Ifjúság, indulás

Balázs Béla – családi és egy ideig írói neve Bauer Herbert – 1884-ben született Szegeden. Legérettebb művéből, az Álmodó ifjúságból tudjuk gyermekkora történetét. Apja gimnáziumi tanár volt, akit a felsőbbséggel való összeütközése miatt Lőcsére helyeznek, anyja német nevelőnő. Apja korán elhalt; a család – elszegényedve – visszaköltözik Szegedre. Balázs Béla gyermek- és ifjúkorának legfogékonyabb éveit tehát Szegeden töltötte; s Szeged levegője, a tiszai táj, az alföldi forróság, Szeged embereivel, polgárságával, a szegedkörnyéki tanyák parasztjaival, a Csongrád megyei földmunkásokkal való találkozás mély élményeket jelentettek számára. Egy kamaszkori nagy szerelem is elkíséri majd: mint fájó sebet hordja magában évtizedekig a jómódú szegedi család hegedűművésznő-lánya iránt érzett reménytelen rajongását.

A tehetséges fiatalember – elhalt apja barátai segítségével –, bekerül az Eötvös Kollégiumba, bölcsészhallgató lesz; s olyan társak közt készül pályájára, mint Kodály Zoltán, Szabó Dezső, Laczkó Géza. Mohón habzsolja magába a műveltség-anyagot, nagy elszántsággal készül arra, hogy valaki: író, költő és filozófus legyen. Magyar és német irodalommal, valamint filozófiával foglalkozik leginkább. 1906-ban ösztöndíjasként egy évet tölt Berlinben; Kodály Zoltánnal lakik együtt, s barátságuk, sőt szellemi szövetségük, mely néhány évig igen szoros lesz, innen datálódik. Berlinben bekerül az ottani nemzetközi diákélet forgatagába; az egyetemen Georg Simmel szemináriumába jár, este lengyel és orosz diákokkal s diáklányokkal folytat végnélküli vitákat, éli a bohém-életet. A Kalandok és figurák lapjain, regényeiben térnek majd vissza ezeknek az éveknek szereplői.

Mikor hazatér, előbb tanulmányokkal jelentkezik; mintegy megalkotja esztétikai rendszerét, filozófiáját. Halálesztétikája (eredetileg Az öntudatról {246.} címmel jelent meg, 1908-ban) a századelő irracionalista, szubjektív idealista filozófiai áramlatainak hatására született, egyéni hangú, szellemes elmélkedés-sorozat. A kor sok kedvelt tételét megtaláljuk benne. Kiindulópontja: "A művészet a metaphysicai ösztön megnyilatkozása és transcendens jelentőségű ... ", s mindvégig az intuícióban, "élethatáraink megérzésében" látja a legfontosabbat; a halál borzongató érzését tartja közelinek. A valóság ebben az esztétikában háttérbe szorul; tételesen ki is mutatja, hogy igazi realitás csak bennünk van, ezzel szemben a külvilág álommá hígul; a természet csak múló szín. Ilyen módon kerül aztán esztétikájának középpontjába a dráma és a mese: a dráma, ahol nincs megoldás, ahol mindenkinek joga van; és a mese, amelyben "lebegő, festett függönyökké lesz a világ", amely "a metafizikai ösztön legerősebb kifejezése". Esztétikai gondolkodása azután egyfajta – bizonytalanul körvonalazott – új vallásosságba, panteizmusba fut bele: "Tudatos, vagy öntudatlan pantheismus, vallásos érzés az, amelyből az igazi művészet fakad ... " Kevéssel utóbb írott Művészetfilozófiai töredékeiben (1909) még tovább megy: itt már a művészet mint életforma szerepel, alkotások nélkül is lehetséges öntudati állapot; s felsejlenek egy művészet-vallás körvonalai. A fiatal Balázs Béla tehát programatikus eltökéltséggel közvetíti Magyarországra a századelőn divatos irracionalista, idealista filozófiák és esztétikák tanításait; gondolatai forrásvidékét Diltheynél, professzoránál, Georg Simmelnél, a századelő olyan nagyhatású íróinál, mint Paul Ernst és Rudolf Kassner, nyomozhatjuk. Ifjonti túlzásai s alapjában szubjektív idealista világnézete ellenére két ponton figyelemreméltó ez az elméleti program: mint kritikusa, Babits Mihály jól látta, (1909), lázadás ez a maga módján a hivatalos magyar esztétika ellen; és ott van benne az igény a mélyebb, filozófiai megalapozottságú művészet iránt.

Első szépirodalmi művei mintha csak ez esztétikai programnak igazolásai, sőt helyenként illusztrációi lennének. Versei először a Holnap két antológiájában, majd a Nyugatban látnak napvilágot; elsőnek A vándor énekel című kötetben (1911) gyűjti össze őket. Nevezetes (mert utóbb A kékszakállú herceg vára elé iktatott) Regös prológusában így mondja ki ekkor vallott esztétikája alapján elveit:

Szemünk pillás függönye fent:

Hol a színpad: kint-e vagy bent

Urak, asszonyságok?

Keserves és boldog

Nevezetes dolgok.

A világ kint haddal tele

De nem abba halunk bele ...

Az induló Balázs Béla verseiben a kor magányos művészének panasza, siralma, életérzése szól – néhol túl programatikusan, néhol őszinte mélységből. Az élet titok, mindnyájan titkot hordozunk magunkban:

Titok marad a dolgok minden titka.

Mert minden út és minden végtelen

(Mert minden út)

{247.} Uralkodó érzése ezekben a versekben a búcsúzás, a bánat; hangját erős erotika hatja át, s szerinte az egyetlen, amiben fel lehet oldódni a magányos életben: a szerelem. Néhány versében (Éjjel) hirtelen megszólal a magányos polgári költő félelme a polgári világ tűnékenységén s a hirtelen összeomlás előérzete is. Az Osztrák–Magyar Monarchia költőinél ez idő tájt gyakori sugallat ez.

Szimbolista költészet az övé; a francia szimbolistákhoz (drámában Maeterlinck-hoz), osztrák költőkhöz kapcsolódik. A valóság minden jelensége, a lelki élet minden mozzanata jelképekként jelenik meg benne: a világ titokzatos, egyszeri élmény, a jelenségek csak fátylak, melyek mögött mélyebb, egyedül igaz és ősi valóság rejtőzik. S mivel ezek az élmények az egyedül lényeges valóság igaz törvényeit revelálják, a rájuk utaló szimbólumoknak is őserejűen egyszerűeknek kell lenniök. Így jut el Balázs Béla – a mély élményeket ősi egyszerűségű szavakkal kimondandó – a magyar népdal, s főleg a magyar népballada formakincsének, versformáinak felhasználásáig: "legdifferenciáltabb", legbonyolultabbnak látszó érzéseit a székely vagy magyar népballadák ősi szavával akarja elmondani, legmodernebbet és legősibbet olvaszt egybe. Nem független ez a törekvése az Adyétól, sem Bartókhoz és Kodályhoz fűződő barátságától, és kétségtelen, hogy az ősi és a modern, a magyar népballada és az új mondanivaló szintézisének a magyar költészetben később oly gyakorivá vált kísérletét (Erdélyi József, Sinka István, Gulyás Pál) ő vállalja először; s szándékát Bartók zenéje teszi nagyhatásúvá.

Verseiben mindemellett még sok a sutaság és mesterséges íz; maga vall róla Ady Endréhez intézett versében, hogy voltaképpen versenyre akar kelni nagy inspirálójával, aki önmagára ébresztette:

Űztél: megtudtam, hogy van birtokom.

Ütöttél: zengni hallottam a vértem.

Téptél és örök gyökeremhez értem.

A minden gyökeréhez.

Költői pályájával együtt indul a drámaírói is: a Doktor Szélpál Margit (1906-ban írta, 1909-ben jelent meg) ritka kísérlet a kor magyar drámaírásában a filozófiai drámára. Nem függetlenül egyik eszményképe, Friedrich Hebbel és természetesen Ibsen hatásától, gondolatilag pedig Dosztojevszkijhez is kapcsolódva, saját élményei is ihletik: a dráma környezete – berlini diákélete; a főszereplő modellje – későbbi első felesége, Hajós Edit; témája – a nő küzdelme az önálló hivatásért s bukása ebben a küzdelemben. Az Élet – a vitalista-irracionalista módon felfogott élet – győz: a tudós-kisasszony háziasszony és anya lesz. A darab első fogalmazása tele van szecessziós díszekkel, szimbolikus alakokkal, bonyolult és álbonyolult lelki folyamatokra való utalásokkal, irracionalista tanokkal; színpadtechnikai hibák is gyengítik. Balázs később átdolgozta, reálisabbá s ugyanakkor szenvedélyesebbé tette, megtisztította ifjúkora sallangjaitól.