Szimbolizmusa, költői nyelve, verstana

A Parnasse ideálja a formai tökély, s ennek minél teljesebbé tétele érdekében költői még a személyiségről, az egyéni érzelemről is készek voltak lemondani – az impersonnalité elvét vallották. A szimbolisták azonban ismét felfedezték az Én-t, az ember belső – s szerintük igazi – életét mint a művészet kimeríthetetlen tárházát. Verlaine-nel a század "lírájában ismét az ember lett a poézis első tárgya". "Verlaine már az ember volt, az ember, a differenciálódott, a gyalázatosan őszinte ember ... aki a világot ... a szörnyű, önmagát vizsgáló, mély individuális lelki órákból ismeri: a világ csak az egyén megjelenítése ... csak az létezik igazán, amit az én lát ... minden ember: hérosz ... minden földi epizód: dráma" – írja Ady A belgák és a Költők című cikkeiben (BN 1906). Ady szavai mutatják legvilágosabban, mire is törekedtek azok, akiket előbb dekadenseknek, majd a múlt század nyolcvanas éveinek második felétől szimbolistáknak neveztek. Ősüket Baudelaire-ben tisztelték, s nem is alaptalanul. Baudelaire lírája az első igazi nagy visszahatás volt a romantika expanzív, eszméket, elveket látomásosan visszaadó költészetére, ő állította saját Én-jét előtérbe, s az azon átszűrt érzéseket, hangulatokat dalolta ki. Kötete, a Les Fleurs du Mal tudatos megkomponálásával olyan költői portrét adott, amelyet az önarcképen túl kor-tükörnek is fel lehetett fogni. Paradox költői magatartás volt ez: a romantika nagy ellenfele jellegzetesen romantikus gesztussal támadt a lenézett ellenfélre. Nála, de különösen Verlaine-nél ez a művészi eszköz még nem vált egészen öncélúvá. Ady is azt írja: "Verlainenen már érzik, hogy önbűnös lelke mindazok helyett sír, kiket elnyomorított egy hitvány, hazug és hóhér társadalom" (Költők). Másik írásában, A belgákban, kis túlzással a Verlaine-ről mondottakat általában kiterjeszti a szimbolistákra: "... nem elefántcsonttoronyba zárkózott, gőgös bolondok. Látják ezek a napi életet is. Fáj az ő szívük minden emberi szenvedőért." Baudelaire-ék, Verlaine-ék tudatos művészi választásában nemcsak a romantika elleni tiltakozás, de a polgári világnak muta-{143.}tott fintor is benne volt még. A polgári társadalom mindennapjairól vajmi keveset mond a dolgokat nevén nevező líra: a szimbólum, a maga sokat sejtetésével – érzelmi-hangulati velejáróival – sejteti azt is, hogy ebben olyan erők hatnak, amelyeket a költő, a művész is csak sejt, csak éreztetni tud. A szimbolizmus törvényhozói közé tartozó nagy formaművész, Mallarmé lírájából hiányzik ez a társadalmi tartalom; a követők, a Samainek s mások pedig már csak a dekadenciát folytatják. A szimbolisták mozgalma a németeknél és az angoloknál hódított különösebben: az előbbieknél Dehmel, George, Rilke, Angliában pedig Swinburne volt legnagyobb képviselője.

Ady így magyarázza a szimbolizmust: "Az öreg allegóriának ... pompás megújulása ... kivonata s megértése az életnek ... az élet csak jelekkel beszél ... nincs semmi se készen, világosan kínálkozva magától ... ez az ős-művészet s ez a legújabb, tehát örök ... együtt s összefogni az életet, dalt írva róla földrajzi könyvben is: ez az íróművészet." Két, egymást erősítő gondolata segít megválaszolni kérdésünket: az allegória megújulása, és az ős-művészet fogalma. Szavai a tudományéval hangzanak össze: az allegóriában metafora és költői mondanivaló végig fedi egymást, a szimbólum viszont mintegy megelevenedett, önálló életet élő kép, amely az olvasó lelkébe vési a mondanivalót.

Már saját szavai is érthetővé teszik, hogy az ő szimbolizmusa alig-alig csúszik ki az értelem ellenőrző tekintete, rendező elve alól. Tóth Árpád belülről értő szavaival világíthatjuk meg Ady kapcsolódását mind a baudelaire-i művészethez, mind pedig a századvég dekadenseihez: "a homályos érzéstartalmakat felszabadító szimbólum-konkrétumok"-ban mutat hasonlóságot Ady művészete a Baudelaire-éval, tehát a "correspondence"-okat csak ezt s Ady magyarázó szavát szem előtt tartva lehet emlegetni. Szini cikke a dekadensekről perspektíva-táró hatással volt a kétségek között vívódó nagyváradi újságíróra. Szini ugyan a maga élő kuszaságában mutatta be a mozgalmat, Adyban mégis a legjobb művészi tehetséget szabadította fel. Bóka László figyelt fel arra a látszólagos paradoxiára, hogy A lápon című 1903-as versében "egy varázslatos pillanatra egyensúlyba jutott ... költészete egyetlen versben meglelte a jelképi ábrázolásnak azt a lehetőségét, mely nem elfedezi, hanem megjeleníti vizionárius erővel a valóságot".

Az Új versek idején még annyira ragaszkodik maga Ady is a megtalált új művészi kifejezési formához, hogy pl. A márciusi vénekhez című nem szimbolista versét fel sem veszi első igazi hangú kötetébe. Mai szemmel olvasva: magyarság-versei is alig-alig szimbolisták a művészi alkotás eredeti, francia értelmében. Szimbolizmusuk áttetsző, művészi burok, amely a népi élet ismeretében könnyen lefejthető. Szinte egyszeri olvasásra érthetők, Benedek Marcell sikerült kifejezését kölcsönözve, megmagyarázott, felfejtett szimbólumok. Művészetének ez a vonása aztán végképp elválasztja még a legérthetőbb, legnagyobb franciáktól, Baudelaire-től Verlaine-től, is. Maga Ady védekezett ironikusan, amikor a Vad szirttetőn állunkot érthetetlensége miatt támadták: "Az én kis versemben, mely egyébként egy Rimbaud-vershez vagy Verlaine-vershez képest valóságos tanácsi előterjesztés, véres húskapcsokról van szó ..." (Szabadság, 1905). Ady kijelentése ellenére, amely a védelmezett versre áll, igaza van Bóka Lászlónak: van néhány felfejthetetlenül nehéz verse (pl. Az én koporsóparipám), amelyre mintha már a dekadens szimbolisták hatottak volna. {144.} A platán-fa álma s Az elbocsájtott légió viszont azt igazolja, hogy nemcsak magyar forradalmas versei között találunk szép példát a már-már allegória pontosságú képértelemre. Az Új versekben útjára bocsátott hajót is mindig az értelem világossága mellett lehetett követni az Új vizeken járok programadásától az Eladó a hajó összegező vallomásán át, egészen Az utolsó hajókig. Valóságos "szimbólum-alkotó képzelete" volt Adynak. Erről vall verseinek mitológiája is, amely szintén egész rendszerré kerekedik ki, s ez önlelkéből csakúgy táplálkozik, mint a történeti mitológiából. Erre Babits már 1909-ben, a Nyugat első Ady-számában felfigyelt. Lírája magába olvasztott sok mindent az emberiség és a magyarság folklórjából és más kultikus kincsekből.

Ugyancsak Bóka László vetette fel azt a szempontot Ady szimbolizmusának magyarázatában, hogy 1908 után, mikor közönsége kiszélesedik a munkásosztály felé, rendszeresen írhat a Népszavába, s amikor a Világ körül is gyülekezik a forradalmas intelligencia – megszaporodnak Ady közérthető szimbólumai: "... minél mélyebb Adyban a közösségi érzés, annak tudata, hogy harca nem magános harc és nem reménytelen harc, szimbolikája annál kevésbé egyéni jellegű. Ady szimbolikája ezentúl három nagy rezervátumból táplálkozik: a köznyelvből, a Bibliából és a magyar történeti múltból."

A halottak élénben marad el aztán egészen a második vonulat: a szimbolista Ady jelképei egyértelműbbek, sőt: egyértelműek lettek; könnyebben érthetők, világosak. Kevésbé csillog, mint első köteteiben (főleg a Vér és arany idején). Mindez azonban csak lírája elmélyüléséről tanúskodik s a mondanivalót hangsúlyozza: ehhez csak a dísztelenül puritán művészi megvalósulás illett.

Szimbolizmusa már költői nyelvét is determinálja: a vízió ennek a művészi alkotásnak természetes velejárója. A látomás pedig csak képekben gazdag költői nyelven idézhető fel. Ady nagy tudatossággal törekedett nyelvileg is a legtökéletesebb eszmény megvalósítására.

Köteteibe belelapozva, azonnal szembeötlik legeredetibb művészi-nyelvi vonása: hallatlan asszociatív készsége. Egy avas kérdés című versében pl. a jelző az olvasóban nem egyszerűen a régit, az ősit, hanem az egymásnak átadó nemzedékek kezén avassá is vált problémát asszociálja. Távoli fogalmak összetartozására ébreszt így rá. Ezért olyan gazdag jelzőkben Ady. Tisza István Ady szótárában: "gyujtogató, csóvás ember" (Rohanunk a forradalomba), az új világot álmodó értelem "terhes, tüzes emberész" (A nagyranőtt Krisztusok), a forradalmi tűz szitása "kurucleses életünk" (Elveszett hit: elveszítlek) a változás reményének, elhalásának ideje éjesebb gyász" (Véres panorámák tavaszán). Jelzőit metonimikusan is kiaknázza: "menőben bús világgá" (Sípja régi babonának); nyilvánvaló, nem a világ, hanem a bújdosó kuruc a bús. Szép példát találunk erre a A Magunk szerelmében:

Ereklyékért kutatgatok,

Boldog Isten, boldog Isten,

Ha volna még.

S megcsókolok egy arcképet,

Régi képet,

Gyötört színű bánatosat,

A magamét.

{145.} A vers értő olvasója előtt ismét csak világos, hogy Ady pillanatnyi hangulatát vetítette rá egy régi arcképére. Jelzőivel rokon módhatározóinak gazdagsága. Igéinek tartalmasságára bizonyíték lehet a Sírni, sírni, sírni. Néhány új igét is alkotott vagy újszerűen használt; gőgöli, ellovan. A Májusi zápor után is igéi sokaságával ér el művészi hatást: ködölt, gőzölt, áradt, sercent, zengett, tüzelt, szökkent, virult, táncolt, – valóban kiapadhatatlan bőséggel ontja Ady fantáziája az éppen odavaló igéket, hogy aztán rájuk tegye a koronát a csókolt-tal, amely már a vers mondanivalóját sugallja. Mindezt összefoglalja Ady művészi fegyelme, mely, ha kell, tömörít, ha pedig a művésziesség úgy kívánja, ismétel. Saját költői nyelve tanúskodik egy korai verse igaza mellett:

... a szó nekem ópium,

Pogány titkokat szívhatok belőle

(Egy csúf rontás)

Tisztában volt a szó mindenrendű funkciójával: a szórenddel, a hangsúllyal egyaránt. Szűkebb, hazája, a Szilágyság tájnyelvéből, az állandóan olvasott Bibliából, a kuruckor költészetének s a városi életnek, a mindennapoknak beszédéből táplálkozott lírája. Zeng ebben a költői nyelvben nagy elődeinek, Csokonainak, Vajdának, sőt még Komjáthynak az öröksége is. Így lehetett Ady költői nyelve irodalmunk egyik leggazdagabb szókincsű lírai beszéde.

"A nyelv – élet és szentség" – hirdette Ady, "... e nyelv az enyém, művészi és politizáló szerszámom" – jelentette ki a Nyugatban (1912). Cikkek sorában foglalkozott a magyar nyelv ügyével (A költői nyelv és Csokonai, Van-e magyar nyelv). A versírás ihletett pillanatait illetően titkolózó Ady ezekben nyíltan beszélt nyelvművészetéről: "Avult szavakat napfényre hozni, a nyelv lelke szerint új szavakat csinálni, új összetételeket, szerény gyönyörű tájszavakat fölkarolni s idegen szavakat magyarokká gyúrni" (Ny 1910). Itt a titka s magyarázata is: hogyan lett egyik legnagyobb nyelvgazdagító lírikusunk. Nemcsak elődeit olvasta ilyen titkokat kutató figyelemmel, de állandóan forgatta, lapozta a nyelvészeti folyóiratokat, s a régi magyar szógyűjteményeket is. Alázatos tisztelet élt benne a "hatalmas magyar nyelv" iránt; minden titkát tudni akarta, minden árnyalati szépségét napvilágra akarta hozni: a saját művészi meglátásaival akarta gazdagítani, az értelmen, esztétikumon túl még zeneileg is kifejezővé kívánta tenni.

Ahogy a nagy kortárs művészek, Bartók és Kodály a magyar és idegen népi s a külföldi kortárs muzsikát, Medgyessy az ősi kultúrák emlékeit, úgy vallatta meg Ady is a régit és saját korát, hogy nyelvében is nagy lírai tehetségéhez méltóan fejezze ki mondanivalóját. Így lett ez a líra a szó nemes értelmében vett modern, korszerű művészet.

Ady verselése annyira öntörvényű, hogy már-már külön verstant sejtet. Verselési készsége is bámulatos volt: Hatvany Lajos baráti kérésére Sappho egyik versét pillanatok alatt fordította le (Sappho szerelmes éneke). Műve körül még életében, verseléséről pedig közvetlen halála után szenvedélyes vita kezdődött Földessy Gyula és Babits Mihály között. Lényegében máig sem zárult le. Mindenesetre értékes következménye lett, hogy az utolsó évtizedek legérzékenyebb esztétáinak fülében rezegtek Ady versei, aminek igen sok, találónál találóbb megfigyelést köszönhetünk. Abban mindenki meg-{146.}egyezett, hogy a magyar verselés törvényeit tökéletesen ismerte már a Versek induló Adyja. A jambus, múlt századi líránk kedvelt formája, "hangulati hazugságot" leplezett (Németh László), régi formájában nem volt alkalmas Ady mondanivalói számára. Ki kellett törnie a hagyományos verselési módból. Az Új versek zökkentett jambusú versei így születtek meg. Hogyan? Horváth János mértéktartó szavai igazíthatnak el bennünket: "Ha kezdetben Kiss József ösztönözte is, később e magyarba átjátszó jambikus verselése is önállóan kombinált új változatokat s az ő zenéje sohasem vált oly önfeledt lágyságúvá, mint a Kiss Józsefé" – írja a Rendszeres magyar verstanban. "Szimultán ritmus"-unak nevezi Horváth János a nyugati időmértékes és a magyaros-hangsúlyos verselés egymásbajátszásából született verset. Ezzel a magyarba oltott nyugati verseléssel Ady új hatásokat tudott elérni. Az értelmi hangsúly kiemelése lett legfontosabb eredménye. A költő azonban, akinek fülébe "még ősmagyar dal rivall", nem mondott le a nemzeti versidom hagyományos formáiban való megszólaltatásról sem: a rímtelen ősi nyolcas különösen kedvelt formája volt (Az anyám és én). Aminthogy a lírán iskolázott esztéta a sapphói, alkaiosi strófát is felfedezni véli egy-két versében (A percek aratója). Ady merészségét verselésében is magyar elődei ösztönözték: Balassi, Csokonai, a kurucok, a 16–17. század magyar protestáns lírája. A nyugatiak közül is azok hatottak rá, akik írói bátorságát hangulatilag igazolták (Verlaine, Rimbaud).

Ugy kötöm meg a szívemet is,

Miként strófákkal kötöm meg a dalt:

(A fiaim sorsa)

Klasszikus, nyugat-európai, magyaros s ez az utóbbi kettőből kevert "szimultán" ritmusú versidom már önmagában nagy művésziességet biztosítana Ady lírájának. Ő azonban nem állt meg itt, ahogy a verse mondja: strófákkal kötötte meg a dalt. Horváth János verstani kézikönyvében nemcsak Ady ritmikai változatosságára találunk gazdag példatárat, de strófaalkotó útján is nyomon követi. A szokatlan kapcsolatokban s a strófarögtönzésben látja Ady igazi újságát. Konklúziója így hangzik: "... a magyar formákban inkább a strófabeli sorok számának és rímviszonyaiknak, mintsem a sorképletnek változtatgatása idézett elő sokféleséget, a jambusaikban a sorterjedelmek különfélesítése is jelentékenyen szaporíthatta a változatok számát." Említi aztán ő is Ady strófáinak azt a jellegzetességét, amit előtte is többen észrevettek: az így alkotott strófát következetesen végigviszi versén, s mintegy rákényszeríti az olvasóra. Versének vizsgálói közül Benedek Marcell például ebben látja legtudatosabb kötődését a régi magyar lírához.

"A versnek forrósága és belső ritmusa lesz a lelke. Nem az ügyes kimértség és csilingelő rímek" – írja Ady (A Grand Guignol, VU 1907). A szimbolizmust értelmező egyik nagy írásából ragadtuk ki ezt a mondatot. Csilingelő rímei (kivéve az első kötetet) valóban nincsenek. Rímeinek inkább strófaformáló szerepük és erejük van. Ritmus, eredeti strófaalkotás és rímelhelyezés együtt nagyszerű eszköz a tudatosan alkotó Ady kezében a zenei hatás elérésére. Ady verseinek erre a kísérőjére már első, 1910-es könyvében fel-{147.}figyelt Horváth János. A Grand Guignol ürügyén tett vallomást a Vér és arany Adyja írta. Költészetének útja ebben is az egyszerűsödés volt. A halottak élén Adyja a "forróság"-gal már keveset törődik, a belső ritmus pedig gondolatritmusra vált át: a mondanivalót vési sokszorosan olvasói lelkébe (Emlékezés egy nyár-éjszakára).