Horváth János (1878 Margitta–1961 Budapest)

Szülőhelyén, Debrecenben és Körmöcbányán tanult, 1897-től magyar–francia szakosként a budapesti Eötvös-kollégium tagja. 1901–2-ben a párizsi École Normale Supérieure ösztöndíjasa, 1923–26-ban a Napkelet kritikai rovatának vezetője. 1919-ben az Akadémia levelező, 1931-ben rendes tagja. 1923-tól 1948-ig a budapesti egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének tanára. 1923-ban akadémiai nagyjutalmat, 1948-ban Kossuth-díjat kapott.

Az elmaradt, értetlen s érteni nem is akaró konzervatív kritikusok közül messze kiemelkedik a kiváló irodalomtudós, Horváth János. Mint vérbeli irodalomtörténészt, mélyen érdekelte, izgatta a magyar irodalom útja, az egykorú irodalmi termés. 1909-ben fiatalosan, bátran bevágtat az egykorú magyar irodalmi élet porondjára, s véleményt mond az épp akkoriban kibontakozó új magyar irodalomról. De, bár képességei a bírálat terén is kiválóak, az új irodalom fejlődését sajnos, nem segíti elő: Szekfű Gyula mellett egyik legtehetségesebb képviselője annak az Eötvös-kollégiumban felnevelt szakmailag kitűnően képzett, de irányában nacionalista, konzervatív értelmiségnek, amely a század elején erjedő magyar társadalmi és szellemi forrongástól megrettenve, útját akarta állni a megújulásnak.

A legtöbb egykori kritikushoz és irodalomtörténészhez hasonlóan Horváth János azt vallja, hogy az irodalomtörténet "önelvűsége" és tárgyilagossága érdekében a műalkotások elemzésében és megítélésében kerülni kell az irodalmon kívüli szempontokat, s az irodalmat mint irodalmi jelenséget kell vizsgálni. Bár megérti a közvélemény politikai-világnézeti kavargását Ady körül, azt tartaná helyesnek, ha az ítélkezés, kibontakozva a politikai-erkölcsi nézetek uszályából, kizárólag esztétikaivá válnék. Adyról szóló füzetét a tárgyilagosság igényével is írja, hibának minősítve, ha a kritikus elvei, meggyőződései megérződnek; önmagát azzal ámítja, hogy ő szét tudja választani erkölcsi ellenszenvét és esztétikai gyönyörűségét. De a gyakorlatban nem maradt hű kritika-elméletéhez. A régi irodalmat tárgyilagosan tudja nézni, de a jelen irodalmából annyi eleven világnézeti, erkölcsi, sőt politikai hatás, mondhatni felszólítás sugárzik ki, hogy ezt érthetően nem képes "önelvűen", pusztán szakmailag szemlélni, hanem felbolygatott érzésekkel válaszol reá. A Nyugat köréből legelőször Adyval foglalkozik Ady s a legújabb magyar líra (1909) című füzetében. Ady művészetének megértésére előkészítették őt a francia szimbolista költészet korábbi megismerése és a francia kritika is, közelebbről André Beaunier könyve: La poésie nouvelle és Brunetière esszéi, amelyek alapján 1903-ban, bár fenntartással, de megbecsüléssel már ismertetést is ír a Budapesti Szemlében Az új költészetről. Tanulmánya tele van kitűnő megfigyelésekkel, a szimbólum és Ady szimbolizmusa és zeneisége jórészt máig érvényes elemzésével. De Horváth már itt fejtegeti azt is, hogy Adynak még meg kell javulnia, mert egyelőre "gőgös {81.} nemzetköziség, satnya érzékiség és nagyképű homály" jellemzi. Kiváló esztétikai érzékét már itt megzavarja az a politikai ellenszenv, amely Gyulaitól vagy Beöthytől még idegen volt, az ő későbbi írásaiban pedig egyre nyíltabban és szenvedélyesebben jelentkezett.

Figyelemmel kíséri a Nyugat többi íróját is: 1911-ben megértő és megbecsülő kritikát ír Lukács György A lélek és a formák című könyvéről, egyúttal rámutatva Lukács előadásbeli hibáira. Sok helytálló megfigyeléssel és ítélettel számol be négy novellás kötetről, többé-kevésbé találóan jellemezve Heltai Jenő Írók, színésznők és más csirkefogók című szerényebb igényű könyvét, méltányolva Kaffka Margit Csendes válságokját, utálattal Szomory Dezső Az isteni kertjét és lelkesedéssel Cholnoky Viktor Tammuzát. Móricz Zsigmond Kerek Ferkójáról szóló lesújtó kritikájában azonban már nagyfokú elfogultság érzik.

Amilyen mértékben azonban a Nyugat kibontakozik, Horváth egyre harciasabban fordul szembe vele. 1912-ben két feltűnést keltő esszében már az egész mozgalmat támadja. A Nyugat magyartalanságairól című cikkében tanulságosan mutatja ki, hogy a Nyugatban sok a stilisztikai keresettség és az indokolatlan "szóbolygatás". Fő képviselői a magyarul is tudók közt Ignotus és Kaffka, a magyarul nem tudók közt Lukács György s az "utolérhetetlen Szomory Dezső". Forradalom után című, egyébként megint gondolatkeltő esszéjében a Nyugat íróit már valóságos gyűlölettel utasítja el, a Nyugat igazi őseiről, illetve stílusromantikájáról tett érdekes fejtegetései közben olyanokat hangoztatva, hogy a Nyugat egyre a magyar kulturálatlanságot ostorozza, "pökhendi nemzetköziség, magyarfitymálás" nyilatkozik meg benne; "többé ne tévesszen meg bennünket a nagy csatazörej; tudjuk meg, hogy ott nem mindig s nem okvetlenül egy irodalmi iskola zörög, hanem a választójogos radikális politikai pártnak egy irodalmi oroszlánbőrbe bújtatott újságíró fiókja". Ugyanakkor azt állítja, hogy a Nyugat köre minden ok nélkül kíván nagyobb irodalmi szabadságot, mert a magyar írót semmi sem feszélyezi szabadságában. Erre azonban rögtön csattanó feleletet kap, nem a Nyugattól, hanem saját pártvezérétől, Tisza Istvántól, aki Rusticus álnéven éleshangú nyilatkozatában tiltakozott fejtegetései ellen, mert "Ady állítólagos költészetét" "nem lehet Vörösmartyval egy kalap alá venni". Horváth János válaszában megnyugtatta Tiszát, hogy a nyugatos olvasó semmi hízelgőt sem találhatott cikkében, ő nem egészben vetette össze Vörösmartyt Adyékkal, csak irodalmi szempontból, ahogy Zrínyi Miklóst is társítani szoktuk a gyilkos és fajtalan Liszti Lászlóval, egyébként Tisza megjegyzéseit természetesnek, jogosnak tartja, "s a komoly meggyőződésnek kijáró tisztelettel" fogadja. Az irodalmi szabadság nagyobb bizonyítékául azonban a Magyar Figyelőben nem folytatta többé kritikusi működését.

Aranytól Adyig című füzetében (1919) a Nyugat iránti ellenszenve leveti leplét: itt Horváth már csöppet sem takargatja, hogy a folyóirattal szemben irodalminak vallott ellenkezése politikai gyökerű. Alaptétele (amelyhez példát kaphatott a párizsi tanulóéveiben hallgatott Brunetière-től is, aki mutatis mutandis, hasonló sémát rajzolt a francia irodalom fejlődéséről) az, hogy a magyar irodalom Arany Jánossal csúcsra ért, megteremtve a nemzeti klasszicizmust, a nemzeti ízlés és erkölcs megvalósulását. Horváth szerette volna megállítani a napot Arany és Gyulai fölött: szerinte ugyanis a nemzeti {82.} klasszicizmus abszolút norma, a magyarság csak ahhoz ragaszkodva teljesítheti feladatát, egyénisége megőrzését. Mindvégig azt vallotta, hogy az új közízlés "nem lehet más, mint a legutóbbi nagy összefoglalás: a Petőfi-Arany korszaké". (Élete és munkássága későbbi szakaszának ismertetését lásd a VI. kötetben.)

A századforduló divatos művészi irányainak, a naturalizmusnak és az impresszionizmusnak a filozófiai szemlélet jegyében üzen hadat két jelentős író, illetve kritikus, noha mindketten más-más nézőpontból indulnak és máshová jutnak el: Szabó Dezső és Lukács György. (Pályájukat lásd a VI. kötetben.)