Haladó írók a Tanácsköztársaság szolgálatában

1919. március 21-én megszületett a Magyar Tanácsköztársaság. Az eddigiekben vázolt okok és körülmények együttes hatása a modern polgári irodalom javát-egészét is elvezette a történelmi szükségszerűség felismeréséig: lelkesen fogadták a Tanácsköztársaságot és vállalták célkitűzései írói szolgálatát. Két nagy költő, Tóth Árpád és Babits Mihály Tanácsköztársaságot köszöntő verse fogja össze és fejezi ki maradandó költői formában 1919 márciusának bonyolult történelmi helyzetét s az írók feladatvállalását. Tóth Árpád verse, Az új Isten természetesen klasszikusabb alkotás, tartalmi-eszmei vonatkozásban is mélyebb, szélesebbre kitekintő a töredékesen maradt Babits-versnél. De közös bennük, hogy a proletárforradalmat a háború pusztításaiból öntudatra növő ember igazságtevésének fogják fel mindketten: "A véres földnek vére szülte Őt", a forradalmat jelképező Vörös Istent Tóth Árpád költeményében, s Babits is, miután az emberiség önvádjaként a háborús pusztítások miatti felelősségre utal – "mi öntöttük az ágyút mely megölt" –, érezteti a forradalom-hozta felszabadító örömet, hogy mégsem ömlött hiába "annyi vér". Mindkét költemény alaphangjába belejátszik a nemzeti érzésen esett sérelem: "Gyötört torkunk", "árva magyar jajpatak" kifejezések Tóth Árpádnál, "vérző szívek" Babitsnál, de csak mint színező elemek, mert elsősorban a nemzeti büszkeség sugárzik ki belőlük, amiért

A diadalmas vörös lüktetés

A mi bús vérünktől is gazdagult

– ahogyan Tóth Árpád formába öntötte. Ugyanez a nemzeti büszkeség, a haladás élére került nemzet önérzete szólal meg Babits költeményében is:

{519.} Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,

ki több szégyenben élni nem akar.

Mindkét versben fellelhető az utalás a világreakció félelmére a proletárforradalom világméretekben való kiszélesedésétől; – s a legfőbb gondolati hasonlatosság: mindketten a világforradalom felidézésével fejezik be költeményüket.

Két újabb tényező még egyértelműbbé tette az írók csatlakozását a forradalom kirobbanása pillanatában: a proletárforradalom vérontás nélküli győzelme és a Tanácsköztársaság művelődési programja és politikája. Lenin világította meg, mekkora "erkölcsi győzelmet" jelentett Szovjet-Oroszország számára, hogy Magyarországon vérontás nélkül győzött a proletárforradalom. Még fokozottabb erkölcsi győzelmet jelentett ez idehaza, az ország színe előtt a magyar kommunisták számára, akik köré vértengert varázsoltak még napokkal előbb is a burzsoá és ellenforradalmi sajtó hírverései. Nagy belső megnyugvás volt az írók számára, hogy azt az új világot, amelyet álmaikban – mint Juhász Gyula írta – "lehetőleg tisztán, vértelenül, becsülettel, emberséggel" akartak felépíteni, a szó szoros értelmében így építhették. Ugyanígy megnyugvást hozott számukra, hogy a Tanácsköztársaság kulturális és irodalmi programja magába foglalta mindazt a progresszív követelést, amit a haladó kultúra s művészet legjobbjai állítottak fel inkább csak vágy ként, a mostohább időkben.

A proletárdiktatúra köztulajdonba vette a színházakat, mozikat, múzeumokat, könyvtárakat és a néptömegek nevelésének, felemelésének szolgálatába állította. A színházakban a világirodalom klasszikusai –Shakespeare, Molière, Ibsen, Hauptmann és Gorkij – s a haladó magyar írók művei váltották fel –a nívótlan darabokat, és olcsó színházjeggyel látták el a dolgozók széles rétegeit. Megkezdték a népművelési intézmények és a közkönyvtári hálózat kiépítését. Államosították az iskolákat s bevezették a kötelező nyolcosztályos tanítási rendet. A felsőoktatás átszervezése során korábban mellőzött haladó tudósok jutottak katedrához, közöttük Babits Mihály, Benedek Marcell, Bolgár Elek, Király György, Révay József, Turóczi-Trostler József és Vadász Elemér. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett művészeti irányító szervekben a művészi élet kiválóságai kaptak helyet, így többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla a zenei, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla és Vedres Márk a képzőművészeti, Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Odry Árpád és Rátkai Márton a színészi vezetőszerv élén. Mindezek az intézkedések – hogy csak az irodalmi élet közelebbi érdeklődését kiváltókat említsük – szemléletesen bizonyították, hogy a proletariátus forradalma nem semmisíti meg a szellemi értékeket, ellenkezőleg, a nemzeti kultúra soha nem látott felvirágzását segíti elő. Ez egyszeriben feloldotta a kultúra és szocializmus dilemmáját, amely már Heine óta vissza-visszatérő probléma az irodalomban. Egy évtizeddel a forradalom előtt Ady Endre már elvetette ezt mint áldilemmát, s a kultúra felemelését is a munkásosztálytól remélte: "Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, | Éhe a Szépnek hajt titeket" – írta a proletariátusról Csák Máté földjén című versében. Általában azonban még olyan haladó írók is féltették a kultúrát a proletariátus forradalmától mint Kaffka Margit (Vasúton) vagy Juhász Gyula (Középosztály), akik különben rokon-{520.}szenveztek küzdelmeivel. Most nemcsak feloldódik a kultúra féltésének érzete, de számos író tevékeny részt is vállal e program alapján a Tanácsköztársaság kulturális nevelőmunkájában. A színházakban például akkoriban vált szokássá hogy a felvonásközti szünetekben az előadott darabról és alkotójáról rövid ismertetéseket tartottak az írók. A többi között ilyen előadásokat tartott Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Barta Lajos, Peterdi Andor és Révész Béla. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást. Több író – Balázs Béla, Gábor Andor, Kassák Lajos, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Illés Béla stb. – vett részt a Tanácsköztársaság különböző kulturális szerveinek állandó munkájában is. Mindez az írók és az új olvasók kapcsolatának kiterjesztését is előmozdította, ami nyilván csak segítette az irodalom fejlődését.

A polgári írók – a körülmények folytán – igen radikális irányban fejlődtek a polgári demokratikus forradalom idején. A proletárforradalom kirobbanásának kedvező körülményei közt pedig a haladó polgári irodalom javarésze már a Tanácsköztársaság első pillanatában eszmeileg fogékony volt a szocializmus befogadására és különösen érzelmileg volt telítve az új világrend igézetével. Ennek következtében ez az irodalom – amely legjelentősebb képviselőiben irodalmunk fősodrát jelentette – nagy lendülettel torkollott a Tanácsköztársaság irodalmába, azaz nem volt szüksége "várakozási időre", hanem a mellé magasodó munkásirodalommal együtt – amely szárnyakat kapott a proletárdiktatúrában – egész haladó irodalmunk azonnal hozzákezdett az új, szocialista irányú nemzeti irodalom kialakításához. Ebből következett, hogy a szocialista igényű irodalom – későbbi megfogalmazásában: a szocialista realizmus – elemei nem periferikusan csupán, hanem irodalmunk középpontjában, fővonalában kezdhettek kibontakozni, hogy a szocialista szellemű irodalom létrehozása vált a magyar irodalom továbbfejlődésének központi kérdésévé.

Az irodalom magasabb eszmei szintre emelkedése szorosan együtthaladt a sokoldalú formai gazdagodás lehetőségével. Ez időre már kialakult a modern magyar vers a Nyugat költőinél, a Ma körében pedig kísérletek indulnak a legújabb irány, az expresszionista líra meghonosítására. A világháború éveiben, amikor a mindennapi élet zaklatottá válik, és megindul a forradalmi erjedés, fellazul a regény szorosan kötött formája, ugyanakkor a novella az érzelmeket és indulatokat közvetlenebbül, nyersebben kifejező lírai szenvedéllyel telítődik. Ezzel egyidejűleg egyes írók bekapcsolódnak a mindennapi küzdelembe, tevékenységük felélénkül, és munkásságukban mind nagyobb teret kap a riport és az irodalmi igényű publicisztika.

Ezek a változások olyan formagazdagságú új irodalom kikovácsolásának lehetőségeit rejtették magukban, amely – a szocialista világhoz kötöttségével és társadalmi látásmódjával egyaránt – a szocialista realizmus közvetlen előkészítője lett volna s bizonyos fokig lett is modern irodalmunkban.