Schöpflin Aladár (1872 Maniga – 1950 Budapest)

Evangélikus teológiai, majd a budapesti egyetemen irodalmi tanulmányokat folytatott. A Vasárnapi Ujságnál szerkesztő és kritikus, majd a Huszadik Század, utóbb a Nyugat főmunkatársa, 1941-től a Magyar Csillag társszerkesztője. A Franklin Társulat lektoraként a könyvkiadást irányította, és a Tükör szerkesztésében is részt vett. Babits halála után a Baumgarten alapítvány kurátora. 1941-től a Kisfaludy Társaság tagja, Kossuth-díjas.

Mikor Vasárnapi Ujság-beli bírálatai alapján Osvát már a Nyugat első évfolyamában közli, Schöpflin felfogása és egyénisége kialakult. Első cikkében (A város) felvillan döntő felismerése, melyet majd évtizedeken át fejteget: a magyar irodalom azért van változóban, mert a magyar társadalom változik feudális falusi országból iparűző városi országgá, s kifejlődőben van, jórészt asszimilált elemekből, egy új osztálya, a művelt és műveltségre szomjas magyar polgárság. Új társadalomtörténeti felismerésével egyidejűleg új módszere is jelentkezik: az irodalom vizsgálatának szociológiai módszere. A szociológia és a társadalmi életnek osztályok harcaként való felfogása a polgári radikalizmus tudományos propagandája révén nagyon népszerű a századfordulón. Schöpflin is élesen látta a magyar társadalom osztályait, az egyes írók osztály-meghatározottságát, s rendszerint akkor volt elemében, ha egy mű társadalmi tartalmát és jelentőségét elemezte.

A Vasárnapi Ujság, amelynek kritikai rovatát vezeti, az első magyar lap, amely rendszeresen figyeli a magyar irodalmi életet. 1908-tól a Nyugatban már terjedelmesebb bírálatai jelentek meg. Több évtizedes kritikai működése joggal teremtette meg nagy bírálói tekintélyét, mert az esetek túlnyomó többségében igazságos ítéletet és találó képet adott az írókról és művekről. A kritikát illető elveit először 1917-ben fejti ki a Magyar írók előszavában. Szerinte a kritikának "előbbre való és fontosabb feladata az irodalom szociális gyökereinek megkeresése, mint a hibák és erények pontos és terméketlen méricskélése". "Megérteni az írót, mint művészt – ez a kritikus igazi feladata, s abban a képben, amelyet ezzel a megértő módszerrel rajzol a kritikus, megvan az értékítélet is." Másik irányadó szempontjának az írói egyéniség és műve közti kapcsolat felkutatását tekinti: "Teljesen harmadrendű dolog valamely irodalmi mű hibáinak és jelentéseinek fejtegetése amögött a kérdés mögött: milyen fajsúlyú, milyen lelki berendezésű egyéniség keres a műben nyilvánulási formát s miképpen találja meg." Nem nagyon világosan átgondolt kritikaelmélet ez. De ha szabatos teóriát nem is sikerül alkotnia, Schöpflin problémái és törekvése mégis megvilágosodnak előttünk. A dogmatikus kritikát ő is, mint Ignotus, csak álarcos impresszionizmusnak tartja, de másfelől küzd a hangulaton alapuló kritika ellen is. Nem kritika az, fejtegeti, amely {74.} nem fejez ki valamely általánosat, s csak egy ember egyéni önkényének, sokszor csak szeszélyének kifejezése. Állandóan ugyanazzal a dillemmával viaskodik tehát: hogyan juthat a kritikus általános érvényű, igaz ítélethez – amelyre feltétlenül törekednie kell –, mikor semmiképp sem szabadulhat szubjektivizmusától. Ha elmélete ingadozó, pontatlan és vitatható is, a belőle kiolvasható törekvés egészséges volt és szerencsés: törekvés az elveket és a rugalmas megértést összekapcsoló kritikára. Kritikusi megbízhatósága nem is annyira elveinek, mint inkább e törekvésnek és természetének köszönhető; ennek az is, hogy annyira eltér Ignotustól, akinek alapelveivel pedig egyetért. A dogmatizmus és a szubjektivizmus hullámai ellen úgy védekezett, hogy inkább jellemezni és megérteni kívánt, mint értékelni. Értékrendszere nem kidolgozott, merev elmélet, hanem rugalmas ízlés. Schöpflin, bár különböző hőfokon, majd minden tehetséges írót méltányolni tud, azt is, akit igazában nem szeret, csak azt nem látjuk tisztán, mi az, amit elutasít.

A többrétegűvé és többszínűvé lett magyar társadalomnak, a liberális hitvallásnak és a régi esztétikai, morális, politikai dogmák hitelvesztésének következményeként alakult ki a Nyugat körében és Schöpflinnél a messzemenő kritikai türelem, mely az írótól csak egyet követelt meg feltétlenül, azt, hogy tehetséges legyen. Ez a türelem nemcsak nem kívánta az irodalom tartalmi és stílusbeli egyformaságát, hanem inkább örült – Schöpflin gyakran használt szavával – a polifóniájának. Toleranciáját még fokozta az előtte járt konzervatív írónemzedék iránti rokonszenve. Nyugatos kritikustársai nem vonták kétségbe a konzervatívok jogát arra, hogy tovább is hallassák szavukat, de Schöpflin elvszerűen hirdette a múlt és a jelen közti kapcsolat létrejöttének szükségességét. Ő volt a megtestesült irodalmi folytonosság. Türelmet tanúsított a jobboldal iránt is, és megkövetelte azt a bal- és jobboldaltól egyaránt. Objektivitása veszélyes közelségben járt a l'art pour l'art elvéhez és az objektivizmushoz. De így is mindig érezhető, hogy bár megértést tanúsít a falusias régi Magyarország iránt, jobban szereti a városias Magyarországot. Ha Ady forradalmiságától távol áll is, a társadalmi eszméket sokkal világosabban ítéli meg, mint pl. Babits: a polgári radikalizmus eszmekörében él, s feltétlenül az irodalmi szabadságnak és az új irodalomnak pártján áll.

Egyszerre nézi a társadalmi tartalmat és az egyéniség fajsúlyát, valamint a kifejezés sikerét. Magától értetődően követeli a művészi kifejezés biztosságát és erejét, de elutasítja a "l'art pour l'art-játék"-ot. Nála szokatlan szenvedéllyel rója meg például az első világháború utáni magyar irodalom sima ürességét, a kor problémái előtti szemhunyását, s az élet időszerű kérdéseit tükröző irodalmat sürget. Szereti a társadalom egészét áttekintő nagy koncepciót, továbbá a realizmust, mely nem árnyékokat, hanem élő embereket rajzol. Szereti és tiszteli az irodalomban a nagy szenvedélyt, az érzés és gondolat örvényeit, – de szereti és nagyra becsüli Mikszáth humorát, közvetlenségét és szemléletességét, szereti Ady eredetiségét, Kaffka megfigyelő-erejét és Baksay életszerűségét. Fogyatékosságokkal esszéiben ritkán foglalkozik: de azért rámutat Baksay problémáinak kisszerűségére, Petelei önismétlésére, Bárd Miklós szűk osztályszemléletére és kifejezésbeli homályosságaira; hevesebben Vajda János állítólagos korlátoltságára és Gyóni Géza gramofonszerűségére. Feltűnő tévedése kevés van: a Vajda Jánossal szemben elkövetetten kívül ilyen, hogy ő sem vette észre József Attilát és túlbecsülte Földi Mihályt.

{75.} Van három könyve, amely meghaladja az egyszerű recenzió vagy írói arckép műfaját. Az egyik: Ady (1934). Ennek értékes vonása, hogy a versek alapján rajzolja meg a költőt, nem életrajzi pletykák alapján. Az életrajz, az irodalmi élet és a verselemzések megfelelő arányú adagolásával máig a legsokoldalúbban tájékoztató bevezetés Ady költészetébe, csak a költő politikai állásfoglalásának és verseinek bemutatása hiányos és helytelen nála is: Schöpflin megértő igyekezetére azonban jellemző, hogy alapjában racionális elme létére, aki biztosabban érezte magát a regény és a dráma, mint a líra terén, ki tudott nyílni a vers előtt is, s felismerte, hogy a modern versben több van, mint ami ésszel felfogható. Például A fekete zongoráról írja: "Nemcsak Ignotus nem értette, én sem értem, vagyis nem tudnám a logikai értelmét prózába áttenni és megmagyarázni. De ez nem is szükséges, ha érzem a logikain-túli vers-értelmét, mert ez teszi a verset."

Már 1912-ben könyvet ígér a századforduló magyar irodalmáról, de a könyvet csak 1937-ben írja meg (A magyar irodalom története a XX. században). Az előbb mondottak után nem meglepő, hogy a 20. század irodalomtörténetét ígérő mű legjobb része a 19. század utolsó harmadáról szóló jól megérlelt szakasz; a Nyugat első nagy nemzedékéről és különösen az utána következőről kevés a mondanivalója. Élvezetes monográfiája Mikszáth Kálmán (1941), melyben elmélyedő tekintettel járja körül tárgyát, s pazar kedvvel ontja a találó okos megfigyeléseket és műelemzéseket. Talán egyetlen hibája, hogy A Noszty fiú esete Tóth Marivalt kisiklásnak tekinti.

Hitelét nemcsak annak köszöni, amit mond, hanem annak is, ahogy mondja, annak a kissé szürke, de hiúságmentes, szinte a személytelenségig szemérmes, szerény és természetes modornak, szenvtelen nyugalomnak, amely stílusát jellemzi. Persze ez a szerénység kissé csalóka. Schöpflin szándékosan ás le evidens állításokig, hogy érvelése meggyőző legyen. De fontosabb ennél, hogy szelleme tiszta tükör, semmiféle klikkelfogultság, kávéházi közvélemény, divat, jelszó, sznobizmus foltja nem homályosítja el: oly magátólértetődő elfogulatlansággal tükrözi a műveket, hogy írásai úgy hatnak, mint az objektív igazság megnyilatkozásai. Leszűrt gondolatokat mond el világosan, egyenletes, duruzsoló hangon, hisztéria és exaltáltság nélkül. Megérdemelte tekintélyét. Nincs magyar kritikus, aki kora annyi írójáról mondott volna helyes jellemzést és igazságos ítéletet, mint ő.