Baloldali és a szocializmushoz közelálló csoportok

A két világháború közötti magyar irodalomban nem alkotnak egységes csoportot, de ideológiai-irodalomtörténeti szempontból egységesen jellemezhetők azok az írók s irodalmi csoportok, akik és amelyek mindenekelőtt radikális társadalmi reformra, Magyarország teljes átalakítására törekedtek, s a megoldást baloldalon keresték. Radikális kispolgári demokratáktól anarchista lázadókig ideológiáknak és magatartásoknak sok változatát lelhetjük fel náluk; legtöbbjük pályája egyik vagy másik szakaszán közelállt a munkásmozgalomhoz is. A korszak új irodalmának, művészetének egyik jellegzetessége, hogy a szocializmus s már nemcsak, mint eszme, hanem mint megvalósított, illetőleg hamarosan megvalósítandó társadalmi rendszer – egyre több alkotót {230.} foglalkoztat; egyre több művész és irodalmi-művészeti iskola, irány vallja magát forradalminak, szocialistának. Sőt alig van olyan jelentős alkotója a húszas, harmincas évek irodalmának, aki rövidebb-hosszabb ideig ne lett volna tagja valamely munkáspártnak vagy irányításuk alatt lévő művésszervezetnek. A szocializmus és a forradalmiság felfogása, értelmezése terén természetesen nagyok az eltérések; az anarchista-kispolgári lázadástól a következetes osztályharcos forradalmiságig, a szocializmus utópisztikus felfogásától a mozgalomban való feltétlen részvételig. S az is gyakori jelenség, hogy – külső ellenforradalmi erők hatására vagy saját hibáik folytán – a forradalmi erők meggyengülnek, a szocializmus ügye egyik vagy másik országban válságba jut, írók, alkotók egy részét is krízishangulat fogja el, hosszabb vagy rövidebb időre otthagyják a szocializmus táborát. Ilyen módon – egyéni életutak, áramlatok évtizedenként és országonként fellépő nagyszámú változataival – fellépnek a baloldali radikális, a szocializmushoz közeledő áramlatok. Tőlük elválva egyre világosabban bontakozik ki a fő áramlat: a munkásosztály következetes politikájához hű új irodalmi irányzat: a forradalmi szocialista irodalom, a szocialista realizmus.

A két világháború között hazánkban is szerepet játszanak baloldali radikális irodalmi irányzatok. 1919 emléke, indítása nem múlt el nyomtalanul; irodalmunk legjava az ellenforradalmi renddel szembenállt s az elemi polgári szabadságjogokért folyó küzdelembe is bekapcsolódott. A külföldi példák is ösztönzően hatottak. E vonatkozásban főleg a szovjet, a német, a francia irodalom indítására figyelhetünk fel. Mindez elősegítette, hogy nálunk is kialakuljanak a baloldali radikális, a szocialista törekvésekkel is rokonszenvező tömörülések. Sőt a magyar kommunista párt mély illegalitása és időnkénti vereségei is hozzájárultak ahhoz, hogy ezek a nem következetesen forradalmi szocialista, baloldali polgári áramlatok is megerősödjenek. Voltak évek, amikor egy-egy következetes forradalmi megoldást kereső író nem tudott hol támaszt találni, hova fordulni.

Voltaképpen a baloldali radikális irodalmi irányok között lehet számon tartanunk – világirodalmi távlatban – a "népi" írók mozgalmát is; nekik azonban külön részt szenteltünk.

A húszas évektől a magyar baloldali radikális irodalmi csoportok, áramlatok mindenekelőtt az avantgard eszközeivel fejezték ki mondanivalójukat: ilyen tekintetben a német expresszionizmus, a konstruktivizmus és – később – a francia szürrealizmus hatott. Kassák Lajos irodalomszervező és iskolateremtő tevékenysége fogta össze először az ilyen irányú alkotókat; előbb a bécsi Ma, majd Magyarországon a 365 és később a némileg más irányt folytató Új Föld. Az ellenforradalmi Magyarországon már a húszas évek legelején a munkáskulturmozgalom területén Hevesy Iván és Palasovszky Ödön tevékenysége irányult egy szocialista szellemű, az avantgard olykor szélsőséges eszközeit is felhasználó monumentális művészet megteremtésére. A húszas évek közepétől megerősödött és új lendületet vett a Szociáldemokrata Párt irodalompolitikája is; a Népszava irodalmi rovatának javulása, antológiák megjelenése (Harcos énekek, 1926) jelzik ezt a folyamatot. A magyar – baloldali szellemű – avantgardnak egyik legérdekesebb folyóirata volt az 1926-ban indult Dokumentum Kassák Lajos szerkesztésében (Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh Andor és mások közreműködésével).

{231.} A harmincas években – a forradalmi hullám elmúlta után – más kifejezési eszközökkel, más módon jelentkeznek a baloldali radikális tendenciák. A harmincas évekre ugyanis a húszas évek baloldali polgári és szocialisztikus áramlatainak tagjai többségükben vagy a kommunista vezetés alatt álló írócsoportokhoz vagy a "népi" írók táborához csatlakoznak. Előtérbe kerülnek a realista kifejezőeszközök; az egész irodalomban észrevehető a kifejezési eszközök bizonyos klasszicizálódása, jó irányú megnemesedése. Ez a törekvés legnagyobb művészi eredményt Radnóti Miklós lírájában hozott. Csoportosulása, folyóirata a harmincas években az ilyen törekvéseknek már egyre kevesebb; csak Kassák Lajos Munkája gyűjti maga köré – a fogyatkozó számú híveket. A harmincas évek közepén – Mónus Illés kezdeményezésére – a Szociáldemokrata Párt a Népszavában és elméleti folyóiratában, a Szocializmusban igyekszik egy új, baloldali, de a kommunisták és a "népi" írók ellen kiélezett irodalmi központot teremteni. De a harmincas években is kiemelkedik a baloldali radikálisnak nevezhető irodalomban egynéhány sajátos arcélű alkotó, akik műveikben és magatartásukban egyesítik a szocializmushoz való vonzódás és az attól való visszarettenés dialektikáját, tükrözik a mozgalmon belüli politikai és erkölcsi problematikát, saját életútjukkal mutatják meg a polgárság munkásosztály felé vezető útjának nehézségeit (Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre, Déry Tibor).

A baloldali polgári, szocialista áramlatok mellett, azokkal érintkezve, és legtöbbször azokkal vitatkozva nő ki – az emigrációban már a húszas években, idehaza a harmincas években – a forradalmi szocialista irodalom, a magyar szocialista realizmus.