A konzervatív kritika

Az irodalmi szabadságharc és benne a liberális kritika szükségességét semmisem igazolja jobban, mint ha megismerkedünk azzal a fogadtatással, amelyben Adyt és az új irodalmat az egykorú hivatalos világ részesítette. A konzervatív tábor Adyra 1907-től figyelt fel. Ekkor kezdte ellene a csipkelődést Tóth Béla. A Vér és Arany megjelenése után a klerikális sajtó kezdi meg {79.} a gorombáskodást Ady ellen. "Nyugatimádásában nincs semmi ésszerűség, s az ő új világa ... a cédaság, a mocskos élet, a kapzsi pénzvágy, a hivalkodó anyagiság világa volna ... a nyugatnak csak romlottságát, színes, de mocskos fantáziájú förtelmeit látja és kívánja". "Adyé az érdem, hogy most felszaggatja a kanálisokat s verseivel a társadalom minden rétegébe beviszi az eddig némileg izolált bordélymorált". "Sületlen és gonosz badarságok", "deliráló félrebeszélés", "egy mámoros fő perverz és együgyű dadogásai", "a cédaság és hazagyalázás strófái" stb.

Csakhamar átveszi a támadó hangot – bár tónusát erősen enyhíti – Beöthy Zsolt, aki a Kisfaludy Társaság elnöki beszédében azzal vádolja az új költőket, hogy megszakadt bennük az összhang a nemzeti élettel és a kapcsolat a történelmi folytonossággal. Apponyi Albert kultuszminiszter ünneplő levelében kéri is Beöthyt, hogy óvja irodalmunkat ,.a modern elvadulások veszedelmeitől", "a rútnak és perverzitásnak ... tolakodó szellemeitől".

Az új költők ellen irányuló támadások fő intézője azonban Rákosi Jenő, aki 1908 decemberében kezdi meg a harcot. Alig van sértés a nyomdafesték által eltűrt mértéken belül, amit ne szórt volna újra meg újra rájuk. "Mind többé-kevésbé őrült", "mind lenézi hazáját és faját". A támadást az esztétikai síkról egyre inkább politikai síkra viszi át.

A hang durvaságában az összes kritikákat fölülmúlja a klerikális sajtó.

A támadók közül az Akadémia sem maradt ki. Voinovich Géza levelező tag az Akadémia Farkas–Raskó pályázatáról szóló jelentésében ezt írja: "Egyedüli figyelemreméltó vonása a pályázatnak, hogy egyetlen vers sem utánozza az irodalmunkban újabban felmerült versíró csoport irányát, mely az eredetiség kedvéért szántszándékkal túlteszi magát a jóízlés határain, világos kifejezés helyett a homályban találja kedvét, kerüli a közérthető érzelmeket, meglepetésre számító különcködésnek ad hangot, zeneiséget a szabálytalanságban keres s szinte új értelmet törekszik adni a szavaknak, bizonytalanul tapogatózva jelentésük körül, különös kedvvel kapcsolva össze egymáshoz nem illő fogalmakat és jelzőket." Angyal Dávid a Greguss-jutalomról a Kisfaludy Társaságban fölolvasott jelentésében azt állítja, hogy Ady a szimbolizmusra való törekvésében "tökéletesen érthetetlen lesz. Azután meg az a radikalizmus, melybe belekergették, s a magyarság rút szidalmazása!" S mikor Horváth János konzervatív szellemű, elítélő, de komoly és megértő esszében foglalkozik az új költőkkel, maga Tisza István is felhördül: Hát lehet szemethunyni afölött, írja, hogy a Nyugat íróinak "értelmetlen bombasztja ... a lelki anarchiának az ész és szív ürességének kócos takarója? ... Az ő irodalmuk a pöffeszkedő parvenü üres feltűnéshajhászása, amely joggal számít a félművelt tömeg ízléstelenségére."

Az értetlen, dühös, gyalázkodó szembeszállásnak hasonló fokát alighanem hasztalan keressük a világirodalom történetében. A dolog magyarázata, hogy az új irodalom s elsősorban épp Ady Endre nemcsak az ízlés megváltozását, a versolvasás merőben új módját kívánta közönségétől, hanem világnézetének kicserélését is. Meg lehet érteni, hogy erre a szinte teljes esztétikai erkölcsi és politikai átnevelődésre nem volt mindenki képes, s különösen nem az illúziókban felnőtt öregebbek és az uralkodó rétegek fiai. Meg lehet tehát értenünk, hogy a konzervatív írói tábor nem fogadta üdvrivalgással {80.} Ady Endrét. De még 1909-ben, a Vér és Arany megjelenése után is csak egyetlen konzervatív tanár akadt, aki megértette a költőt, mielőtt kritikát mondott róla: Horváth János, s a hatalom abba is belefojtotta a megértő szót.