Babits Mihály

A lírában s a kritikában egyaránt ellensége volt a szubjektivizmusnak, híve ama másik iránynak, amely "ragaszkodik a Gyulai–Péterfy féle nemesen objektív esszé-stílushoz", s összhangban ezzel elutasítja az impresszionista kritika ismeretes művészgőgjét is. De már az első esszé-kötetében többek közt az a megkapó, hogy Babits objektív megfigyelésekkel és általánosan elfogadott elvekkel indokolja szubjektív eredetű ítéleteit. Ki nem érzi pl. a líra remegését Petőfi és Arany című izgalmasan eredeti esszéjében? De Arany meggyőzően és újszerűen rajzolt nagyságát Babits szükségtelenül úgy akarja kiemelni, hogy ellenszenvvel és lenézően rajzolja meg Petőfi alak-{76.}ját, mint "átlátszó, egyszerű, naiv költőét". A két portré premisszái, amelyekből összes tételeit levezeti, a dekadencia művészetfilozófiája, és Babits szemében Petőfi "véresszájú forradalmi hős", Arany pedig nemesen konzervatív és arisztokratikus lény, s az "arisztokratikus" szó itt tisztázatlan többértelműségben, egyszerre politikai, erkölcsi, pszichológiai jelentőséggel vibrál. E premisszákból jut Babits a hírhedt paradoxonhoz, hogy "Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában". A kötet legnagyobb igényű írása a Magyar irodalom című terjedelmes tanulmány, amelyben már oly herkulesi feladatok elvégzésére vállalkozik, mint a magyar irodalom mintegy megmázsálása, az európai irodalomban való helyének kijelölése, nemzeti jellegének s általában a nemzeti jelleg világirodalmi értéke kérdéseinek tisztázása.

Utóbb rájön Petőfi nagyságára, – úgylátszik, mintha párhuzamosan, vagy legalább egyidejűleg Ady zsenije egyre tisztább felismerésével. 1920-ban már teljes hódolattal és megértéssel adózik Adynak, 1929-ben elítéli Kosztolányi Ady-ellenességét is – mint ahogy 1923-ban Petőfi koszorui című költeménye s különböző prózai nyilatkozatai szerint Petőfihez is megtért-Irodalmi értékrendszere általában, bizonyos állandóságok mellett, változásokat mutat az évek folyamán. A kezdetben nacionalista és konzervatív költő az első világháború alatt meglátta a nacionalizmus veszedelmeit és 1912 májusában megértette a forradalom szükségességét is, a kezdetben egyoldalúan a tradícióra építés esztétikai nélkülözhetetlenségét hangsúlyozó költő csakhamar felismeri az eredetiség és modernség művészi jelentőségét is; arisztokratikus, begubózó, míves költőként kezdi, s utóbb az új népi költők patrónusa és propagálója lesz; a klasszikus ízlés híveként indul, s egyre jobban kiderül, hogy alapjában romantikus, vagy legalább, ahogy Halász Gábor írta, nyugtalan klasszikus. De bármilyen utat járt meg Babits a konzervativizmustól a forradalom küszöbéig, egyben állhatatos és szilárd: mindig hitt egyetemes és örök eligazító elvekben, amelyek fölötte állnak élményeinknek. Mindig bíróként, bár némileg változó törvények alapján állt szemben az élettel és az irodalommal. A faji- és osztályérdekekkel szemben a nemzeti elvet vallja, sőt az első világháborútól kezdve gyakran a nemzeti elvvel szemben az egész emberiséget összekötő szellemi erőkel, az emberiség egységét hangsúlyozza.

Amit az íróban becsült, az elsősorban a tehetség, aztán az egyéniség eredetisége, a szellem kiművelt gazdagsága és a világnézet rádiusza. Nem igaz hát, hogy elsősorban esztétikai mércével mért. Sőt vele (és Lukács Györggyel) kezdődik kritikánkban az elfordulás az esztétikai kritikától a filozófiai kritika felé. Azonban bármiféle dogma távol áll tőle. Az értékelésben inkább fogékony ízlését, mint elveit követte. Megfigyeléseit azonban összefüggő gondolatmenetté építi, s ez bizonyos objektivitás és tudományosság látszatát adja bírálatának. Dogmátlanságára jellemző, hogy bár nagyra becsülte a műveltséget, Gulyás Pált épp tanárossága, papíríze miatt csak kevéssé méltányolta; az ún. népi írókat, főképp Illyést és Tamási Áront alig becsülte jobban valaki nála; de ugyanakkor a pesti kispolgári nyomottság költőjét, Fenyő Lászlót is kedvelte; Ma, holnap és irodalom című esszéje (1916) mely Kassákék akkor még forradalminak ható és kezdetben jóformán csak a mozgalom résztvevőitől sejtve értett törekvését bírálja, remek példája {77.} a gyökerekig ható, megértésen alapuló kritikának. Adyt, noha politikai nézeteivel nem érthetett egyet, a század legnagyobb költőjének tartotta. Következetesen tiltakozott az ellen, hogy írókat művészeten kívüli szempontok alapján, pl. paraszti, vagy munkás, vagy erdélyi származásuk miatt a megérdemeltnél nagyobb megbecsülésben részesítsenek, vagy hogy az értékelésben szerepe legyen a nemzedéki hovatartozásnak.

Az írókat Babits önmagukban vizsgálja, társadalmi talajukra való tekintet nélkül. Bár elvben a formát tekinti a mű értékéről döntő mozzanatnak, valójában a költők szellemi egyénisége, azaz világnézeti eredetisége és mélysége a mértéke. Petőfit és Aranyt is mint embert veti össze, s mint ilyent ítéli amazt könnyebb fajsúlyúnak. Hacsak leírni látszik is egyik költői művet, tollát filozófiai felfogása irányítja.

De voltaképp nem kritikus a szó megszokott értelmében. Átfogó és mélybefúró szellemét egyes műveknél kezdettől fogva jobban érdekelték elvi problémák, kora szellemi áramlatai, a magyar és európai szellem útja. "Kritikái" ezért nem szokványos recenziók, hanem elmélyedő, olykor filozófiai esszék. A kor veszélyes jelenségeivel való szembenállásának értelmét először 1917-ben ismeri fel, és A veszedelmes világnézet című cikkében fejti ki. A kor fő konfliktusát élet és szellem ellentétében látja, s az irodalom feladatát a szellem, a kultúra egyetemes védelmében a partikuláris érdekekhez húzó ösztönök ellen.

A társadalmi jelenségek megítélésében alapjában liberális volt, de liberalizmusa elhajolt hol a konzervativizmus, hol a radikalizmus felé. 1928-ban Julien Benda híres könyve, a La Trahison des clercs apropójából robbant ki nagyhatású újabb tanulmánya, Az írástudók árulása, mely további kritikusi és irodalompolitikusi működésének elvi alapja és az egykorú fiatal író-nemzedék gondolkozásának egyik legnagyobb hatású irányítója lett. Az írók magatartása, fejti ki, az utóbbi időkben veszedelmes változást mutat. A mai írástudó nem hisz örök törvényekben, az igaz, szép, jó helyett a szociális, a nemzeti, a vitális az érték a szemében. Csoportja érdekét végső értéknek tartja, amely nem szorul további igazolásra. Bíróból harcossá lesz. De ha nincs norma és bíró, a társadalom az önzés vad csataterévé züllik. Az írástudónak azonban az a hivatása, hogy az örök erkölcsi törvényeket képviselje. Mivel pedig a nemzet vagy az osztály mindig szembenáll más csoportokkal, és csak az egyén képviseli az embert, az író csak úgy lehet az egyetemes kultúra őre, ha nem adja át magát teljesen egy közösségnek sem, hanem megmarad egyénnek. Babits alapvető tévedése, hogy nem érti: a szocializmus nem azért képviseli egy osztály érdekét, mert állandósítani akarja ennek az osztálynak létét vagy épp uralmát a társadalom többi részével szemben, hanem épp azért, hogy osztály nélküli társadalmat teremtsen. A szocializmus azonban tudja, hogy ez nem érhető el az osztályok létének tagadásával, hanem csak a munkásosztály harcos felszabadításának útján. Babits másik tévedése az volt, hogy olyan magasnak, idő fölöttinek vélte az örök elveket, hogy nem is tartotta kötelezőnek harcolni a megvalósításukért. Az eszmény olyan szép, hogy csak hinni kell benne; cselekedni nem kell érte okvetlenül. Az írástudó hivatása ébrentartani "a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát", de a politikusnak nem kell tekintettel lennie az erkölcsi normára.

{78.} 1931-től, a népi írók fellépésének hatása alatt felfogása kissé módosul. Belátja, hogy Illyés és társai nem veszélyeztetik a kultúrát, s akkor – némi félreértéssel – a maga képére próbálja átrajzolni őket. Illyés "ideális forradalmár, a régi és örök fajtából", írja, "az új nemzedék írói messze vannak attól, hogy kollektív és politikai érzéseket énekeljenek. Az Embert keresik ők, nem a társadalmi és politikai lényt." Az új generáció írói egyszerre tradíciósak és forradalmárok, újjá építik, amit ők, Babitsék leromboltak, így pl. "az írás és erkölcs szűzi és köteles kapcsolatát s az esztétikai ítélkezés örök és változatlan érvényű elveit"; dicséretükre állapítja meg, hogy nem alkusznak meg "az irodalmi formák és esztétikai elvek felbomlásával, éppoly kevéssé, mint a társadalmi igazságokkal és gazságokkal". Tisztánlátása azonban még most is groteszkül másodrendű kérdések makacs hangoztatásával keveredik. A fasizmus jelenlétében programul tűzi ki, hogy a Nyugat a mondatokat, a stílust is bírálni fogja; de végül kész politizálni is, ha kell. 1939-ben, Németh László Kisebbségben című könyve alkalmából szembe szállt Pajzzsal és dárdával című cikkében az író súlyosan hibás tételeivel.

Írásai 1928-tól egy rögeszme makacs következetességével keringenek ugyanazon gondolat: a fenyegető barbárság, a kultúra védelme, az emberiség széthullása körül. A kritika nála műkritikából kultúra-kritikává, esztétikaiból világnézeti kritikává emelkedik. Nem híve az Ignotus-hirdette és Kosztolányi-alkalmazta elvnek, hogy az írónak mindent szabad, amit meg tud csinálni, és a szépségben kifejezett mondanivaló közömbös vagy majdnem az. Szerinte igenis vannak örök esztétikai és erkölcsi normák, amelyeket a művésznek nem szabad megsértenie. Az európai irodalom történetével akkor figyelmeztet az európai szellem egységére, mikor a nácizmus az egész világrészt elöntéssel fenyegeti. Sajnos, a szellem egységét tévesen vélte fenntarthatónak oly módon, hogy az író maradjon távol az osztályharctól. Így 1928-tól kezdve, bár dacos ellenállást hirdetett, inkább az írók lefegyverzését művelte. Érdeme azonban, hogy ellenállt az uralkodó rétegek szellemi és erkölcsi lealacsonyodásának, mind a fehérterror, mind a későbbi fasizmus erőszakosságának, s emelte és védte az irodalmi műveltséget. S mivel eszméit magas színvonalon és ugyanakkor a hatalom tekintélyével övezve hirdette, hatása az egykorú fiatal nemzedékre igen nagy volt: az általa kötelezővé vált irodalmi műveltség talaján serdült fel az ún. esszéista nemzedék, sokat elsajátítva erényeiből, de abból a tévedésből is, hogy az osztályharc összeférhetetlen az irodalom és a humanizmus örök törvényeivel.

Játékos, tréfás modora ellenére rokon Babitscsal Karinthy Frigyes, aki az esztétikai szempontot az erkölcsivel egészíti ki, s elveti az igaz és jó szempontját mellőző, pusztán ábrázoló művészetet és kritikát.