Kabaré és színház

Amint utaltunk rá, Gábor számára tudatos volt az újságírás s az általa művelt realista igényű kabaré-művészet közötti összefüggés. Nemcsak sanzonjai, hanem apró jelenetei, egyfelvonásosai is az újságtárca hasábjairól kerülnek át a színpadra. A műfaj – a dialogizált novella, sőt novellaciklus –, mielőtt Nagy Endre kabaréja megnyílt volna, már feltűnt A Hét és a többi lapok hasábjain. Sőt Ambrus, Molnár Ferenc, Heltai Jenő novelláskötetei is tartalmaznak dialogizált írásokat, rendszerint köznapi, szatirikus színezésű történeteket. Az újságírás tehát mintegy kiköveteli magának a kabarét {272.} Gábor kabarénak írt kis dialógusai, hűen a friss hagyományhoz, a pesti kispolgár életének fonákságait, sznobságát, "sóherségét" gúnyolják. Sztereotip alakjai a korrupt városatyák, nagyképű hivatalfőnökök, sikkasztó adóhivatali potentátok, majd később a háborús nyerészkedők, frázis-hazafiak, kikapós hadiasszonyok. A kabaré klasszikus patinájú darabja lett számos jelenete, mint a Haspók úr ebédel, a Mancika, a tündér vagy A hadikölcsön. Ezekben a friss, burleszk és groteszk elemeket vegyítő, komikus jelenetekben egy új színpadi dramaturgia csírázik; a szatirikus csattanók, a dialógusok fordulatos és céltudatos vonalvezetése egy sajátságos, intellektuális igényű komédia lehetőségét mutatja, olyan színjátszást, amelyben a zsánerszerű jelenetezés csak eszköz, s az író legfontosabb célkitűzése a gondolat célbataláló kifejezése. Ez a fajta dramaturgia, ha nem is következetesen, s ha a korszak színpadi konvencióival vegyülten is, megmutatkozik Gábor hagyományos színpadra írt darabjainak egy részében is.

Gábor a tízes évek "nagy" színpadain – a Vígszínház, Magyar Színház és Nemzeti Színház deszkáin is – visszhangos sikereket arat. Darabjainak egy része könnyű operett (Csárdáskirálynő, Mágnás Miska, melynek ő írta a szövegkönyvét) és könnyed, franciás vígjáték (Ciklámen, A szép asszony, A princ, Majd a Vica). Ez utóbbiak "franciás könnyedségét" még a Nyugat igényes kritikusai is elismerik. "Egy egészen jelentős írói kultúra az, aminek Gábor Andor finom, kiegyensúlyozott mondataiban, harmóniát és levegőt teremtő dialógusaiban örülhetünk." E műveinél eredetibbek, művészileg értékesebbek azonban azok a színdarabjai, amelyek a Thury és Bródy kezdeményezte színpadi naturalizmus hazai törekvéseit folytatják, illetőleg, amelyekben a kabaré nyers, szatirikus tendenciáját folytatja.

Ilyen alkotás első színdarabja, A sarkantyú (melyet még társszerzővel, Liptai Imrével együtt írt, 1912-ben). E darabot "mély és tragikus elkeseredettség" hatja át. Ugyancsak a polgári élet morális nyomorúságáról rántja le a leplet tragikomikus színműve, a Palika (1915) is. Palika: az idealizmus, az élettapasztalat és emberismeret híján lángoló tisztaság, akit maga alá gyűr az élet úgynevezett vihara, s aki végül is öngyilkosságba menekül az elviselhetetlen valóság elől. A téma talán nem egészen eredeti, a pénzen épülő világ züllöttségével viaskodó fiatalember az egész egykorú európai drámának kedvelt alakja (Wedekind, Shaw). Gábor érdeme, hogy benne a magyar valóságra: a vidéki élet atmoszférájára, alakjaira s annak a fiatalságnak erkölcsi és szellemi válságára ismerünk, amely Karinthy novelláiban, Móricz és Kosztolányi regényeinek diáktanyáin hányódik.

E darabban – az egész korabeli kritikát meghökkentő módon – érvényesülnek Gábor kabaréjeleneteinek dramaturgiai sajátosságai: nyers naturalizmusa s az átható, szatirikus élességgel kifejezett gondolati tartalom. Az újfajta dramaturgia érvényesül komédiájában, A dollárpapában (1917) is, melyet ő maga "a pénz komédiájának" nevezett el. A kritika egy része ismét háborog a darab túlzásai miatt, nem érti nyerseségének, groteszk komikumának, bolondériáinak eleven és művészi realizmusát. "Sem olyan imbecillis főispánt – úgymond –, sem olyan bamba vidéki notabilitásokat, aminőket Gábor elénk állít, még a magyar közigazgatás sem ismer. Venezuelában talán, és zenével lehetséges az ilyen miljő, de magyar szatíra hátteréül nem fogadható el." A polgári radikális szemléletű kritika viszont úgy véli, hogy ez a {273.} darab kiinduló pontja lehet az új pesti bohózatnak, egy ízig-vérig modern és magyar vígjáték-típusnak. "Kedves, figyelemreméltó szeretetreméltóság az – írja a Világ –, ahogy Gábor Andor a maga észjárását a színpadon szabadjára hagyja. Mintha magát a színpadot is csúfolná, és enfant terrible lenne ott is, ahol legkedélyesebb szerzőtársai is frakkot öltenek. Nehéz megállapítani, hogy hol végződik itt a kabaré, és hol kezdődik a színpad, de mintha a szerzőnek ez lenne a legúttörőbb érdeme."

Gábor színpadi művészetében is tükröződött politikai radikalizálódása. 1918 novemberében a Belvárosi Színház Ady Endre nagy forradalmas életképével, Az utca énekével együtt mutatja be az ő Hazafelé című egyfelvonásos forradalmi jelenetét. Sajnos, a darab szövegkönyve elveszett, s csak a Színház és Divat tudósításából sejtjük a témáját: "Az öt szereplő közül egyedül K. Harmos Ilona volt a régi. Somlár Zsiga a kocsmáros, Bánóczy Dezső a vendég, Varsa Gyula és Tompa Béla pedig a két bolseviki szerepében mutatkoztak be és keltettek nagy hatást."

Az emigráció körülményei nem kedveznek Gábor színpadi törekvéseinek. Pedig most már, megszabadulva világnézeti kötöttségeitől, egyértelműen egy haladó, új dramaturgia irányába volna képes fejleszteni munkásságát. Kabaréval kísérletezne, a politikai kabarénak azonban Bécsben nincsen közönsége, Nagy Endre vállalkozása is megbukik. A nagyobb színpadi művek pedig színház és közönség híján kéziratban maradnak, mint azt Gábor Az út című, a húszas évek elején írt drámája bizonyítja, amelyben igen őszinte képet rajzol az értelmiség háború alatti lelkiismereti válságáról és a proletariátus szellemi ébredéséről. Ilyen körülmények között Gábor számára is – éppúgy, mint Mácza, Barta és Lékai számára – a munkásszínjátszás keretei biztosítanak előadási lehetőséget. A munkásszínjátszóknak írt egyfelvonásos darabjai igen nagy népszerűségre tettek szert, mindenütt a világon játszották őket, ahol magyar emigrációs csoportok és munkáskolóniák éltek.

Ezek a kis egyfelvonásos drámák, a Piroska és a Farkas, Szűz Mária, Hektor (kötetben Egerszeg címmel jelentek meg 1924-ben) a zalaegerszegi büntető tábor rémségeiről szólnak. Anyagukat Gábor – éppen úgy, mint publicisztikai írásai és versei nyersanyagát – közvetlenül a valóságból merítette. Ebben az értelemben dokumentum-drámáknak is tekinthetők. A nyers alakrajz, a rikító színek, a borzalmak kiélezése a naturalizmus dramaturgiájához kapcsolja e jeleneteket. Gábor azonban él az expresszionista dramaturgia eszközeivel is: hőseit szimbólumokká növeszti és a köznapi valóságot valószínűtlen látomássá fokozza. A fenti darabokon kívül valószínűleg sokkal többet írt, ezek szövege azonban nem maradt fenn.

A későbbiekben már nem írt több eredeti színpadi művet, a drámaírással való kapcsolata azonban később sem szakadt meg. Berlinben mint teoretikus járul hozzá az új német proletárszínjátszás kifejlesztéséhez. A felszabadulás után pedig az újjáéledő magyar színjátszás számára Hauptmann, Csehov, Gorkij és élő szovjet írók darabjait fordítja.