Menekülés a magányból: Lélek a háborúban – világháborús évek

Az első világháború soviniszta uszítása őt is magával ragadja: néhány cikket ír a Nyugatba a német kultúra védelmében. 1914. végén önként jelentkezik katonának s néhány hónapig, betegségéig, honvédtizedesként harcol: erről írja a Lélek a háborúban című könyvét. Háborúba vonulása nem egyedül nacionalizmusból magyarázható, van benne dosztojevszkijes indítás; maga hivatkozik rá: "A szenvedésekből vedd ki részed, mert ez az egyetlen közösség! Menj és szenvedj te is'!" Van benne lelkiismeretfurdalás, az egészséges férfi szégyenkezése otthonmaradásáért, azonosulni-vágyás a néppel, s mindenekelőtt: a magány feloldásának vágya. "Nem a háborúról van itt szó, hanem az én magányosságom nagy problémájáról." "Meddig kell mennem, hogy kiérjek magamból?"–kiált fel másutt. A kiszakadás még nem sikerül egészen: élményei, a harci tapasztalatok, fáradtsága eggyé kovácsolja a néppel, de filozófiája, életszemlélete, neveltetése, egész világnézete visszatartja még; a háború ugyanakkor artisztikus élmény is számára, jog a magányossághoz, a lélek belső történéseihez. Maga jól látja később, már kommunista korában visszaemlékezve erre az időre: "Ám éppen ezt az idealizált, egocentrikus magányt (melybe a művészetem is belefulladt volna előbb-utóbb) a háború megbontotta ... A félemberiség roppant tömegszenvedése kihúzott egyelőre igen konfortábilis magányomból ... Kihúzott az erkölcsi érzés erejével ... Az én erkölcsi érzékem elítélte volna az elefántcsonttorony 'befelé' fordult, izolált magányát. Ez jele és bizonyítéka volt annak, hogy túlélte magát ... bármilyen ostobaság volt is hát az én háborúbamenésem, akkor mégis ez volt az első lépés, mely egy alapvető tévedésből kifelé vezetett. Mert ez volt az első felütközése bennem az emberi szolidaritás, a társadalmi felelős kötelezettség érzésének. Ezután már nem kellett egyéb, mint megtudni és megérezni, mi a helyes emberi szolidaritás és mi az igazi társadalmi közösség" (Levelek a távolból, 1938).

A háború későbbi éveiben tovább folytatódik az a folyamat, amely Balázs Bélát, a magányos művészt a társadalmi realitások felé fordítja. Filozófusokból, írókból, művészettörténészekből álló kis kör alakul körülötte: Lukács György, Ritoók Emma, Lesznai Anna, Fogarasi Béla, Mannheim Károly, Hauser Arnold, Antal Frigyes; tovább tart barátsága Bartók Bélával is. {253.} Kapcsolatba kerül Szabó Ervinnel; az Babits Mihállyal, Lukács Györggyel és Kaffka Margittal őt is magához hívja a háborúellenes agitáció megbeszélésére. Mint a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumba beosztott tanár, ő lesz szervezője 1917-ben a Szellemtudományok Szabad Iskolájának, ahol baráti köre tart előadásokat. Bár háborús naplója nem fokozza népszerűségét, drámái feltűnést keltenek. A kritika legnagyobb része dühödten támadja, csúfolja, lenézi; néhány értő bíráló azonban felfigyel szövegeinek szépségére. Lukács György tanulmányok sorozatában áll ki mellette; védelmében Babits Mihállyal éles kritikai polémiába is keveredik. Lukács Györgynek ezek a tanulmányai (amelyek Balázs Béla és akiknek nem kell címmel, 1918-ban kötetbe gyűjtve is megjelentek) elsősorban a filozófiai elmélyedést, az abszolút követelését, a világirodalommal való lépéstartást, a monumentális művészetre való törekvést látják a Balázs-művekben; Lukács legnagyobb nyomatékkal misztériumait és drámáit emeli ki, bennük látva azt a fordulatot a magyar irodalomban, amit Ady a lírában tett meg.

A háború utolsó éveiben megjelentetett műveiben még nem következik be változás: sorozatosan megjelenő kötetei régi műveit gyűjtik egybe, átdolgozza a Doktor Szélpál Margitot, tovább írja meséit; ezek egyszerűségükkel, gyermekközelségükkel, költői erejükkel tűnnek ki. Esztétikai írásai közül legérdekesebb A hasonlat metafizikája (1916) – egy készülő, de be nem fejezett költészet-elmélet része, amely tele van a modern líráról alkotott érdekes ítéletképekkel, finom megfigyelésekkel – ugyanakkor a polgári magányköltészet erőteljes apológiája is ("Nagyobb magány, nagyobb realitás, nagyobb metafora-látás, ez a líra útja").