A fokozódó magányosság évei

Kiábrándult, fanyar és önmagába zárkózó évek következnek, melyekben minden irányú társadalmi-politikai akciót egyaránt elítél és még a kínálkozó, reális lehetőségeket ígérő kezdeményezéseket is azonnal visszautasítja. Első jele ennek az 1935-ben meghirdetett népfront-politika gyors és rosszindulatú bírálata. "Több ízben kihangsúlyoztam, hogy az egységfront kialakítására törekvő akarat megvalósulását lehetetlennek tartom ... a minden áron és mindenütt való népfront alakításának jelszava nem kevesebb veszedelmet {223.} rejt magában, mint előzőleg a proletárdiktatúra követelésének mindenütt és minden körülmények között való hangoztatása", ezért az sem több "tárgyatlan képzelgésnél" (Jelszavak és tények, 1935). Önmaga kizárása és elszigetelése után az egyre sötétülő égbolt alatt csak a csalódott magános vigasztaló szerepe marad meg, ahogy erről keserűen őszinte szavai 1936-ból tanúskodnak. "Olyan kicsinek és olyan hitványnak érzem magamat – írja a valamikor világmegváltó tervekkel induló költő –, amilyen a legnyomorultabb féreg sem lehet. Megszülettem és sejtem, hogy mivé kellene lennem és semmi sem vagyok. De igen, mégis ... emberek haladnak az ívlámpák fényében. Emberek és vigasztalni akarom őket. Ha mód adódik rá, beszélek majd nekik Petőfiről és írok nekik élettől ragyogó verseket, hogy kedvük legyen az élethez és állhatatosan és bizakodással küzdeni is tudjanak érte" (Háború, háború, 1936).

Ezek a mondatok a következő korszak egész hangvételét jellemzik: a németországi fasiszta puccsot követő hónapokban már megfigyelhető, hogy e történelmi helyzetből levont újabb pesszimista és menekülő következtetései szépírói munkásságát tovább módosítják. Az átmenet idején prózájában és verseiben egyaránt megjelenik a "csavargó" alakja; az a modell, melyben a társadalmon kívül került művész egyelőre a legjobban meg tudja határozni önmagát. Ám ez a jellegzetes figura, mely egyébként nem egyedülálló e korszak magyar irodalmában sem, már nem a nép vágyait megtestesítő, urakon mindig bosszút álló játékos-nyughatatlan vándor, hanem az önmaga mélységeinek bejárására induló kutató, aki a külső világban értetlenül és magánosan bolyong. Lépésről lépésre, a társadalmi elszigetelődéssel párhuzamosan alakulnak ki ennek a típusnak a vonásai. Az Egy ember és a többiek (melyet Bálint György Kassák főművének tartott) még olyan főhőst rajzol, akit a fennálló renddel szembeni tehetetlenség és önmagát sújtó tiltakozás űz el új tájak felé: az Utazás oda és vissza című novella meghatározhatatlan főszereplőjének nyugtalanságában azonban már csak az a határozott érzés dolgozik, hogy a szerelem révén ne kerüljön be a kizsákmányolók világába. Ugyanez a problémája Az utak ismeretlenek (1934) című regényének is. A csavargásában átmenetileg egy asszony mellett megállapodó Dániel alig leplezetten a Művész jelképe, mégpedig azé, aki a két osztály között él, a "kocsisnépekkel nem tud összemelegedni", de a korcsolyázó úri sportolók "még idegenebbek, határozottan ellenszenvesek a számára". Szimpátiája a szegényekhez húzza, de amikor – házasságával – a kizsákmányolók közé kerül, egy hajnalon elsősorban önmaga függetlenségének fenntartása érdekében szökik meg. Érezhetően magáról vall a Munka egyik cikkében is – és nemcsak a sorsközösség miatt, amit vele, vagy a Szovjetunióból kiábránduló más írókkal kapcsolatban érez –, amikor Panait Istratiról fejti ki véleményét. "Ő azok közé a tragikus csavargók közé tartozik – írja –, akiket nem a messzeségek csábítanak, hanem a helyhezkötöttség nyugtalanít. Végzetes különbség. Aki nem bírja el a nyugodalmat, az önmagát sem bírja el. A lázadónak nem a környező világgal, hanem önmagával vannak differenciái (!)... Panait Istrati tragédiája a csavargó tragédiája a mai világban, ahol az ajtókon lakat, az emberekben pedig rémület van" (Panait Istrati, 1933).

Végleg eljutott a szubjektivizmushoz; "lázadása" véletlenül sem a hazug és háborúra készülő polgári társadalom ellen fordul. Hiszen szerinte az igazi {224.} "csavargó" nem a társadalomra, hanem önmagára figyel: lelke mélyéről szeretné felhozni az általános félelemmel, öldökléssel és rémülettel szemben a derűt, a biztató megnyugvást. Mert a környező világról nem lehetnek illúziói, a helyzetet nem fogadhatja el, de nem is változtathatja meg: saját magában véli megtalálni a régóta keresett boldogságot. A költő a vérzivataros Európában így halad az idill felé, a maga külön álomvilágában. De azt felépíteni ezért egészen soha nem tudja, mert egyetlen szál – a szegényekhez, kisemberekhez húzó érzése – szerencsére nem szakad el. Más a teoretikus Kassák és más a költő: lírájában (mely reagál Sallai és Fürst kivégzésére, a bécsi felkelésre, a spanyol szabadságharcra is) sokkal több jelzést fog fel a világból, következésképp mindig erősebben kapcsolódik a társadalmi realitáshoz. Bágyadt-csöndes panaszai időnként kitörnek a keserűség és kétségbeesés búrája alól; a felszabadulásig a magány és az elvágyódás húrjain játszik.

A Földem virágom (1935) versei jelzik először, hogy Kassák lírájában egy újabb korszak alakult ki. Lassan higgadó, egyre fegyelmezettebben áramló szabadverseit a teljes magárahagyatottság, visszhangtalanság és a most is munkáló szociális elhivatottság-érzés kettőssége feszíti. "Kihez szóljak, kivel osszam meg a kenyerem felét? – panaszolja a Kiáltás a tavaszban – Kivel cseréljem meg jó szerszámaim, amiket munkában edzettem és munkában köszörültem élesre?" S szinte felel rá a Viharsarok: "Ó költő, te már csak arra vagy jó, hogy sírj | Szakadjanak könnyeid, éles nyelved kerepelje a fájdalmat | Amely örök, fekete iszappal tölti el a világot", azért, hogy e sírás nyomán "tavaszi viharok keljenek." Az Ajándék az asszonynak (1937) két évvel később még erősebben jelzi ezt az elfáradt, szomorú és reménytelen lelkiállapotot, mely ekkor már "vihart" sem akart kelteni. "Várom a hajnalt – mondja a Hangos bűnbánat – hogy rámvirradjon, miközben csüggedten lógatom karjaim | s érzem, a kiontott vérrel színültig telik életem." Az 1939-es Fújjad csak furulyádat című kötet színei pedig (ha lehet) még sötétebbek, a visszhangtalanság még mélyebb, a számkivetettség és a bezártság érzése még súlyosabb. Már csak a "vigasztalás" költői funkciója marad meg. A címadó vers pontosan ilyen szerepben rajzolja a költőt: "Úgy tartják, viharban hallgatnak a muzsák. | Azért is zengjen a lant és szóljon a furulya | Gyilkos napok és gyászos esztendők végtelenjében ... | Te szabad hegyilakó pásztor | Fekete ruhádban és zsíros kalapod alatt | Fujjad csak furulyádat az éjszakában."

Helyzetét még tragikusnak tartja ugyan, de egyre erőtlenebbül tiltakozik ellene. A Sötét egek alatt (1940) kötetében már így ír: "Állok néma gyászban, mozdulatlan és reménytelen Mint aki homlokán viseli a jelet és csak az üzenetre | Vár, hogy maga is ledüljön pihenni" (Egy koldus ravatala előtt). A Szombat este (1941) gyűjteményében pedig végleg leteszi a fegyvert. "Vannak még hozzám hasonló lények a világban | Irgalmazzatok nekik is, akik a holnap gyermekei | Tegnap születtek, de csak a legtávolabbi teljesíti be őket | Talán egy évszázad, talán még több is kell ahhoz, | Hogy gyümölcsöt hozzon a fa, | Melynek magját, | Annyi fáradtsággal és verítékkel | Vetettétek el a kemény földbe" (Az élet zeng tovább).

Korábbi eszményei legnagyobb részével leszámol. Már csak enyhet osztó akar lenni, sebeket kötöző és távoli gyógyulásról beszélő orvos, akinek biztonságot és nyugalmat az élet nagy és általános kérdéseinek folyamatos kontemplálása kölcsönöz. Ezekben az években fokozatosan eltűnnek a társadalmi {225.} kérdések, és felerősödnek az egyéni lét örök problémái és témái (születés, munka, szerelem, halál, természet). Miután már végleg nem hisz abban, hogy az ember valaha is megválthatja magát (legalábbis egy évszázadon belül nem), eddigi pályájának két ellentétes pólusa közül az egyik, a társadalmi aktivitásé megszűnik hatni. Ezzel Kassák elvész a szocialista irodalom számára; a polgári irodalmon belül azonban baloldali, becsületes – humanista – helyet szerez meg. És ebben a helyzetben (főleg versei tanúsítják) művészileg a legkiegyensúlyozottabbnak érzi magát. Azzal, hogy felhagyhatott (ebben a pozícióban) absztrakt elveinek valóságra vetítésével, alkotói lehetőségekben sokat nyert: cserébe kiteljesedhetett maga-elemzése, eleve magánosságra és egocentrizmusra rendeltetett lírikus alkata. Az áhított boldogságot azonban még így sem éri el. Hitetlenség a proletariátus eljövendő győzelmében egyrészt, munkás származás és munkássors másrészt, s az élet legyőzésére, művészi meghódítására irányuló elszánt igény harmadszorra – ezek a korrelációk határolták eddig Kassák pályáját. Közülük most elvész a harmadik összetevő, s a második is megfakul; de hogy jelen van, arra az újra és újra megerősödő önvád és tépelődés mutat: korántsem biztos megfáradt és félrehúzódó álláspontja helyességében. A távolra került magános "pásztor" emlékező hűsége és a vele együtt rezonáló reménytelenség adja ekkor lírájának mély tüzű színeit s prózájának mélyen zengő, bánattal teli hangját is. Az Anyám címére (1937) tépelődő önvallomása, a Hídépítők (1942) mesteri stílusában megnyilatkozó kiútkeresése ugyanúgy ennek az új pozíciónak a nyereségét és veszteségét számolja össze, mint legtöbb verse. Feltűnik szép és magas hőfokú szerelmi költészete mellett az öregedés motívuma is; a rezignációból és félrevonultságból egyre többször szólal a sokat látott ember keserű bölcsessége. És – ugyanakkor – csendesen biztató jóakarata, együttérzése, szánalma és megértése is a háború szenvedői iránt. Ezek a vonások most már nem vesznek ki munkásságából: klasszikussá érlelt verseiben, a lélek belső indítékait kereső újabb regényeiben és elbeszéléseiben mindvégig megmaradnak.

"A vénülő harcos – vallja az Azon a nyáron (1940) írója – ha nem is teheti jóvá régi bűneit, megengesztelődik a világgal szemben, kívánja, hogy az élet mennél kevesebb megpróbáltatással járjon az emberek és dolgok számára, s örülni is tud már sok minden olyasminek, ami felett eddig közömbösen eltekintett." És: "Hagyj el bennünket kétség és félelem – kiált fel a szorongásos Kis könyv haldoklásunk emlékére (1945) napló-jegyzeteiben –, Parancsunk, hogy a tehenet vezessük ki a sárgán virágzó rétre, etessük meg az apró jószágot s imádkozzunk azokért, akiknek oly hirtelen el kellett hagyniok a földet." Itt ismeri el maga is, hogy hazatalált: hiszen kezdettől fogva megvolt benne az egyedüllétre, rezignációra és misztikára való hajlam. "Nem a pillanatok szeszélye szerint, hanem a végtelen folyamatosságban élek – vallja. – Egy bennem a múlt, a jelen, és úgy sejtem, a jövő is. Ez a sors. Hiába is lázadoznék ellene, ifjúkoromban nagyjából ugyanolyan voltam, mint amilyen ma vagyok."