{274.} A prózaíró egyénisége

Gábor Andor prózai művei természetszerűleg igen sok rokon vonást mutatnak publicisztikai és színpadi alkotásaival. Bennük is a valóság ellentmondásaira gyorsan, élesen reagáló szatirikus karakter a leginkább szembetűnő.

Mint ahogy költészetében, prózai munkásságában is van néhány figyelemreméltó dokumentuma 1905 körüli politikai radikalizmusának. Fegyelmezetten komponál, oroszosan sötétenlátó novelláiban élesen körvonalaz szociális problémákat és plasztikusan jellemez egyszerű, nyomorúságos körülmények között élő embereket (A kapások, Mariskát megmentik, A kacsavadász) . Sajnos, ezt a kemény, Nagy Lajos-inak ígérkező hangvételt később már nem folytatja, regényeinek problematikája belül marad a polgári osztály morális válságának körén, s ennek megfelelően szatírája is könnyebb fajsúlyú.

Első regénye, az Untauglich Úr (1915) terjedelmes pamflet egy hazafias frázisokat szajkózó kispolgárról, aki azonban maga kibújik a háborús áldozatvállalás kötelessége alól. E regényt a helyzetkomikum adta lehetőségek, a burleszk elemek bőséges felhasználása rokonítja a kabaréjelenetek stílusával. Felépítésében, epikus vonalvezetésében már sokkal inkább regényszerű a Doktor Senki (1917). Gábor megtartva a burleszk már kipróbált elemeit, a 20. századi klasszikus karrier-regény zsánerét folytatja. A regény hőse, Senki János, Maupassant gigerlijeivel, Mikszáth svihákjaival rokon figura, a pesti bohémvilág, kávéházak és szerkesztőségek jellegzetes alakja. A regényben megnyilvánuló szatirikus szemlélet világosan mutatja azt a távolságot, amely a polgári felvilágosult gondolkodású Gábor és az uram-bátyámos stílusú, félfeudális szellemiségű társadalom között van. Mulattató jelenetek egész sorozatában leplezi le azt a tülekedést, amely a pénzért s a pozíciókért e világon belül folyik, színpadi műveihez hasonlóan panoptikumi figurák egész sorát vonultatva fel.

Harmadik regénye, a Hét pillangó (1918), elsősorban témája miatt érdekes, benne egykori tanárának, Péterfy Jenőnek az alakját örökíti meg. Emellett azonban a regény stílusa is eltér az előzőktől, benne Gábor érzelmi hangot üt meg, s elmélyült pszichológiai motivációra törekszik. Ez az igénye ebben a regényben nem valósul meg tökéletesen, de több, a háború utolsó éveiben írt novellájában szentimentalizmustól ment, tiszta hangot üt meg. Ezek közül kiemelkedik, szinte a korszak legnagyobb háborúellenes novelláival rokon értékű Meghalni jobb című elbeszélése (1917). E novellájába belesűríti Háborús naplójának (1914) gúnyos észrevételeit, "illegális" bírálatát a monarchia hadvezetéséről, a háborús nacionalizmus balfogásairól, torzságairól. Egyszersmind kifejezi lírai megrendülését, az "itt áll az ember, s nézi rút magát" önboncoló attitűdjét is. A novella hőse, "Takáts János tartalékos főhadnagy" szociológiailag és lélektanilag jól kidolgozott emberalak. Annak a háborúba belehajszolt kisembernek a tragikus típusa, aki a saját bőrén szerzett tapasztalatok árán ábrándult ki a militarizmusból.

Gábor ebben a korszakában céltudatosan foglalkozik pszichológiai kérdésekkel. Éppen úgy, mint a Nyugat írói, őt is elsősorban a freudizmus izgatja, az a kérdés, miként hordozza az ember jellemébe foglaltan a tulajdon sorsát. Szemléletére azonban kevésbé jellemző a pesszimista determinizmus, számára {275.} a pszichológia elsősorban az egyéni sorsokban tapasztalható véletlenszerűségek megfejtésének kulcsa.

Az emigrációban Gábor prózaírói munkássága elszakad a polgári hagyománytól, arculatát a munkásmozgalomban kifejtett gyakorlati tevékenység, s az egykorú szocialista irodalmon belüli prózaírói törekvések alakítják. A húszas években a legjellemzőbb prózai műfaja a riport. Már a bécsi években kísérletezik olyan művekkel, amelyekben az ellenforradalom akcióit leplezi le (Véres Augusztus, Bank utca). Mint az Ogonyok és a Pravda berlini németországi tudósítója bejárja egész Németországot és Nyugat-Európát, s kitűnő riportok sorozatában dolgozza fel a munkásmozgalom és a fasizmus előcsatározásának epizódjait. E riportjaiban a német proletkult törekvéseihez kapcsolódva elsősorban direkt agitációs irodalmat kíván adni. Egyben azonban mindig művészi ábrázolásra törekszik, a problémákat szatirikus eszközökkel élezi ki, s plasztikus jellemrajzot ad a korszak számos jellemző típusáról.

Ebből a riportázs-irodalomból fejleszti ki – jobbára már a moszkvai években – a realista novellának egy sajátságos, korszerű változatát, amelynek leginkább reprezentáns darabjai A számla (1935) és a Vacsora a Hotel Germániában (1936) című elbeszélései. Ezekben Gábor – elsők között az európai irodalomban – a fasizmus dehumanizáló hatását leplezi le. Pontos, aprólékosan dokumentált, a riporterre emlékeztető nyers tényanyagot felhalmozva mutatja be a német koncentrációs táborok, börtönök életét, a rendőrségi módszereket, az egész korszak atmoszféráját. Azonban nem áll meg a bár igényes, de mégis egysíkú külső dokumentációnál. A két évtizeddel korábban kifejlesztett pszichológiai ábrázolásmódot mélyíti el, a lélektani módszerrel nemcsak jellemző típusokat, hanem differenciáltan egyénített emberi alakokat ábrázol. E korszakbeli írásaiban megrázó ábrázolást nyújt az elferdült emberi ösztönökről s a kegyetlen céltudatossággal tönkretett emberi lelkek szenvedéseiről. Emberábrázolása annyival inkább is megrázó, mert Gábor a lélektani mozzanatokat is pontosan, racionalisztikusan dokumentálja, lélekábrázolásától idegen minden homályosság, irracionális motiválás Erős logikai érzékkel, a modern detektívregények logikus vonalvezetésére emlékeztetően követi nyomon a fasizmus gépezetének belső működését s teremt kapcsolatot a külső, fizikai, valamint a rejtett, lélektani motívumok között.

A lélektani elmélyülés átalakítja szatírájának a karakterét is. Szatírája ezekben a pszichológiailag is kidolgozott elbeszéléseiben a legmélyebb. A nevettető hatás háttérbe szorul, csak egy-egy groteszk, félelmes villanásban mutatkozik. Egészében komoly és keserű szatíra ez, a megsértett és védekezésre kényszerülő humánum tiltakozása a kor embertelenségei ellen.

Gábor antifasiszta novelláit kivételes hely illeti meg mind az ő írói oeuvrejében, mind pedig a modern antifasiszta problematikájú világirodalomban. Nem pusztán a tematikájuk miatt, hiszen lágerekről, börtönökről, a fasiszta erőszak megnyilvánulásairól, az egykorú német proletár és polgári irodalomban egyaránt széleskörűen találkozunk. Gábor kezdeményező szerepe azzal a logikai és pszichológiai készséggel függ össze, amellyel a fasizmus belső, erkölcsi és lélektani rugóit feltárja. Úttörése a háború bukása után kibontakozó antifasiszta irodalom irányába mutat.