A Budapesti Napló szerkesztőségében

A 67-es Magyarország is legnagyobb belpolitikai válságát élte. 1905 januárjában megbukott a közel negyven éve uralmon levő Szabadelvű Párt, s a választásokból a koalícióban egyesült "ellenzéki pártok" kerültek ki győztesen. A király a bizonyos katonai követelésekkel fellépő koalíciót nem bízhatta meg kormányalakítással s más megoldásra gondolt: báró Fejérváry Gézát, régi bizalmasát, az évtizedeken át a honvédelmi tárca élén álló katonát – ekkor már a darabont őrség parancsnokát – nevezte ki miniszterelnökké. Innen a kormány elnevezése: darabont. Az új kabinet először hivatalnok-kormánynak indult. Később azonban – látva a békítési akciók sikertelenségét – a kormány belügyminisztere, Kristóffy József programot adott, melynek centrumába az általános választójogot állította. Arra törekedett ezzel, hogy a koalíció "hazafias" propagandájától elvegye a tömegeket és a progresszív erőket, főleg a szociáldemokratákat, s velük a szervezett munkásokat, valamint a radikális polgári, kispolgári csoportokat s entellektüeleket maga mögé állítsa.

{100.} Ady lapja, a Budapesti Napló 1905 januárjában még Tiszapárti orgánum volt. A választásokat követő belpolitikai helyzetben, amikor a frontok kezdtek kirajzolódni, az újság egyre inkább eltávolodott Tiszának a választójogot mereven ellenző politikájától s közeledett a darabont-kormányhoz. Így történt aztán, hogy Vészi Józsefet, a Budapesti Napló főszerkesztőjét kérték fel a sajtóiroda vezetésére. Bár Vészi neve természetesen lekerült a lap éléről, a Budapesti Napló mégis a kormány félhivatalosa lett. Újságírói közül többen, így Ady is, a sajtóiroda fizetett munkatársai lettek.

Darabont lett tehát Ady Endre is. Soha nem tagadta, még élete utolsó évében is igaza tudatában vállalta ezt. Darabont önarcképének hű tükre Szegény Kazinczy Ferenc című cikke (BN 1907). Ady számára az adott pillanatban a nemzeti függetlenség kérdése nem volt fontossági rendben az első, A szociális bajok orvoslását mindennél fontosabbnak tartotta, s nemzetiségeink ügyének rendezését is előbbrevalónak látta. A nemzeti követeléseket bizonyos társadalmi reformokkal leszerelni akaró Fejérváry-kormányéval szemben darabontsága a haladó eszmékkel való azonosulást, a nagy társadalmi reformerekkel való egyetértést jelentette, s alkalmas pozíciót látott ebben is a Budapesti Naplóban megszabott elvi vonal követésén túl a továbbélő magyar feudalizmus, klerikalizmus s nacionalizmus elleni harcra. Ady büszkén vállalt darabontsága dac és tüntetés is volt a szabadelvűek, a koalíció, az egész akkori politikai közélet romlottsága ellen.

Mindehhez kitűnő társakat s megfelelő fórumot kapott a Budapesti Napló szerkesztőségében, – ebben a redakcióban töltötte Ady a leghosszabb időt (1909-ig). 1905–6 élete legsokoldalúbban termékeny korszaka.

Vészi József, a lap főszerkesztője, nagy műveltségével, széles látókörével imponálhatott minden közelébe került embernek, s így Adynak is. Vészi nemcsak biztos ítéletű olvasó volt, aki első írásaiban meglátta a nagy tehetséget Adyban, de a költővel familiárisan tudott bánni is. Ady életében mindenesetre fontos szerepet játszott az elismertetése körüli legfontosabb években, 1903– 1907 között. De ott volt az újságnál az Ady-versek születésének nagy serkentője, Kabos Ede, valamint Biró Lajos, akihez a legközelebb áll gondolkozásban; hallatta hangját a Jászi Oszkárral az élen szervezkedő magyar progresszió is. Különböző életutak, más-más arcok: így együtt azonban mégis azok, akiket Ady már Váradon társainak vallott, s akiknek igazát Párizs csak felnagyítva mutatta meg neki, s akikre – így érezhette a magyar história e kritikus éveiben – a legnagyobb szükség van: a polgári Magyarország harcosai.