Szerelmi lírája

Váradon kezdődött, az első párizsi úton bontakozott ki, majd az évek során kiteljesedett Ady és Léda szerelme. A korai szerelmi versek a Vér és arany korának minden pompájával, díszével ékesek, s így természetesen illeszkednek az Új versek s a Vér és arany más ciklus-darabjai mellé. "Léda asszony zsoltárai", "A Léda arany szobra" című ciklusok fogják egybe első két igazi kötetében ezeket. "Őrjöngő" korszaknak lehetne nevezni a megismerkedésük első hónapjaiban írott Ady-levelekből kirajzolódó periódust. Erről a lángolásról vallanak a versek is: Félig csókolt csók, Hiába kísértsz hófehéren, Meg akarlak tartani, Héja-nász az avaron, Az Új verseknek ezek a lírai darabjai mind-mind az elérhetetlen szerelmi egyesülés tragikumáról vallanak.

Ebben a mindent megolvasztó, nyelvét megoldó szerelemben született meg a későbbi Ady-motívumok egész sora. Közöttük mindenekelőtt lírája egyik legmélyebbről buzgó forrása: "szem" szimbóluma. Példa rá a Mert engem szeretsz vagy a Hunyhat a máglya:

Hunyhat a máglya:

Ezek a szomorú, vén szemek

Nem néznek soha másra.

Így kezdődik ez a vers, mely éppen háromszor ismétli meg a szem-motívumot. Ihlető forrásról vallanak a motívum későbbi megjelenései: Add nekem a szemeidet (a Vér és aranyban); a szerelem nagy válságának idején viszont szinte a megkapaszkodás, a megtartani akarás fejeződik ki benne. (Nem adom vissza). Új problematika is kapcsolódott Léda iránti szerelméhez: a "magyar árvaság" érzése (Találkozás Gina költőjével) éppúgy, mint a pénzgond, az élet áhított örömeinek elérhetetlenségét panaszoló érzés, amely már-már szociális indulatokat is tartalmazott (Ima Baál Istenhez, Egy ócska konflisban).

A Vér és arany a már ismert gazdagságában folytatta a szerelmi verseknek ezt a sorozatát. Két nagy remeke: Jőjj, Léda megölellek, Léda a kertben. Jellemző darabja ennek a korai, mindent elborító szerelmi érzésnek Mária és Veronika: anyjának látja Lédát. De olvasható itt a Frau von Steinhez írott goethei vallomás magyar rokona: Valamikor lyányom voltál – vallja a cím, s a vers így erősíti a gondolatot: "Az én biztos lyányom voltál. | Lyányom avagy feleségem?" Ady költői fantáziáját a legváltozatosabban ösztönzi ez az élmény (Két hajdani szeretők). Korai művészete olyannyira gazdag a képes {123.} beszédben, hogy valósággal dúskál az ihletére oly jellemző biblikus s már-már babonásan folklorisztikus motívumokban (Fekete Hold éjszakáján, Csolnak a holt tengeren).

Az utóbbi motívumkör tipikus darabja a Vér és arany kötetből a Lédával a bálban:

Sikolt a zene, tornyosul, omlik

Parfümös, boldog, forró, ifju pára

S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra.

"Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.

Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk

S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat

A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene, s a víg teremben

Téli szél zúg s elalusznak a lángok.

Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve

Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

A halál ekkor kezdi befelhőzni Ady szerelmi érzését. "Nem haboz-e az olvasó ugyanazon kétségben, mint én?" – ismételhetjük meg jó félszázad múltán is Horváth János tűnődő kérdését. "Hazajáró lelkek ezek, – a másvilágról jöttek-e vissza ő és Léda, vagy még át sem költöztek ama másik életbe, csak azt élik már e jelenvalóban ... Ady olykor halottnak képzeli magát ... S ezt ... oly meggyőző, babonás erővel tudja közölni, hogy megdöbbenünk valószínűségén. Meggyőző ... mert ... ő maga hisz benne ... mert a tapasztalati élet jelenségei körébe állítja be ... Azt is bizonyára megérezte mindenki, mennyire fokozza a halál élet-jellegét az, hogy ketten jelennek meg ily egynemű létmódozatokkal." Horváth János máig igaz versmagyarázatát a vers születési körülményeivel egészíthetjük ki. Második párizsi útján, 1907 januárjában írta ezt Ady, amikor a legtudatosabban törekedett arra, hogy a Baudelaire hozta "frisson nouveau"-kat magyarul is eredetien kamatoztassa. A morbiditást a líra nagy múlt századi megújítójától kölcsönözte.

Mindjárt a vers intonálása – "Sikolt a zene" – kifejezi a rettenetet, s a torlódó igék és jelzők ezt csak fokozzák. Egy-egy jól elhelyezett szóval hallatlan költői feszültséget tud teremteni. "A víg teremben némán szerte-szórjuk." Ezt a feszültséget követi természetesen a záróstrófa szétrebbenő boldog mátkapárjainak s az egyedül táncoló Halál-arcú párnak a képe. A jambikus s anapesztikus ritmusképletek művészien alkalmazott keverése is elmélyíti az alaphangulatot.

Hatvany Lajos A Szerelem könyve című munkájában e korai Léda-verseket mint Ady romantikus korszakának termését tárgyalja. Az egymással feleselő életérzésekből – a romantikus, dekadens csalódott, halálvágyó attitűddel szemben – azt hangsúlyozza, ami inkább jellemzi a költőt: az úrrálevést az érzések fölött. Elemzéseinek ez a vezető szempontja: Ady birkózása a személyesen is átélt romantikus konvenciókkal. "Ady a romantikus kórság ellenmérgét a romantika analízisében leli meg. Az ő mai romantikája, a teremtő, {124.} tevékeny életé, ellenben a hajdan való poéták wertheri ihletű romantikája a tétlenségé, az ábrándban alélt életé, és a sóhajos halálé" – ismeri fel. Erre a mozzanatra figyel különben is akkor, amikor az Új verseket és a Vér és aranyt egybeveti: "Az első kötetnek egymáshoz tapadt motívumai különválnak a másodikban. A kölcsön szólamok, az olcsó jelző-halmozások, ízetlenségek eltűnnek. Ami kétes volt, eggyé forr. Álca lehull. A kor nyeglesége: szecessziós hangulatok, hisztériába fajult romantika kinemesül."

Az Illés szekerénben (1908) a "Léda ajkai között" című ciklus folytatja a még mindig izzó szerelemről gyónó versek sorát. Itt érhetjük tetten a Lédához írott szerelmi versek egyik legkülönösebb, de egyben legszembeötlőbb vonását: a Halál és a szerelem egységét. A mi násznagyunk példázza ezt a legvilágosabban. A vers képei falusi parasztlakodalomból kölcsönzöttek: a násznagy, az öröm-szülék, a násznagy népi rigmusa innen kerültek Ady versébe. Amit azonban a vers maga mond, az egészen Adyé: a mindenen győzedelmeskedő szerelem – a beteljesülhetetlenség, kielégületlenség s kielégíthetetlenség érzése – íratja le Adyval a vers utolsó strófáját:

S egy koporsóban kéken-sárgán

Ott fekszünk mi egymással telve,

Végre, örökre egybekelve.

A szerelem csak a halálban teljesülhet be: ez Ady felfokozott érzésének igazi szerelmes hangja. Ugyanezt mondja a beszédes című A lelkeddel hálni is.

"Örök harc és nász" volt ez a szerelem genezisében is, s 1908 körül már felhangzanak a harcról valló sorok is. Ruth és Delila, két más-más asszonyt, képviselő figurájában lehetünk tanúi először ennek.

Az Illés szekeréntől a szerelmi versek két ciklusra szakadnak. A szerelem lassú hűlésével együtt kezdődik a másik vonulat. Van azonban egy még ennél is meghatározóbb indítéka: a beteljesíthetetlenség érzése. "Híven sohasem szerettem" – vallja meg mindjárt az elsőben. Halálvirág: a csók – mondja a ciklus címadó verse. A szív komédiájában már felhangzik a gyötrő kérdés:

Nem azok-e az igaziak,

Akiket hasztalan szerettem?

Élet-örömét olyan remekekben énekli meg, mint A fontainebleaui erdőben vagy a Szüret az Athoszhegyen, amely utóbbinak zenéje valószínűleg valamelyik katolikus énekből muzsikálhatott Ady fülébe: hasonló jellegű a Májusi zápor után páratlan élethimnusza is. A Szeretném, ha szeretnénekben az ugyancsak kifejező című A Hágár oltára összegezi ezeket a minden nő szerelmét éneklő verseket. Léda iránti szerelmének múlásáról árulkodik, hogy 1910-től már nincs is külön ciklusuk a hozzá írt verseknek: együtt találhatók azok emezekkel. Közöttük is imponáló őszinteségű A szerelem eposzából.

Ady és Léda jelképessé emelkedett szerelmének azonban nagyon is emberi részletei voltak: a szakadékot az évek során csakúgy mélyítette a korkülönbség (Léda öt évvel volt idősebb Adynál), mint a kölcsönös féltékenykedés. Vádaskodások, szemrehányások, civódások, bántások – s végül gyűlölet fakadt mindebből. Embertelen életmódjuk is távolíthatta őket: néha hónapokig {125.} nem találkozhattak. Léda állandóan Párizsban élt, s csak ritkán jött haza, akkor is leginkább Váradon szállt meg. Ady kései párizsi útjait pedig hosszú hónapok választották el egymástól.

Mindennek lírai lecsapódásáról Schöpflin Aladár megfigyelését jegyezhetjük ide: "Az Illés szekerén kötetben hallani az első hangokat, amelyek elárulják, hogy Léda már nem tölti be a szívét teljesen. Addig Lédát majd mindig valami szimbolikus cselekményben képzelte el, mint vele együtt szereplő társat, amint csónakban közeledik a holt tengeren, mint csatázó héjatársat, az asszonyok karából kilépő egy asszonyt, amint a kertben ül piros hintaágyon. Mindig voltak látomásai Lédáról. Ezek a képek mindjobban elhalványodnak, a látott képek gondolatokká általánosodnak és a versekben kezdenek feltűnni más nőarcok." A Szeretném, ha szeretnénekben a Hiába hideg a Hold ennek a hűlő-távolodó, s a régi emlékekben erősítést kereső szerelemnek a verse.

"Kérem az én régi s egyetlen asszonyomat: fogadja el jajgató szolgájától ezeket az olykor fölújjongó, de mindig síró, mindig a régi s mindig miatta kelt énekeket." "A szerelem titkai" ciklusát küldte ezzel az ajánlással Lédának. Nyitó verse, A türelem bilincse az egyre nehezebbé váló szerelmi együttesről vall. Ebben még egyszer utoljára megfogalmazza szerelmük értelmét.

De jó bilincs volt,

Derék béklyó

S rabok voltunk volna mindétig,

Ha nincs rabság és nincs bilincs.

Valóban: az Ady iránti szerelem adta meg Léda életének értelmét. Viszont Léda jelentette Ady számára az emberi felszabadulást s az igazi művészi megszólalást. A kései Léda-szerelemnek is nagy összefoglaló, töprengő, kereső remeke A föltámadás szomorúsága. Felkavaró versekkel búcsúzik Lédától, akitől egyre távolodik: Szívedet Isten segítse, Eldönti a Sors, Áldásadás a vonaton. 1912. május 16-án pedig már hozza a Nyugat az Elbocsátó, szép üzenetet: "Akárhogy hangzik is, ennek a megtagadásnak a súlyossága adja a mértékét, mekkora nagy volt egykor ez a szerelem s mekkora értéket jelentett Adynak"– mondja Schöpflin. A szerelmi lírát Ady és Léda emberi kapcsolatának pillanatnyi benyomásai színezhették, de Adynak a Szerelemmel szembeni magatartásán ez mit sem változtat: "nyugtalan" és "kínzó" volt ez a szerelem. Saját Énjét vetítette ki a szeretett nőre, s voltaképpen mindig csak önmagát imádta. Dante Beatricéjét is emlegették a Léda-szerelem értelmezésekor. Igaz, Ady számára éppúgy titkokat ostromló varázsszó volt az ő Lédája, mint Dante halhatatlan szerelme.

Ady és Léda szerelmének igazi epilógusa voltaképpen nem az indulatok óráiban fogamzott Elbocsátó, szép üzenet, hanem az éppen egy hónappal korábbi keletű Valaki útravált belőlünk. A vers képei a magányt, az elhagyatottságot, az egyedülmaradást sugallják:

Mint elárvult pipere-asztal,

Mint falnak fordított tükör,

Olyan a lelkünk, kér, marasztal

Valakit, ki már nincs velünk,

{126.} Ki után ájult búval nézünk.

Egy régi, kényes, édes dámát,

Kegyetlen szépet siratunk,

Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.

"Milyen magános férfi-porta | Lett a szemünk, lett a szívünk", – panaszolja tovább a vers, hogy a végén egyenesen ki is mondja:

Mi hírért, sikerért szalasszon,

Ösztönzőnk, igazi valónk,

Kiszakadt belőlünk, az asszony.

"Áldja meg az Isten azért, amit átéreztetett velem" – egy korai levelében írta ezt Ady Lédának. Összhangzik ez a Valaki útravált belőlünkből kihangzó vallomással. Ez volt az igazi mozzanat ebben a szerelemben. Új érzés-szférákra nyitotta rá Ady szemét, s így lett ez a polgári szemmel amorális kapcsolat a legnagyobb emberi ügyek átérzésére s megéneklésére méltó alkalom.

Óh, nagyszerű szerelem,

Minden nőnek szerelme,

Borzasztó Lehetetlen,

– énekelte (Óh, nagyszerű szerelem).

A Léda és Csinszka közötti korszakban, a korábbi "második vonulat" folytatódott, s annak lehetne ez a verscím mottója. A Kis női csukák ideje jött el, s találóan írta erről Benedek Marcell az Ady-breviáriumban: "Költészetében s nyilván érzésében is a legvakmerőbb őszinteség s a legfurcsább önámítás korszaka volt ez egyszerre. A szerelmi önzésnek olyan vallomása, aminő A Magunk szerelme verseiben van, páratlan a világirodalomban; és mellette mindjárt a legnaivabb öncsalás, az egész életén keresztül hajszolt szerelmi teljesség, az Ideál fölfedezése, egy múló és jelentéktelen szerelemmel kapcsolatban ..." Benedek Marcell szavainak igazát A magunk szerelme s Ki látott engem? ciklusai hitelesítik. Közelebbről az Imádság a csalásért, Ifjú karok kikötőjében, Az elveszett családok, Őszi, piros virágok. Ady ihlete ezekben a versekben meglepően alkalminak bizonyul. Kihallatszik azonban belőlük egy hang, amely a jövőt hívja. És mégis kikiáltom, Könyörgő májusi levél, Becéző, simogató kezed, Hűség aranyos kora, Élet helyett órák – így sorolhatnánk tovább is az egyetlen asszonyért esdő verseket. Valami olyat keresett bennük Ady, amit Lédától fájdalmasan nem kaphatott meg: maga a szerelem a fontos ezekben, a derű, a boldogság harmonikus emberi érzése. Éppen ezért előlegezhetnek valamit a legszebb Csinszka-versek emberi harmóniájából.