Utókora

Életében maga hadakozott legtöbbet saját epigonjaival, utánzóival, "a kis népszerűsítok"-kel. Halála után az akkor fellépő nemzedéknek így vagy úgy állást kellett foglalnia Ady életművével szemben. A pályatárs Babits még Ady életében, a halála után jelentkező Szabó Lőrinc a húszas évek elején fejtette ki, hogy Ady nem folytatható. Gondolataikkal rokon, ha egész más indokolással is, a marxista Révai Józsefé. Ő Ady líráját mint a század első két évtizede magyar valóságának szülöttét fogja fel, s a kor múltba süllyedésével magyarázza Ady sajátos költői hangjának egyszeriségét.

A különféle érvelésű fejtegetéseknek abban feltétlenül igazuk volt, hogy Ady művészi eszközei egyediek, s ha egy nagy költő saját hangját akarta megtalálni, ezeket nem utánozhatta. Bár még ez az igazság is csak megszorításokkal helytálló. Maga a pályakezdő Szabó Lőrinc például, főként a Kalibánban a Vér és aranyra emlékeztetően lázadt a húszas évek magyar világa, a kevesek kezében levő pénz ellen s óhajtotta a teljes emberi életet. Ady életművéből a legkülönbözőbb kezdeményezések indultak. Lírája hatott a szomszéd népek költészetére, talán leginkább a szlovák és a román lírára. A legtermékenyebb kezdeményezést a már halott Ady életművéből az 1919 után alakuló szocialista irodalomban kell keresnünk. "A magyar forradalmi szocialista irodalom fő gyökere, előzménye és kiindulópontja Ady Endre plebejus demokrata költészete lett: erre épült a későbbi fejlődés, szavait, pátoszát, teljes emberségét veszi példaként az egész későbbi irodalom; a magyar munkásosztály mint a jövő nemzetet vezető osztálya, mint a történelem kérlelhetetlen ítélete, a forradalmas tűz és lázadás az ő szavaival s képeivel öröklődik tovább" – olvashatjuk az e problémakört összegező 1962-es Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből előszavában. Ady hangja tovább élt József Attila zsengéiben, sőt itt-ott még nagy verseiben is. József Attila is úgy lett nagy költő, hogy ezt a hatást levetkezte, illetve más termékenyítő oltásokkal együtt olvasztotta be lírájába. A csehszlovákiai Fábry Zoltánt az első világháborús frontélményei s Ady akkor frissen megjelent kötete, A halottak élén eszméltetik rá valódi hivatására, s egy életre elkötelezik a progresszió mellett. "Emberségösszegező" lett szemében az Ady-mű, melyből a nehéz történelmi megpróbáltatások között is a humanizmus legmagasabbrendű normáit lehetett kiolvasni. Ady volt a szocialista elkötelezettségű magyar irodalom ihletője a két háború között, ezt a magyar szocialista irodalom legkülönbözőbb témájú s műfajú írott művei sokrétűen bizonyítják.

A külföldi kortárs líra s a szocialista irodalom mellett irodalmunk legnagyobbjainak, Móricz Zsigmondnak, Juhász Gyulának mutatott példát és adott bátorítást Ady költészete.

{148.} – Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta

szóval, tettel és hallgatással is?

Mért békítik a símák alattomba'

lány-duzzogássá haragvásait?

József Attila Ady emlékezete című verse ugyan a hírhedt Toll-revízió sodrában született, de gondolatilag egybefogja az ellenforradalmi korszakon áthúzódó-zajló Ady-vitákat: a konzervatívok egy részének változatlan átkait s az egykori Nyugat-társak közül az esztéták, a "simák" Adyt csupán művésszé redukálni akaró törekvését.

Szekfű Három nemzedékének, a Bethlen-konszolidáció értelmiségi bibliájának, vezető gondolata a liberalizmus kritikája. Szekfű az amúgy is vérszegény magyar liberalizmust tette felelőssé a vezetőréteget, s tágabban a nemzetet ért megpróbáltatásért. Így "értette" meg Ady nemzetét ostorozó líráját. "Két magyar sors a hanyatló korban": könyve utolsó fejezete viselte ezt a címet, s benne Szabó Dezső gondolatait visszhangozva, Tiszát és Adyt állította egymás mellé. Szekfű e párhuzamos arcképei a legjobbakat valósággal felháborították: a legkeményebb, leggúnyosabb szavakat Móricz Zsigmond mondta róluk (Ny 1920).

A forradalmak eltiprása után a győztesek tudták azt is, hogy hatalmuk zavartalan gyakorlásához a nép támogatása szükséges. Az ellenforradalom megpróbálta zászlajának megtenni Ady Endrét. "Az új magyar értelmiség bús, tragikus nacionalista költőt termelt Adyból" – figyelte elszomorodva az emigrációban élő Bölöni György Ady eltorzítását. Makkai Sándor Magyar fa sorsa (1927) című jó szándékú tanulmánya képviselte ezt a koncepciót, s szolgáltatott még inkább ürügyet a tragikus Ady felnagyítására. Már a húszas évek közepétől megfigyelhető, hogy a magyar értelmiségi fiatalság jobbfelé tájékozódó csoportjai hogyan használják fel Adyt a maguk nacionalizmusának, haladásellenességének igazolására; az egész ellenforradalmi korszak igyekszik Adyt a korától, fegyvertársaitól elválasztani. A "népi írók" táborában is nemegyszer ez az álláspont lett uralkodó. A húszas években az Ady-kérdés újbóli felvetésének volt alkalma és ürügye a kettészakadt irodalom vitája Berzeviczy Albert és Babits Mihály között. Kosztolányi Dezső A Toll vitájában (1929) publikált Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről) című pamfletjében egyértelműen határolta el magát Adytól: líráját csaknem egészében kiutasította a nagy költészetből. Kosztolányi cikke védhetetlen: egyéni megbántottságát olyan történelmi pillanatban vetítette rá az egész Ady-életműre, amikor a legnagyobb szükség volt e kivételes progresszív érték minden sorára.

Ahhoz, hogy Ady hű portréját meg lehessen rajzolni, ki kellett adni műveit. Nagy költőink között nem volt még egy, akinek írásait olyan mostoha sors érte volna életében, mint Adyét: összes versei nem jelentek meg, több ezerre tehető cikkeiből a Vallomások és tanulmányok vékony füzetét ismerhette csupán a közönség; novelláiból is éppen csak ízelítőt adhattak az életében pár kis kötetbe gyűjtött darabok. Földessy Gyuláé, Ady poéta-adminisztrátoráé az érdem, hogy az Ady-életmű jelentős része a két háború között kiadásra került: az összes versek (1930), az összegyűjtött novellák (1939), a publicisztikájából is két kötet: Vallomások és tanulmányok (1944) s már 1945 után {149.} a Párisból és Napfényországból. A Féja Géza gondozásában sajtó alá rendezett Jóslások Magyarországról (1936) című kötet talán máig a legjobb válogatás Ady egész publicisztikájából. Ady életműve a demokratikus, haladó magyar gondolat legszebb 20. századi örökségét közvetítette egy indulása első szakaszában levő mozgalom számára, a fasizmus megerősödésének éveiben: a népiek korai, lényegében demokratikus korszakában, néhány író fejlődésében nagy szerepet játszott.

A teljes, az igazi Ady-portréhoz vezető úton Földessy Gyula 1919-es Ady-tanulmányában az életszerelem mindent elborító látványára figyelt fel; Babits Mihály az Ady-líra rendjében próbált eligazítani. Németh László tanulmányai sorában sok maradandó megfigyelést tett, főleg az Ady-motívumok egymásból következésére, összetartozására, Schöpflin Aladár pedig 1934-es Ady-könyvében a kortárs Nyugat-nemzedék Ady-tudatát rögzítette: írása máig az egyetlen összefüggő pályakép Adyról, de szinte csak a versekre fordítja figyelmét.

Az Ady-mű társadalmi értelme emigrációba szorult kortársak írásaiban kapott szót. Hatvany Lajos is Bécsben írta meg Ady világa (1922–23) és Ady a kortársak közt (1928) című könyveit. Az utóbbi bevezetése összegezi Hatvany Ady-képét, s így Ady értelmezésének is fontos állomása. Egy költő portréja nemzedékek munkája. Hatvany Ady-képének nagy érdeme, hogy Bölöni, Lukács és Révai magyarázata előtt, az elsők között irányította a figyelmet a forradalmas Adyra, ha nem is hangsúlyozta Ady plebejus színezetű forradalmiságát, mint az említettek. Bevezetésének koncepciója alapján polemizált aztán itthon is az Ady útjáról letért, Babits szerkesztette Nyugattal és Szekfűnek a konzervativizmust korszerű formában képviselő gondolatvilágával.

Ady utókorában a legszebb hely Bölöni György Az igazi Ady (1934) című könyvét illeti meg. Memoár, életrajz és az Ady-mű értő bemutatása egyszerre, amelyet csak hitelesít, hogy olyan ember könyve, akinek ifjúkori élményei s férfikora életét determináló impressziói csaknem közösek voltak Adyéval. Ő mutatta meg elsőnek teljes gazdagságában Ady életművének lényegét: forradalmiságát. Könyvének az irodalomtörténész számára külön értéke, hogy felidézi a párizsi s a Léda-versek igazi hátterét, Ady Párizsát; az Ady-versek kevesek által tudott keletkezési titkairól vall. Részletesen mutatja be Ady és a korabeli progresszió (Világ, Népszava, Huszadik Század, Nyugat) kapcsolatát. Elégtételt szolgáltat Ady itthon rágalmazott század eleji progresszív kortársainak is.

Lukács György Ady, a magyar tragédia nagy énekese című írása, amely a moszkvai Új Hangban látott napvilágot 1939-ben, ismét fontos lépés Ady teljes értelmezéséhez. Lukács a forradalmi helyzet objektív érlelődését csakúgy látta, mint a szubjektív készületlenséget a forradalomra, s ami ezeknek művészi, lírai kivetülése is volt: Ady magányosság-érzését.

Lukács tanulmánya közvetlenül Révai Józsefnek ugyancsak az Új Hangban folytatásokban közreadott Ady-könyvét előzte meg. Ma már látjuk, hogy ennek a nagyszerű könyvnek, amely szerzője legjobb korszakában, a Marxizmus és népiesség, Kölcsey Ferenc s a Magyar szabadság – világszabadság idején íródott, éppen Bölöni és Lukács munkái voltak az ihletői s gondolati előzményei; ez semmit sem von le értékéből. Révai könyve sugallta elsőnek {150.} líránk nagy forradalmi demokratikus vonulatának felismerését: előbb Petőfié mellé írta Ady nevét, majd később József Attilát is velük látta együtt.

A felszabadulás utáni évek hozták meg az Ady-életmű teljes felmérésének szándékát, s ennek birtokában majd végleges portrét rajzolhat róla az irodalomtörténet.