Forradalmi szocialista irodalom a háború utáni években

A háború utáni időszak szocialista magyar irodalma az emigrációban bontakozott ki. A magyar irodalom történetében első ízben fordul elő, hogy jelentős alkotói ilyen nagy számban hazájuktól távol élnek.. A földrajzi távollét azonban egy-két kivételtől eltekintve (Leitner Mária, Kemény Alfréd) mégsem jelentette azt, mintha íróink elszakadtak volna a hazai valóságtól. Először is sokan arra törekedtek, hogy a környező államok területén élő jelentős számú magyarsághoz szóljanak, az anyanyelvi közösség részesei maradjanak. Maga a bécsi emigráció a legszorosabb kapcsolatban állt főleg a csehszlovákiai, de a jugoszláviai, romániai magyarsággal is. A Szovjetunióban is sok ezer magyar élt, az ottani emigráció kapcsolatban állt a világ minden részébe szétszóródott magyarokkal.

A húszas években éppen az emigrációban élő írók foglalkoztak legbehatóbban és távlatosabban a forradalmak és az ellenforradalom kiváltotta társadalmi és emberi problémákkal. Ez az irodalom ragadott meg ekkor néhány lényeges kérdést: a munkásosztály problematikáját, a szocialista viszonyok közt élő ember sorsát, új konfliktusait. Ez az irodalom ápolta leginkább a proletár nemzetköziség gondolatát, kapcsolta be a magyar irodalom legprogresszívebb eszmei mondanivalóit a nemzetköziség áramlataiba. Nyelve, tematikája okán a földrajzi elzártság ellenére szerves részét alkotta az emigráns irodalom az össznemzeti irodalomnak; minden kisebb fáziskülönbség vagy {232.} benső problematikai eltérés ellenére egy áramlatot képviseltek a hazai és külföldi kommunista írói törekvések. Korunkban arra is van példa, hogy egy időre akár éppen az emigráns irodalom vegye át a nemzeti irodalom reprezentálását. Ez történt például 1933 után Németországban. Nálunk a hazai irodalom, különösen a harmincas években az antifasiszta, nemzeti összefogásnak egyik fontos hordozója lett; kétségtelen azonban, hogy a felszabadulás után az emigrációba kényszerült magyar írók életműve lett a kibontakozó szocialista irodalom eszmeileg egyik legerősebb bázisa.

Bécsben jött létre a magyar haladó irodalom első fontos csoportosulása. Mintegy fél évtizeden keresztül csaknem negyven folyóirat és lap jelent meg itt, bő publikációs lehetőséget nyújtva az emigráns íróknak. Ezek egy része haladó polgári szellemű alkotó volt (Bölöni György, Hatvany Lajos stb.), mások Kassák Lajos irányzatához tartoztak, de itt tömörült Komját Aladár köré az első kommunista eszmeiségű írói gárda is, itt indult és Berlinben folytatódott az Egység (1922–24) című lap munkája, amelybe az Akasztott Ember és Ék című lapjainak megszűnte után Barta Sándor is bekapcsolódott. A Bécsi Magyar Újság tevékenységének első szakaszában, főleg Gábor Andor és Bölöni György révén közel állt a kommunista mozgalomhoz. A bécsi emigráció a legkülönbözőbb szemléletű írói rétegek differenciálódásának színhelyévé vált; itt különült el végképp a szociális érzékenységű, de a pártirányítást tagadó Kassák-csoport útja a pártos, osztályelkötelezettséget valló kommunista irodalomtól. A forradalmak és ellenforradalmak korában már nem volt lehetséges, hogy az általános humánumra tekintő s a közvetlen társadalmi küzdelmeken felülálló irodalom képviselje a felszabadulásra váró tömegek igazi érdekeit, ezért a Ma körül csoportosult "konstruktivista" irodalom fokozatosan szétzilálódott, megmaradt képviselői Kassákkal együtt 1926-ban hazatértek, s az 1928-ban megalapított Munka című folyóiratban folytatták formailag a modern áramlatokhoz kapcsolódó, tartalmilag egyre kevésbé szocialista jellegű munkásságukat.

Az Egység című lap körül kialakult csoport programja ezzel szemben egészen új értelmezést adott az írói munkának, s lényegében arra a koncepcióra támaszkodott, amelyet a csoport magja 1918-ban kiadott Szabadulás 1918 című kötetében és az Internationale című folyóiratban is képviselt. Noha Lenin Pártszervezet és pártirodalom című írása csak 1924-ben vált ismeretessé a magyar emigráns kommunista írók előtt, mégis már korábban következetesen képviselték a pártosság, valamint az irodalom pártirányításának elvét, arra törekedtek, hogy a marxizmus szellemétől áthatott alkotásaikat a munkások, az elnyomott osztályok felszabadítása nagy ügyének szolgálatába állítsák. Mindezzel –noha elképzeléseik nem voltak mentesek bizonyos szektás szűkösségtől – alapjaiban helyesen határozták meg az új körülmények között a forradalmi szocialista irodalom lényegét.

A Komját által kidolgozott Proletkult-programtervezet kereteket kívánt biztosítani a proletárirodalom terjesztése számára. A proletkult problematikája jelentős szerepet játszott a szocialista irodalom történetében, többféle vonatkozásban is. A forradalmak viharaiban úgy tetszett, hogy a régi világ hullásával az egész ideológiai felépítménynek, kultúrának is gyökerestől meg kell változnia. Úgy vélték egyesek, hogy a korábbi idők tőkés termelő viszonyai és társadalmi körülményei között létrejött eszmerendszerek és {233.} művészi produktumok egyaránt mélységesen át vannak hatva polgári szellemmel, és mint ilyenek nem alkalmasak már a proletárdiktatúra körülményei között a társadalmi tudat alakítására. Ebből a felfogásból született meg a kulturális hagyomány, a korábbi korok művészete radikálisnak tetsző elutasítása, a hagyományellenesség. Lenin mindig is élesen ellenezte az ilyen törekvéseket: a múlt kritikai értékelésének és a haladó hagyományok beolvasztásának elvi alapján állva képzelte el az új korszak művelődését. Mint ismeretes, egy időben Lunacsarszkijjal szemben kellett védelmeznie ezt az elvet. Természetesen Lunacsarszkij és sokan mások sohasem "barbár" tendenciáinak védelmében álltak ki a Prolekult- program mellett, hanem a proletkult eszméjének egy pozitív oldala érdekelte és nyugtalanította őket.

Minden korszak művelődése kétféle, egymást átható rétegből tevődik össze, a múlt és az alakuló új szövetéből. A polgárság egykor, mielőtt még átvette volna a politikai hatalmat, kialakította többé-kevésbé önálló kultúráját s szinte ennek fedezéke mögött készült a hatalomátvételre. A proletáriátus kizsákmányoltságának foka oly mérvű volt, hogy a győztes forradalmak előtt önálló, szuverén kultúrát nem tudott létrehozni, a munkásosztály kultúrát felszívó és kultúrát teremtő energiái lényegében csak a forradalom győzelme után bontakoztak ki. A proletkult-koncepció kiemelkedő képviselői éppen ezt a folyamatot akarták szorgalmazni. Jelentős ellenállással találták szemben magukat. A zavaros kispolgári túlzók által megszállt stúdiókban az ügy kompromittálódott. E zárt műhelyekben tervezett teljesen új formák csődöt mondtak, az alkotói veleszületett tehetség figyelmen kívül hagyása, a kulturális érdeklődés folyamatának mechanikus erőltetése csődhöz vezetett, ezek a stúdiók a Szovjetunióban egy-két év alatt elsorvadtak. Másrészt azonban magában a forradalmi mozgalomban erős ellenzéke alakult ki a proletárkultúra eszméjének. Trockij elmélete szerint a forradalomig proletárkultúra nem létezik, a forradalom menetében a körülmények nem teszik lehetővé a munkásosztály kultúrájának kibontakozását, a konszolidálódó szocializmus viszonyai között viszont már az osztálytalan társadalomnak megfelelő osztálytartalomtól független egynemű kultúra alakul ki – a távoli jövőben. Ez a likvidátori koncepció nem kevésbé volt veszélyes a proletárművészet fejlődésére, mint a polgári szellemiség nyílt támadásai. Mindezek az elméleti viták olyan időszakban, a húszas években folytak, amikor Európa-szerte összeomlott a régi világ, és megszilárdulóban volt az új, de a szellemi felépítmény alakulása a mindenütt jelentkező ellentmondások miatt nem volt tökéletesen áttekinthető, rendszerezhető. A Szovjetunióban a NEP-korszakban újjáéledő polgári szellemiségű irodalommal, Közép-Európában pedig a még el nem dőlt hatalmi küzdelmekben a reformista kishitűséggel szemben kellett létrehoznia a proletariátusnak a maga kultúráját, amely szellemében kommunista volt, amely nem utasította el minden ízében a múlt örökségét, s amelynek képviselői arra törekedtek, hogy tudással, kultúrával vértezzék fel az osztályharcban álló dolgozó tömegeket és tudatukat forradalmi szellemben alakítsák.

A proletkultnak ilyen műhelyei alakultak ki aztán Csehszlovákiában, Németországban és másutt. Ezekben a magyar emigráns írói csoportok is részt vettek, az egyik legjelentősebb proletkult-programot éppen Komját Aladár Egység című lapjának munkatársai dolgozták ki. A proletkult Közép-{234.} Európában megváltozott értelemmel tevékenykedett, nem a szektaszerűen elzárkózó stúdiókísérletek útján járt, hanem a proletárművelődés lehetőségeit munkálta ki. Előadókat képezett, színjátszó csoportjaiban, sportszervezeteiben s egyéb keretek között a dolgozó tömegek tudatát és erejét fejlesztette. Jellegzetes módon ezekben a proletkult-törekvésekben sehol sem sikkadt el a múlt haladó művészetének ápolása. A kassai proletkult-mozgalom eszmevilágának középpontjában például mindvégig Ady játszott nagy szerepet a jelenkor és a múlt század progresszív irodalmának képviselői mellett. A proletkult-elgondolás egyes szektás elemei ugyan még hosszú évekig továbbéltek változott formában, de igazi értelme sem veszett el mindmáig: ez pedig a munkástömegek kulturális színvonalának a legkülönbözőbb eszközökkel történő emelése. A néphatalom viszonyai között pedig valósággá vált az a lehetőség is, hogy a dolgozó tömegek közül kiemelkedő tehetségek kibontakoztathassák művészi alkotói képességeiket.

A proletkult-gondolatot a korai húszas években Csehszlovákiában elsősorban a Kassai Munkás című lap munkatársai képviselték (Kassai Géza, Mácza János, Hidas Antal stb.). E lap a húszas évek elején a magyar nyelvű szocialista irodalom egyik tűzhelye volt; ugyanilyen tevékenységet fejtett ki az Amerikába szakadt sokezres magyar munkásság lapja az Új Előre, Lékai János majd Gyetvai János irányításával. Hasonló szellem érvényesült a jugoszlávok által egy időre megszállt Baranyában megjelenő Munkás című lapban.

Már ebben az időben szélesen kibontakozott a magyar kommunista emigráció irodalmi tevékenysége a weimari Németországban, ahol számos munkáslap hasábjain, de önálló kötetekben is megjelentek az első szépírói alkotások. Témájukat többnyire a magyar proletárforradalomból és a fehérterror eseményeiből merítették. Ezek az írások eszmeileg közvetlenül segítették a reakciós erők ellen ekkor éles osztályharcban álló német munkásságot. A németországi magyar emigráns irodalom tovább erősödött, amikor a húszas évek közepétől intenzívebben bekapcsolódott abba Komját Aladár, Balázs Béla, Gábor Andor, Lengyel József, Háy Gyula stb. A magyar írók tevékeny szerepet játszottak a német proletárirodalom szervezeti megerősítésében is. Valamennyien tagjai voltak a Bund proletarisch-revolutionärer Schriftsteller-nek, többen közvetlenül támogatták a munkások kulturális tevékenységét, előadói voltak a Marxistische Arbeiterschule-nak. Műveikkel és publicisztikai munkásságukkal erősítették az ekkor kibontakozó, megerősödő német proletárirodalmat. Némelyikük munkásságába azonban már ekkor problematikus vonások vegyültek. A húszas években Németországban folytatott irodalomkritikai és elméleti munkássága során vált Lukács György baloldali hegeliánusból marxistává.

A Szovjetunió úgyszintén már a kezdetektől legfontosabb menedékévé vált a magyar kommunista irodalomnak. A korai húszas évektől kezdve itt él Zalka Máté, Madarász Emil, Kiss Lajos, Karikás Frigyes, majd Illés Béla, Mácza János, Lányi Sarolta, 1925-től Hidas Antal. Íróink bekapcsolódnak a szovjet irodalmi életbe, s a Komintern IV. kongresszusának útmutatásai alapján maguk is elősegítik a nemzetközi proletárirodalmi szervezet létrehozását, amely magasabb szinten folytatja a Lunacsarszkij által még 1920-ban kezdeményezett Proletkult-Internacionálé munkásságát. A moszkvai magyar írók megteremtik a Forradalmi Irodalom Nemzetközi Irodája keretében {235.} a Magyar Forradalmi Írók és Művészek Szövetségét; ennek első titkára Hidas Antal, a párizsi szekciót Illyés Gyula, a berlinit Komját Aladár, a bécsit Gábor Andor és az amerikait Gyetvai János vezette. A Bécsben 1926-ban megjelent Sarló és Kalapács Évkönyv a világ minden tájára szétszóródott magyar kommunista írói emigráció összefogó folyóirataként indult meg, de különböző nehézségek miatt csak évek múlva vált folyamatosan megjelenő orgánummá.

A húszas évek első felében kibontakozott magyar emigráns kommunista irodalom sok vonatkozásban kiteljesítette a korábbi formai kezdeményezéseket is. Egyik ága közvetlenül folytatta a lírában a múlt századi klasszikus szintre jutott népiességet. Madarász poémái mindvégig e koloritot mutatják, Gábor Andor költészete e hangvétel modernebb változata, de már kimutatható rajta az Ady-hatás éppúgy, mint Karikás Frigyes balladáin, vagy idehaza az induló József Attila lírájában. Ady költészetének forradalmi demokratizmusa és a magyar lírát (de a prózát is) sokban alakító teljesítménye közvetve-közvetlenül igen erősen áthatotta a kibontakozó forradalmi szocialista magyar irodalmat, annak legfontosabb hagyományává vált. Ezzel ötvöződve és eszmeileg a Kassák-iskola eredményein továbblépve széles hullámokban terjedt ki az irodalmi avantgard, mégpedig elsősorban expresszionista változatában. Lengyel József, Lékai János, Mácza János, Barta Sándor, Illyés Gyula, Komját Aladár ezekben az években szétrobbantják a hagyományos strófákat, ritmusokat; látszólag ziláltan rohanó szabadverseket írnak ők, telve feszültséggel, mély érzelmi töltéssel, eszményük a nagybetűs Ember, a Jóság, a Testvériség. A meglódult világ és a megingott kor stílusa ez, telve szertelenséggel, és ugyanakkor a rend, a törvény keresésének őszinte szándékával. A prózát is megérinti az avantgard szellem: Gyetvai, Lékai első regényei a proletárdiktatúráról, de még Illés Béla 1929-es Ég a Tiszája is sokban ezeket a jegyeket mutatják. Ezek a lázas lobogással teli kommunista szellemű művek nem annyira a kor és a társadalom mozgó mélységének feltárására voltak alkalmasak (még a próza sem), hanem a forradalmak nyomán megrendült régi világ helyére új társadalmi és erkölcsi rendet teremteni vágyó ember lelkiállapotát fejezték ki. Elkerülhetetlen volt persze, hogy e stílusáramlat szélsőségei és túlzásai is be ne szivárogjanak a kommunista irodalomba. Barta Sándor lírája a szélső lehetőségeket jelzi e tekintetben.

De a komolytalan pózolók eszmeileg zavaros, művészileg semmitmondó műveinek légiója mellett figyelemre méltó az az erőfeszítés, amely e stílusáramlat segítségével vitte diadalra a proletáriátusnak, a párt ügyének elkötelezett költői gondolatot legalább egy fél évtizeden át, a forradalmakat közvetlenül követő években. Tanúságuk szerint bizonyos zaklatott korok nem alkalmasak arra, hogy a nyugalmas epika visszaadhassa lényegüket (a forradalmakról szóló "történeti" regények még több mint egy évtized után is magukon viselik az indulatokkal telített expresszionizmus jegyeit), hanem sokkal inkább olyan műfajokat éltetett ez az idő, mint a líra és a dráma, amelyek közvetlenül voltak képesek rezonálni azokra az érzelmekre, indulatokra, vágyakra, amelyek eltöltötték a kor emberét. Éppen ezért nehezen lehet ennek az áramlatnak legjobb képviselőitől megtagadni azt, hogy részesei voltak a kor realitását ábrázoló művészetnek. A harmincas évekre kiteljesedő magyar szocialista irodalom (főleg a lírában József Attila) "meg-{236.}szüntetve megőrizte", azaz egy magasabb szférában olvasztotta be intellektuális és érzékletesen realista művészetébe e korábbi áramlat sok elemét, különösen azokat, amelyek a nyelv modernebb, hajlékonyabb kezelését, a képek, szimbólumok és asszociációk gazdagabb alkalmazását tették lehetővé. A korai szürrealista lírai kezdeményezések, amelyek talán a leginkább elszakadtak a valóság kifejezésétől, egy későbbi korban, az antifasiszta módon szocialista lírában elsősorban Radnóti Miklós költészetében új, értelmesebb létre kelnek. Mindezek a magyar szocialista realista líra változatai.