Haladó és konzervatív magatartás a polgári irodalomban

A történelem által ilymódon felvetett sorsdöntő kérdések a "tragikus magyarság" szemléletében tükröződtek, nyertek megfogalmazást irodalmunk nagy részében. Haladás és reakció, forradalmiság és konzervativizmus összecsapása {512.} nagyrészt a nemzeti kérdés körül éleződött ki. Közvetlenül a polgári demokratikus forradalom győzelme után az irodalmi reakció a háttérbe húzódott, sietett csatlakozni a Nemzeti Tanácshoz és sűrű hallgatásba burkolózott, amikor a cenzúra bilincseiből szabadult haladó sajtó és irodalom a forradalom diadalát zengte. 1918 végétől azonban – a kormányzat tehetetlenségét látva és az ellenforradalmi szervezkedésektől felbátorodva (Területvédő Liga, Ébredő Magyarok Egyesülete stb.) – mind nyíltabban állt ki a maga nacionalizmust felszító s a haladó polgári ideológiát támadó nézeteivel. Jelentéktelen, azóta régen a feledés homályába merült költők egész sora szítja a magyarság és a szomszéd népek közötti gyűlölködést "a magyarság végső veszedelmét", pusztulását sirató verseivel. E versek közös szemlélete abban gyökerezik, amit jó néhány publicisztikai cikk is igyekszik alátámasztani érveivel, hogy nem Magyarországnak a háborúban való részvétele volt bűn, hanem az, hogy elvesztette a háborút; nem a magyarság – más népekkel együttes – felelősségét látja, hanem gyengeségét siratja. S a háború utáni nehéz helyzetért nem a korábbi háborús politikát, hanem "a belső destrukció aknamunkáját" s a mostani polgári kormányzatot tartja felelősnek. Közvetlenül kormányellenes, vagy egyes demokratikus intézkedések ellen fellépő támadások irodalmi formában is jelentkeznek; burkoltabban a konzervatív Budapesti Hirlap és – az akkorra már erősen konzervatívvá merevedett – A Hét hasábjain, nyíltabban, agresszívebben a klerikális-nacionalista Új Nemzedék publicisztikájában.

A haladó polgári írók – különösen a legjelentősebbek – szembefordulnak a nacionalista uszítással és a forradalom vívmányait megerősítő tevékenységet tartják a legfontosabbnak. Már a forradalom első napján más haladó művészekkel együtt felhívással fordulnak a nemzethez a szomszéd népekkel együtt kialakítandó konföderációs államszövetség létrehozására. Igaz, az ő írásaikban is nemegyszer tért hódít a "tragikus magyarság" szemlélete. Csakhogy ellentétben a reakciós irodalom eszmevilágával, abban látják a magyarság tragédiáját, hogy haladó erői gyengének bizonyultak meggátolni részvételünket a háborúban, és a nagy próbálkozások, forradalmi fellendülések után törvényszerűnek vélik a kudarcokat és letöréseket a magyarság életútjában. Szemléletük Ady magyarság-képéhez áll közel, aki a polgári demokratikus forradalom első napjaiban így jellemezte a győztes hatalmakat köszöntő versében a magyar népet:

Bal-jóslatú, bús nép a magyar

Forradalomban élt s ránk-hozták

Gyógyítónak a Háborút, a Rémet

Sírjukban is megátkozott gazok.

(Üdvözlet a győzőnek)

A nemzetiségi területek elszakadása – mondhatni – történelmi szükségszerűség volt. Nem véletlen, hogy a Károlyi-kormány megkésett dunai konföderációs kísérletei kudarcba fulladtak. Viszont az egyes magyarlakta területek követelése és megszállása a volt nemzetiségek által – visszahatásul a magyar uralkodó osztályok nemzetiségi politikájára – a Szovjet-Oroszország ellen készülő antant és szövetségesei, a szomszédos országok nacio-{513.}nalista burzsoáziája politikájának egyenes következménye volt. Természetszerűleg fokozta az egyes modern polgári írók "tragikus magyarság" szemléletét, hogy mindez akkor következett be, amikor a magyarság haladó erői lerázták a régi Magyarország urainak igáját, amikor a magyar nép – Ady szavaival – "száguldani akart". De míg a reakciós irodalom agresszív-nacionalista célzattal hangoztatta a "magyar tragédiát", a haladó polgári írók inkább a befelé fordulás igényével, a nemzet belső feladatainak megoldását kívánták siettetni. "Ha sántán, sírva, reszketeg is, de föl!" – buzdítja Tóth Árpád a nemzetet 1918 novemberében, néhány nappal az ország jelentős területeinek megszállását kimondó belgrádi katonai egyezmény aláírása után – és "a bátor, a hősibb élet" vállalására ösztökéli (Nehéz órán). Móricz Zsigmond egyik kabai riportjában mutatja meg 1918 decemberében, hogy a magyar szegényparasztság a területi kérdéseknél lényegesen fontosabbnak tartja a földkérdés megoldását az országon belül (Szocialista népkörben). Juhász Gyula, aki pedig ekkori verseiben a nemzet sorsa feletti aggodalom talán legkomolyabb hangját hallatja, 1919 januárjában a magyarságnak és szomszédainak olyan szolidaritásáról álmodozik, amely létrehozza "a munka és az alkotás szent szövetségét, ahol nincsenek kis népek, nagy népek, csak népek vannak" (Magyarok, szerbek: emberek). És a "haza vagy emberiség" áldilemmájában vergődő Babits Mihály azt veti a magyarság szemére 1919 februárjában, hogy vétett az emberiség ellen: "A mi Magyarországunk szolga volt és zsarnok – mert a szolgák egyúttal mindig zsarnokok is. És ezért kell bűnhődnöd, ó hazám! Azzal a mértékkel mérnek most neked, amivel a Te uraid mértek nevedben másoknak" (Az igazi haza). A modern polgári írók a magyarság tragikus helyzetét nem misztifikálták nemzeti átokká, örök sorssá, hanem – ebben is Ady magyarság-szemléletéhez kapcsolódva – azt az erőt keresték a nemzeten belül, amely képes legyűrni és feloldani e tragédiát. Ismeretes, hogy Ady tragikus magyarság-szemléletében pozitív és negatív vonások ötvöződtek, s e szemlélete azáltal vált egyértelműen pozitívvá, hogy megtalálta azt az erőt – a munkásosztályt –, amely képes leszámolni a "magyar tragédia" okozóival. A haladó polgári írók fokozatosan jutottak el Ady e felismeréséhez: 1919 első hónapjaiban s a kialakult történelmi körülmények világánál ráleltek a magyar és a nemzetközi proletáriátus – elsősorban Szovjet-Oroszország – szövetségének lehetőségére mint az egyetlen olyan lehetőségre, amely külpolitikai síkon az antant imperializmusával szemben is pozitív megoldást tud hozni a magyarság számára. Ezt a lehetőséget mint külpolitikai koncepciót a kommunista párt fogalmazta meg egyidejűleg azzal, hogy a szocialista forradalmat napirendre tűzte. Ez azt jelentette, hogy a modern polgári írók nagymértékben a nemzeti kérdés révén is, a "magyar tragédia" felszámolásának útján jutottak el a szocialista forradalom elfogadásának gondolatáig.

De elsősorban az elveszett háború utáni Magyarország belső helyzete sodorta a szocialista forradalom elfogadásának irányába a haladó polgári írók gondolatvilágát. Már a polgári demokratikus forradalom első heteiben világossá vált, hogy – az osztályellentétek kiéleződéséhez szükségképpen vezető – különböző szándékok rejtőznek a forrongó események mélyén. A Károlyi-kormány reformpolitikája mögött nemcsak a polgári progresszió demokratikus, sőt "szociális demokráciát" teremteni akaró törekvése állt, hanem a háborúból {514.} vesztesként kikerült magyar burzsoázia ama taktikai lépése is, amely a közismerten antant-orientációjú Károlyi előtérbe állításával egyrészt kedvezőbb békefeltételeket remélt kieszközölni, másrészt pedig, mivel Károlyi élesen háborúellenes állásfoglalásai következtében rokonszenves volt a szélesebb tömegek előtt, azt remélte, hogy ő a magasan felcsapó forradalmi hullámokat bizonyos engedmények, reformok útján a megbékélés medrébe terelheti. A forradalmi tömegek viszont a forradalom következetes végigvitelére törekedtek, s a szovjet példa lelkesítő hatására polgári forradalomnál többre vágytak. A nemzeti függetlenség és az ország új társadalmi berendezkedésének megteremtése olyan körülmények között került egyszerre napirendre, amikor új forradalom csíráit hordozta már méhében az idő.

A polgári irodalomban is nyomon követhető az új forradalom – a Tanácsköztársaság – felé fejlődés számos lépése. "Én nem így gondoltam! Ez nem az én forradalmam!" – sóhajt fel a nagybeteg Ady Endre a Károlyi-kormány huzavonázó parlamentjét látva. Móricz Zsigmondnak a parasztság földéhségét kifejező riportsorozata, Juhász Gyula publicisztikája, kilépése a Szegedi Nemzeti Tanácsból, Gábor Andor, Krúdy Gyula, Nagy Lajos, Kosztolányi Dezső és mások ekkori írásai jelzik, hogy az "őszirózsás forradalom" nem hozta meg a dolgozók áhította gyökeres változást, de többnyire azt is jelzik – olykor talán írójuk szándékai ellenére is –, hogy a néptömegekben megvan az erő és az elszántság az igazi "jobb világ" kiharcolásához. "Kétségtelen: a mai forradalomban új forradalmak csirái rejlenek" – írja Babits Mihály már 1918 novemberében, néhány nappal a polgári demokratikus forradalom győzelme után.

E felismerések következtében a magyarság sorskérdéseit nem elszigetelten, hanem a nagy történelmi fordulattal összefüggésben, kapitalizmus és szocializmus világméretekben folyó küzdelmének szemszögéből vizsgálták a haladó magyar írók. A háború poklát végigszenvedett emberiség öntudatra ébredésének fogták fel az Európán végigsöprő forradalmi hullámot, amely végez a háborút okozó bűnös rendszerrel, a kapitalizmussal. A háborúban résztvevő legzsarnokibb államhatalmak – a cári Oroszország, Vilmos császár német birodalma, az Osztrák–Magyar Monarchia – összeomlását már végigélték; ezekben a társadalmilag legelmaradottabb országokban máról holnapra a "nyugati demokráciáknál" haladottabb államformák alakultak ki: Szovjet-Oroszországban már győzelemre vitték az emberi és nemzeti egyenjogúságon alapuló új társadalmi formát, a szocializmust, Magyarországon és Németországban proletárforradalom érlelődik, amely Nyugat-Európába átcsapva világforradalommá szélesülhet. Ez a szemlélet, a világforradalom várása, később elősegítette a magyar proletárforradalom elfogadását haladó íróink gondolat- és érzésvilágában.