"Akarom, tisztán lássatok"

Irodalmunkban nincs nagy lírai tehetség, aki ennyire szubjektív lírát írt volna. Ez a szembeszökő én-központúság, szakadatlan önfelmutatása már a kortársak figyelmét Ady életére terelte. Verseit a legőszintébb önelemzésként olvasták.

A művekből kirajzolódó Ady-portré neuraszténiás ember arcvonásait mutatja: "Nekem ellenségem az élet"; "Iszonyú neuraszténiás vagyok. Rettenetes gyötrelem minden írás. Csak éppen nem akarom magam még végleg elesni hagyni" – írja leveleiben. Az élet, sőt a természet legkisebb eseményei, rezdülései már hatással voltak Adyra.

Ami költői életformáját illeti, az voltaképpen egyénileg színezett formája volt a polgári korszak művészének. Innen érthetők apró kompromisszumai, {142.} állandóan zavaros pénzügyei s olyan megjegyzése, hogy "... szeretnék Adyhoz méltóbban élni". A polgári világ szürke, sivár mindennapjai között teremtette meg líráját.

A francia "átkozott költők", akik igazi énjéhez vezették el, művészi életformáját is befolyásolták. A szimbolisták látták úgy az alkotói létet, mint a művészetre predesztinált ember minden átokkal sújtott terhét. Ady állandóan érezte-szenvedte a költő-életet. Legyezőre írta, emlékkönyvi dedikációban vallotta meg s verseiben sírta el. "El ne téríttesd magad a fáradságos, bús, de mégis köteles, józan élettől, ha nagy okod nincs rá. Az a talentom valódi legyen ám! Még így is átok" – tanácsolta egyik rokonának. "Hányatott ez a mi életünk, nehéz" – válaszolta elutasítását indoklóan egy kérdésre a már beérkezett pesti újságíró költő. Ezt a lelkiállapotot csak hallatlan öntudattal, magabiztossággal lehetett ellensúlyozni. Gőgjét, s olykor tüskésen öntudatos magatartását kortársaival szemben egyként ez menti.

Élete beszorul a liberalizmus korának hazugul optimista magyar világába, amely szenvedéseinek okozója s lázadó művészetének inspirálója volt.