Móricz Zsigmond

Csak szépírói munkássága szüneteiben, de regényeinél és novelláinál nem kisebb odaadással művelte a kritikát és esszét. Kortársaihoz képest megkülönböztető vonása, hogy nem élvezőként s a művek puszta művészi oldalára reagált, hanem, mint egyén és közösségi ember egyszerre, rendkívül hevesen, egész lényével, érző, akaró lelkével, szinte még a testével is.

Az irodalom lehetőségeit kezdettől fogva éppoly indulattelt kíváncsisággal fürkészte, mint az életét, s pályája elején elmélyedő tanulmányokat írt Reviczkyről, Bajzáról, Csokonairól, Gyulairól. Az irodalom feladatát ekkoriban abban látta, hogy mutassa meg a nemzet vagy, ahogy többnyire mondja, a "faj" tipikus alakjait, akiket szerinte leginkább a nép legszegényebb rétegeiben találni meg. Magyarosság, népiesség és realizmus kívánása úgyszólván egyazon törekvés három oldalaként kezdettől ott feszül írásaiban, s ha bizonyos fejlődés, sőt némely kérdésben némi kis ingadozás észlelhető is nézeteiben, lényegében mindvégig e hármas-egy törekvés mélyül tovább nála. Kezdetben a "népnemzeti" iskola és valószínűleg a lechneri törekvések együttes hatása alatt a magyar élet és irodalom nemzeti sajátságait kereste, {71.} "lehetőleg tipikus nemzeti jellemvonások" felszínrehozása útján. 1908-tól kezdve azonban, mikor a Nyugat köre és főleg Ady példája felbátorítja, hogy fenntartás nélkül vállalja és kifejezze magát, kialakul új irodalomfelfogása és kritikai modora. Egyre tisztábban látja, hogy a konzervatív "népnemzeti" iskola nem törekedett sem a valóság megismerésére, sem a nép helyzetének javítására; hogy a nemzeti nem állhat ellentétben az általános emberivel, s a népiesség nem a népélet más népektől megkülönböztető külsőséges hagyományaival való büszkélkedést kívánja; azt az igényt már saját indulatai ébresztik fel benne, hogy az irodalom a nép helyzetének megjavítását is szolgálni tartozik.

Az értekező hangot 1908-tól lírai hang váltja fel nála, s mindvégig ő írja a Nyugat leglíraibb hevű, indulattal leginkább telített cikkeit. Bóka László mégis helyesen állapítja meg, hogy Móricz nem pusztán ösztönös kritikus, hanem gondolkodó ember, aki elvi alapon ítél. Ritka jó példa azonban arra, hogy érzelmi ítélet és elviség összhangban lehet egymással. Móricz a művet érzelmileg fogja fel, de a hatást utólag elvekkel magyarázza; ezek az elvek láthatóan az érzelmeiből nőttek ki, érzelmeit pedig elvei táplálják.

Mint nyugatos társai általában, ő sem sokat bíbelődött formai s különösen nem műfaji kérdésekkel. Szerinte a kritikus dolga: átélni és leírni a mű jellegét és hatását; eszébe sem jut, hogy valamiféle "örök" művészi szabályok követését kérje számon az írótól. Annál többet feszegeti az irodalom nemzeti jellegének kérdését. De míg fiatal korában azt vallotta, hogy az irodalom a népiesség elsajátítása útján nyerhet nemzeti jelleget, 1912-ben már azt bizonygatja, hogy az új magyar irodalmat igaztalanul vádolják magyartalansággal. 1921-ben is azt írja, hogy mikor az új irodalmat nemzetietlennek bélyegzik, voltaképp a nemzeti külsőségek feldolgozását kívánják egy hatalmi párt ízlése szerint: azt kívánják, hogy a nemzeti irodalomnak "egy zárt területen élő, semmi külső befolyásnak ki nem tett embertömeg életéből csak azokat a vonásokat kell feldolgozni, amelyek őt elkülönítik, elhatárolják más nemzetektől, más népegységektől", s így csak az az irodalom volna nemzeti, "amely semmit sem kapott kívülről, mindent maga termelt ki s maga fogyaszt el". De "ilyen nemzeti irodalom sohasem volt a világon".

Irodalomfelfogása utóbb sem módosul, csak kiegészül, mégpedig két gondolattal. 1919-ben ugyanis úgy látja, hogy van egy szűkebb értelemben vett nemzeti, illetve "faji"irodalom is. Cikkeiből kiolvasható, hogy különbséget tesz a tágabb értelemben vett nemzeti irodalom közt, amelybe a magyar élet különböző változatait bemutató minden magyar nyelvű mű beletartozik, s a szűkebb, "faji" értelemben vett magyar irodalom közt, amelynek Ady és Zempléni a képviselője. Az utóbbi típust csak akkor fogadja el – de akkor lelkesedik érte –, ha általános emberi; elutasította az olyan művet, amely a különbözést hangsúlyozta a hasonlóság helyett.

A nemzeti irodalom azonban az ábrázolás hitelessége mellett még egy nagy hivatást teljesít: "feltárja a nemzet igazi életét és segít iránymutatással a nemzet életprogramjának megteremtésében." Mert: "A nemzeti érzés nem azt jelenti, hogy elmúlt életek kihalt formáihoz ragaszkodjunk, hanem azt, hogy a mai élet, az egyre fejlődő élet ura legyen az ember."

Ha minden alkotást megbecsült is, amelyben az író hitelesen ábrázolja a maga világát, a szegényparaszt és a proletariátus életét feltáró műveket {72.} különös örömmel fogadta. Azaz igazságot akart mindenekfölött, de ezen belül lehetőleg olyan igazságot, amely a szociális haladást szolgálja: azt az esztétikát folytatta tehát, amely először Petőfinél jelentkezett nálunk, aztán pedig Adynál támadt fel. "Mert ma egy új ige létrehozásáért folyik a harc, s az író dolga, hogy vállalja a keresést és a kijelentést. Vállalja nem egy vallás, nem egy nemzet nevében, hanem az egész, egy nívón fetrengő, lelki kétségekben gyötrődő emberiség nevében."

Ez az elvi, s ami nála ezzel egyet jelent, érzelmi alapja annak, hogy nem tud rajongani Shakespeare-ért, hogy megtagadja Jókait és Arany Jánost, idegen neki Babits Mihály, hogy bálványai a magyar írók közül Katona József, Tolnai Lajos, és főképp a szinte istenített Ady Endre. Jókait, aki pedig gyermekkorában mélységes hatással volt rá s akiről később is elismeri, hogy gazdag benne a kiömlő lélek, érett fővel már nem bírja olvasni. S ezért bizonyul könnyűnek a mérlegén Shakespeare is. Gátlástalan bátor őszinteséggel mondja el róla a véleményét, amely, bármily vitatható, gondolatkeltőbb és tanulságosabb, mint a jótanulók lecke-felmondása.

Az elszánt és lángoló lélek idegenkedésével viszolyog Arany Jánostól, akiben ő is, akárcsak Ady Endre, hűvös és óvatos nótáriust tapint. Mert Arany szerinte Az elveszett alkotmányon kívül mindig csak "konstatáló költő" volt, "sohasem lépi át azt a határt, amelyet az egyház, a politika és a törvény engedélyez". Móricznak állandóan visszatérő szempontja, hogy a társadalmi cenzúra – mely sokszor belső cenzúrává is válik – mennyire elfojthatja az író tehetségét. Ezért maradt szerinte saját lehetősége alatt Csokonai is, aki kénytelen volt megtagadni egyéniségét és hozzáidomulni a pozsonyi diéta mágnásaihoz, ez torzította el íróinkat a kiegyezés korában, s a Nyugatnak halhatatlan érdeme, hogy kivívta az irodalom szabadságát, az egyéniség, eredetiség, e fő írói értékek megnyilvánulásának lehetőségét.

Annyira szomjazik a társadalmi igazságra, hogy a hiteles dokumentumok mellett olykor némileg elhanyagolja a művészi szempontot. Ez magyarázza rajongását Tolnai Lajos iránt.

De sokkal erősebben érzelmi lény, semhogy az irodalom egyoldalú szociológiai értékelésétől, amely olykor fenyegette, ne mentette volna meg eredendő fogékonysága a műből kiáradó lélek iránt. Ennek köszöni, hogy Reviczkyt saját elvei ellenére, bár sokáig önmagának sem vallja be, érezhetően szereti. Adyról írta egyszer: "Költő. Élőbb életet élünk általa." Ő is élőbb életet élt a könyvek segítségével. Nem volt céhbeli kritikus, aki minden eléje kerülő művet egyenletes szakszerűséggel bírál meg. Csak oly művek alkalmából szólalt meg, amelyek valamiképpen a saját problémáit is érintették.

Könnyen fellobbanó, szertelen tüzű egyénisége és a hiteles szociológiai dokumentumok túlbecsülésére hajló felfogása olykor kétségtelenül téves ítéleteket is sugallt neki. Szerkesztői gyakorlatában is megfigyelhető, hogy – mint Vargha Kálmán rámutat – a műveket néha azok nyersanyagával azonosította, azaz az érdekes dokumentumok akkor is fellelkesítették, ha feldolgozásuk nem volt tökéletes. Azt is el kell ismernünk, hogy irodalomfelfogása csak bizonyos irányú művek méltánylására tette képessé, a jó irodalom nem kis része, egy Shakespeare, egy Arany János iránt szükségszerűen érzéketlen maradt. Mégis jelentős kritikus volt. Nemcsak az tette azzá, hogy rendkívül elevenen és erősen reagált az olvasott művekre, hanem az is, hogy {73.} egészséges egyénisége egészséges művészetideált teremtett, s ahhoz mérte a műveket. Tanult a Nyugattól, de egy lépéssel túlment rajta, neki nem közömbös a mű tartalma, nem éri be a művészi szuggesztivitással; igaz, aktív és aktivizáló, lehetőleg a társadalmi haladást szolgáló irodalmat akart, mely dokumentumot ad a társadalomról és az író lelke sugárzik belőle.