amely Adyt és Tiszát a nemzeti tragédia két nagy megtestesítőjeként állítja egymás mellé (Ady, Tisza, Szekfű vagy a megtévesztés tudománya, Szocializmus 1938). Hatvany Szekfűnek Adyt a kurzushoz közelíteni szándékozó tézisével vitatkozik.

A második világháború előestéjén, amikor már látszott, hogy az ellenforradalomból született Horthy-rendszer Hitler mellett kötelezi el magát, Hatvany ismét emigrációba ment: Angliában élte át a háborús éveket, s onnan jött haza 1947-ben. Itthon egyetemi katedra várta, és megvalósíthatta régi tervét, melyen egy életen át dolgozott: Petőfi Sándor életének feldolgozását. Munkája Így élt Petőfi címmel jelent meg (1955–1957). Ha a filológia talál is e nagy vállalkozásban szeplőket, szerzője ember- és korismeretből egyformán kitűnően vizsgázott.