{226.} A felszabadulás után

A felszabadulás sem tematikában, sem hangban nem hoz már lényeges változásokat nála. Legföljebb a nyomasztóan sötét égbolt derül ki világosabbra, a szorongás enged fel; a magányosság azonban nem. Saját törvényei szerint megérett művészetétől nem lehet várni látványos változásokat. Közéleti szereplése – mely most a szociáldemokrata párthoz kötődik – rövid életű és igen messze van a tízes, húszas évek aktivitásától. Két, néhány számot megért folyóiratába (Alkotás, Kortárs) keveset ír, s ha igen, továbbra is biblikus-rezignált hangon. Verseivel szívesen vállal részt az újjáépítésből, de kialakult költői álláspontját, szemléletét és gyakorlatát változatlanul őrzi. Célja mindvégig a tökéletesség elérése és külön pozíciójának megtartása. "Emlékeink és az értelem fényénél keressük az utat, mely a tökéletesség birodalma felé vezet – írja az Alkotás élére. – Kötelességek nélkül élünk, de azt mondhatnók, felszabadíthatatlan rabszolgái vagyunk hivatásunknak ... Magányosak vagyunk, mondják s ez igaz is a szó lírikus értelmében, de a mi magányosságunk emlékekkel terhes és fehérre izzott a vágyak tüzétől" (Előszó, 1947). Ezért, erről az álláspontról védi – korábbi nézeteihez híven – a művészetet általában is a "Politikától" és az időszerű kérdések felvetésétől (a pártos állásfoglalásról nem is beszélve); minden ilyesmit türelmetlenül és ingerülten visszautasít.

Az újjászervezendő magyar haladó irodalomban azonban ezek az elvek még idegenebbül hatnak, mint valaha. Időtlen absztrakcióinak megjelentetésére keresve sem lehetett volna alkalmatlanabb éveket találni. Következetességét, önmagához való konok hűségét és mindig nyílt feltárulkozását tisztelik a hatvanéves költőt ünneplő cikkek, töretlenül megmaradt "szegénypártiságát"; elismerően értékelik az "irányművészet" felett pálcát törő művészregényét (Egy lélek keresi magát, 1948), de dinamikát és jellemfejlődést nélkülöző drámáját (És átlépték a küszöböt) szinte egyértelműen bírálják. Látnivaló, hogy régtől megmerevedett politikai-társadalmi nézetei fölött végleg eljárt az idő.

A "fordulat éve" után – most már, az életmű logikáját tekintve korántsem váratlanul – ismét visszahúzódik a lassan feltámadó közösségi érdeklődéstől a magánélet kérdései felé. Az ötvenes évek elején ez az általános tendenciával ellentétes irányú mozgás természetesen nem találhatott kedvező fogadtatásra. A bíráló szót türelmetlenül felváltó adminisztratív intézkedések pedig – melyek gyakorlatilag lehetetlenné tették még nem polemikus jellegű írásainak közzétételét is – csak tovább gyarapították Kassák félrehúzódásának motívumait. Az ötvenes évek közepétől (miután az adminisztratív akadályok elhárultak) ismét sorra jelennek meg – korábbi műveinek új kiadásai mellett – alkotásai és hozzájárulnak a mind jobban konszolidálódó irodalmi élet helyes arányainak kialakításához. A Boldogtalan testvérek (1953,) és a Mélyáram, (1960) című elbeszélés-kötetében az emberi viszonylatok általános törvényeit kutatja, Az út vége című (1946-ban írt és 1963-ban kiadott) regényében pedig egy, a munkásmozgalom elárulásával a fasizmushoz sodródó izgága ember politikai pályáját rajzolja meg. Ezekben a köteteiben ismét meggyőző erővel nyilatkozik meg konok következetessége a nagy és determináns egyéni problémák felderítésében; de minden jószándékú történelmi vizs-{227.}gálódását megnehezíti saját premisszáinak tételes oldhatatlansága. Ily módon, ha csiszoltabb és gazdaságosabb stílusban is – lényegében korábban kialakult prózaírói vonalát követi mindmáig. Az ötvenes években új erőre kapott festői munkássága – mely először Budapesten, majd Párizsban került a közönség elé – ugyanezt mutatja: nehéz, magányos periódusának érzelmi komorsága keveredik vásznain (a háború utáni ösztönösebb absztrakt áramlatok fejlődésével párhuzamosan) a bécsi emigráció éveiben magáévá tett geometrikus (konstruktivista) stílus motívumaival.

Demokratizmusa, népiessége, őszintesége és lényeg-kereső frissesége a legtisztábban és legeredményesebben továbbra is lírájában mutatkozik meg.

Kassák életművében az önmagára koncentrált alkotások (versei, önéletrajza) értékben mindig megelőzik a prózát, ahol csak közvetetten – társadalomszemlélete közbeiktatásával – nyilatkozhatik meg ez a plebejusi hagyaték, s még inkább előtte járnak publicisztikájának, melyet jobbára a téves ideológia irányít. Eredendően lírikus, aki legfeljebb tételeinek igazolása végett rándul ki számára kevésbé ismerős, sokszor egyenesen buktatókkal teli más műfajokba. "Az igazi művészet: líra, közvetlen megnyilatkozás" – vallotta már a húszas években (Proletárművészet vagy szocialista művészet).

1945 utáni munkásságában ugyancsak verseit illeti az első hely: a Szegények rózsái (1949) című jelentős gyűjteménye, majd – az ötvenes évek elején bekövetkezett átmeneti visszaszorítottság után megjelent – egyéb kötetei (Válogatott versei, 1956; Költemények, rajzok, 1958; Vagyonom és fegyvertáram, 1963) a néphez való hűséget megtartó, közösség után egyre erősebben vágyódó, korábbi lírájához képest szokatlanul erősen érzelmi telítettségű magános, öregedő költő immár klasszikussá tömörített, lassúsodrású és mélyzenéjű szabadverseit tartalmazzák. Ezekben az életet és a fasizmus felett úrrá lett világot kívülről, de fokozódó rokonszenvvel figyelő Kassák sajátos érzelmi világa hűen és magas színvonalon tükröződik: örül "egyszerű, dolgos" napjainak (Váltóláz), szól a szabadságért harcolók emberi nagyságáról (Partizánlányok, Emléktábla), az újra támadt munkakedvről (Nyitott kapu) és a szabad élet megteremtésére buzdít: "Emeld fel te is a zászlót – szólít fel az Összefont időkben – a mi zászlónkat, amit május koszorúja díszít." Az ötvenes években is a "tűzvörös zászló védelmében" ír (Válasz egy fajankónak) s kényszerű irodalmon-kívüliségét rezignáltan, de nem lázadozva veszi tudomásul (Klára vigyáz rám). Lírájában nemessé érik egy kalandos, helyét nehezen megszerzett, lényegében mindig külön utakon járó lírikus humanista, békeszerető költészete.

Ennek a "klasszicista" pozíciónak a felmérésére és meghatározására törekszik A tölgyfa levelei című verseskötete (1964), mely a megtett út valamennyi tapasztalatát most már a végső összegezés szándékával foglalja egybe. Kassák Lajos művészi pályájának törvényei szemszögéből logikus szintézis ez: végleg megmerevedik benne valamennyi, kezdettől megfigyelhető és csak időnként leküzdött ellentmondása. Az egyén és a társadalom, a szubjektív és az objektív, a formai racionalitás és az érzelmi irracionalitás változatlanul megoldatlan szembenállását az időtlenség síkjára vetíti át s tulajdonképpen csak a maga belső, a társadalmi valóságot csupán kontúrjaiban és elmosódottan jelölő világát méri fel általa, megelégedéssel. Úgy látszik, ez a mozdulatlan, történelem nélküli, régi aktivitását már csak reminiszcenciákban őrző és mértanian zárt {228.} rend jelenti e kísérletekben, útkeresésekben, kitörési próbálkozásokban bővelkedő élet summáját: minden a keményre acélozott és önmagát figyelő egyéniség körül forog benne. "Ime a történések titka | szál vörös rózsa | kinyílott vaslakat | én" – írja a Vándorlás körben című vers végére, határozottan és megváltoztathatatlanul leegyszerűsítve a kezdetben annyi lehetőséget rejtő program, a "kollektív individuum" kifejezéssel jelzett művészi példakép ifjúkori fogalmát.

Kassák Lajos a századfordulón kialakuló magyar munkásosztály soraiból érkezik az irodalomba; életművét ez a tény s az avantgardista irányzatokkal való megismerkedése döntően befolyásolja. Jelentős funkciója volt elsősorban a 20. századi magyar líra megújhodásában, de a világirodalom újabb áramlatainak közvetítésével, a munkás-téma korszerű felvetésével történeti szerepe általánosságban is figyelemre méltó, különösen ha hozzávesszük, hogy állásfoglalása soha nem volt jobboldali. Ugyanakkor a társadalmi emberrel, tömegmozgalommal és munkásosztállyal kapcsolatosan megnyilvánuló alapvető kétkedése, rezignációra való hajlama, sajátos "geometrikus absztrakció"-ja, erős szubjektivizmusa és önközpontúsága azt eredményezte, hogy tartósan nem tartozott a szervezett munkásmozgalomhoz, sőt bizonyos pontokon szembe is került vele. Ezért foglalt el hibás álláspontot a történelem nagy sorsfordulói idején is: a legtöbb esetben nem tudott a kor kérdéseire kielégítő és helyes választ adni. Életműve és művészeti erjesztőszerepe így is irodalomtörténeti jelentőségű; hatása pedig századunk nagy baloldali magyar költőinél az első három évtizedben szinte mindenütt kimutatható.