A szocialista kritika kezdetei

A század eleji kritika külön ágát képviselték a korai marxista kritikusok. A Szociáldemokrata Párt köréből nőttek ki, rendszerint annak baloldalán foglaltak helyet. Működésükre jellemző a marxizmus magyarországi viszonyokra alkalmazásának igénye, a munkások ízlésének figyelembevétele és magasfokú elvi igényesség. Bizonyos, hogy a magyarországi marxista kritikának ez a korai szakasza nem volt mentes a "gyermekbetegségektől"; túlzott vulgarizálás, vagy ellenkezőleg: túlzott elméletieskedés, türelmetlenség gyakori írásaikban. De a korabeli kritika színképében határozott színt képviselnek: elvi igényt, társadalmi és politikai szempontok figyelembevételét.

A korai marxista kritika első nagy vitái Ady és a Nyugat-képviselte haladó polgári irodalom, valamint a hagyományos szociáldemokrata irodalom értékelése körül zajlottak. Ady és Csizmadia költészete körül 1909-ben folyt vita a Népszava hasábjain, 1914-ben Várnai Zseni költészete kapcsán Szabó Ervin és Bresztovszky Ernő között zajlott párbeszéd, ugyanott a proletárköltészet lehetőségéről. Az előbbi vita Csizmadia Sándornak 1909 elején Gyagyovszky verseskötetéről írt bírálatával indult a Népszavában (Hadüzenet). Ebben Rákosi Jenő Ady és a Holnaposok elleni sajtóhadjáratával egyidőben balról támadja Adyt és a modern költők irányzatát; "nyafogó irányzatnak, tébolyda-költészetnek" nevezi művészetüket, és a szociáldemokrata pártvezetőség szemére veti, hogy "kávéházi kapcsolatok" következtében mégis e költőket pártfogolja "saját táborunk" költőivel szemben. Írására Bresztovszky Ernő felelt (A modernek); erőteljesen visszaveri Csizmadia támadását. "A forrongó új irodalomnak a szocialista ideológiához való közeledését a szocialista lap azzal mozdítja elő, hogy teret ad neki" – írja, s hangsúlyozza, hogy – "a magyarországi szociáldemokráciának nem szabad cserbenhagynia a szépirodalomban sem a haladást". Csizmadia sértődötten, személyeskedve válaszolt (A nyafogó költészet); a lap ugyane száma Schöffer Gyula mázolósegéd levelét is közli, amelyben határozottan Ady Endre mellett foglal állást. Másnap a szerkesztőség részéről Weltner Jakab, Bresztovszky álláspontját elfogadva, le is zárja a vitát, de Somogyi Béla, majd Vince Sándor ellenvéleménye következtében az még egy hónapon keresztül tovább folyik, s végül elvi meg-{83.}egyezés nélkül záródik le. Maga Ady Endre csupán Küldöm a frigyládát című versével reagál a vitára – "Tietek vagyok, mindegy most már, | Hogy nem kellek, vagy kellek-e" –, hiszen álláspontját az új magyar irodalom és a szocializmus viszonyáról még röviddel Csizmadia támadása előtt elmondotta a Szocializmus hasábjain: "Örülök, hogy én írhatom meg véletlenül, legelőször, de mindenesetre legnyíltabban, hogy ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohse lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül ... Ez az új irodalom, ha messziről s feudális vagy polgári szemekben nem is tetszik szocialistának (valószínűleg nem is az), a szocializmus által, a szocializmus révén: van. Még szimbolizmusa és állítólagos értbetetlenségének szimbolizmusa is azt a szocializmust szimbolizálja, melyet nem értenek és még inkább: nem akarnak érteni" (Irodalmi háborgás és szocializmus).

A másik irodalmi vita Szabó Ervin Proletárköltészet című, lényegében a csupán tartalomra, társadalmi mondanivalóra figyelő s a mű esztétikai értékeit figyelmen kívül hagyó, vulgarizáló kritika ellen jogosan fellépő cikkével indult. Írásában azonban két olyan elv is hangot kapott, amely ellentmondást váltott ki a Népszavában, s a későbbi évek során is újra vitapontként bukkant fel Kassákék aktivista mozgalmának szemléletében. A művész pártállásfoglalásáról kifejti – nyilván a szociáldemokrata párt opportunista politikája láttán, – hogy " ... nem lehet az igazi művészt bármiféle pártprogram kereteibe szorítani. A legradikálisabba sem. Minden pártprogram bizonyos tömegérdekek és bizonyos gyakorlati lehetőségek kompromisszuma." És itt fogalmazza meg az osztályművészet lehetőségét tagadó nézetét is, mely az aktivista költőknél az osztályok felett álló, általános emberi kitárulkozást hirdető eszményképben kap majd visszhangot: "Nincs tehát semmiféle művészeti elem, amely által különbséget tehetnénk művészet és művészet közt s valamelyiket is valamelyik osztály különleges termékének minősíthetnők. Csak egy van: a művészet. Amelyen belül vannak fokozatok. Van nagyobb és kisebb, gazdagabb és szegényebb, egyetemesebb és korlátoltabb. És e minősítések alapja nem lehet más, mint az alakító erő, a színek, a formák a hangok gazdagsága és szépsége." A vitában egykori tanítványa, Bresztovszky Ernő száll szembe Szabó Ervin nézeteivel és fejti ki, hogy amíg osztálytársadalomban élünk, a művészet is meghatározódik az osztályok által, annak alapján, hogy melyiknek a gondolatait, érzéseit fejezi ki. A tovább gyűrűző vitában azonban nem tudják egymást meggyőzni saját nézetük helyességéről, s így az a kérdés elvi tisztázása nélkül, a saját álláspontot enyhítő, de lényegében mindkét részről fenntartó nyilatkozatokkal zárul. A vitában elvileg inkább Bresztovszky Ernő képviselte a marxista álláspontot, ugyanakkor viszont a szociáldemokrata párt opportunista politikáját szolgáló költészetet védelmezte harcával.

E viták azért is érdemelnek különös figyelmet, mert bár mindkettő az elvi egység létrejötte vagy a határozott elvi végkövetkeztetés levonása nélkül zárult, mégis a korabeli szocialista irodalom legfontosabb esztétikai kérdései kerültek általuk napirendre. A vélemények nyílt összecsapása során, valamint az egyes bírálatokban, alkalmi cikkekben, vagy könyvek elé írt bevezetőkben fogalmazták meg esztétikai nézeteiket a kor marxista kritikusai: az egész szocialista generáció tanítómestere, Szabó Ervin, az úttörő jelentőségű Bresztovszky Ernő és Pogány József.