Fenyő Miksa 1877 (Mélykút –)

Jogot végzett, 1904-től a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkára, majd 1917-től igazgatója. A Nyugat egyik alapítója, utóbb egyik szerkesztője, illetve főmunkatársa és a folyóirat egyik fő anyagi támogatója. Jelenleg az Egyesült Államokban él.

Kenyerét a közgazdasági pályán kereste s itt magas állást töltött be, de igazi szerelme az irodalom volt s lelkében ahhoz mindig hű maradt. Kritikai működését A Hétben kezdte, a Nyugat elődeiben, majd magában a Nyugatban folytatta, lelkes testőreként a folyóirat íróinak, főképp Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak és mindenek fölött Ady Endrének, akiknek védelmében mindig kész volt kardot rántani mindenki: Rákosi Jenő, Angyal Dávid, Horváth János, Alexander Bernát és Kosztolányi ellen is. Kritikai példaképe Alfred Kerr, akitől többször is idézi: "Csak annak a kriti-{66.}kának van értéke, mely maga is művészi, melynek hatása még akkor is él, mikor igazságai már régen színüket hagyták ... Igen, ha a bírálat tudomány volna. De számolnunk kell az imponderábiliákkal benne. Tehát a legjobb esetben művészet. S annál jelentősebb, minél inkább művészet." De sem Kerr, sem Fenyő nem impresszionista a szó vulgáris értelmében. Fenyő is azt vallja, hogy a kritika nem rekedhet meg az impresszionizmusnál, ez is feltételez szabályokat. Kerrt követi stílusa líraiságában és közvetlenségében is. Az ő hangneme is a lelkesedés és az irónia, a "lant és parittya" közt váltakozik. Lírától átfűtött, de élőszószerűen közvetlen, oldott, könnyed stílusába könnyebben beszűrődik egy-egy metaforás jelző, mint a tudákosság vagy bárminő elmélet. A jó mű előfeltétele szemében a líra, a szenvedélyes vagy a differenciált ember lírája, ezt emeli ki Arany Jánosban is, a személyes viszony megnyilvánulását, a vallomást várja a kritikustól is. Néha be is éri a puszta első személyes kijelentéssel, minden indokolás nélkül, mint pl. A dadáról írt színikritikájában: "Rákosi Szidi és Somlay Artúr parasztpárja tökéletes volt, el voltam tőlük ragadtatva."

Kritikáinak fő érdeme, hogy szinte csalhatatlan biztonsággal ítéli meg az eléje kerülő műveket. Azt ugyan már 1905-ben sem volt nehéz látni, hogy Csizmadia Sándor versei tele vannak lapos közhelyekkel, Hevesi Sándor drámája papiros, Szőllősi Zsigmond novellái ügyes gyártmányok, Pogány József Napóleon-drámája nagyon rossz darab, de 1908-ban, mikor még Ignotus is védelmére kelt Herczegnek Fenyővel szemben, mikor Gárdonyi az ország egyik legnépszerűbb írója volt, s Molnár Ferencet világsiker fénye övezte, nem mindennapi művészi érzék kellett a helyükre tenni őket, s velük szemben fenntartás nélkül a fitymált, sőt üldözött Ady Endre, Babits, Móricz és – az első kötete után azonnal elhallgató – Jób Dániel mellé állni. Becsületére válik az is, hogy már 1908-ban felfedezte Robert Musil Törless növendékét, holott Musil értékét a német nyelvterületen is csak a második világháború után kezdik meglátni. De épp mert Fenyő mindig a jó írókért harcolt és a helyes irodalmi közvélemény kialakítását szolgálta, sajnálni való, hogy sem kritikáiban, sem vitáiban nem ment elég mélyre, – kivéve a Molnár Farsangjáról írt cikkét, amelyben rávilágít, hogy Molnár mindig a legalitás híve és meghőköl a lázadástól. Fenyő művészi érzéke több volt, mint gondolkodó kedve és ereje. Kritikái hasznos írások, de sokat veszítettek érdekességükből, mert ami értékítélet van bennük, az közhely lett azóta, indokolásban és megfigyelésben viszont keveset nyújtanak.