Előzmények

Az újabb magyar irodalom fejlődése a proletárforradalmak és az imperializmus korában megy végbe. A haladó erőknek a fasizmussal szemben folytatott küzdelme ugyan csupán a harmincas évek elejétől kezdve határozza meg döntően a kor szellemi arculatát, mégis e két társadalmi erő egymásnak feszülése több európai országban az első világháború végétől kezdve ott rejlik tektonikus erőként a felszín alatt. Már a húszas évek polgári és szocialista irodalma Európa-szerte ideges vibrálással jelzi a nyílt összecsapásra készülődés izgalmát. Hogy "tőke és fasizmus jegyesek" (József Attila: Farsangi lakodalom, 1931), az sokak előtt csak később válik majd világossá Magyarországon. Itt üti fel a fejét először a nyílt erőszak, de még nemzeti és keresztény jelszavakkal takarózik és csupán restaurációt hirdet. A magyar munkásosztály hősies és dicsőséges 1919-es vállalkozásának véres elfojtásából, minden haladó erő kíméletlen üldözéséből azonban mind határozattabb kontúrokkal bontakozik ki egy egészen új jelenség: a feudális vonásokkal átszőtt polgári társadalmi rendszert minden eszközzel védő nyílt diktatúra.

A magyar irodalom egy része, elsősorban az emigrációban, határozottan reagál már erre a "korai" fasizmusra is. Bécsben a legkülönbözőbb világnézeteket valló írók magas színvonalú publicisztikai tevékenységet fejtenek ki a Horthy-féle ellenforradalmi rezsim ellen. Ebből a kórusból is kiemelkedik Gábor Andor maróan szellemes publicisztikája és gúnyoros-melankolikus lírája. A fasizmus embertelenségével viaskodnak Barta Lajos, Barta Sándor, Gyetvai János, Hidas Antal, Illés Béla, Komját Aladár, Lékai János, Lengyel József s mások is. Kisregények, novellák és színdarabok születnek s izzó hangú versek, melyek magyar és idegen nyelveken igyekeznek szítani Európa -és Amerika-szerte a felháborodás viharát a magyarországi új-középkor ellen, és segíteni a szomszéd országokban még folyó proletár osztályharcot. Idehaza az irodalom első reagálása a megdöbbenés, a letargikus fájdalom. A megvertség és keserűség érzése füstölög a többnyire zaklatott hangvételű lírában, s csak néha-néha csap ki a megvetés és tiltakozás lángja a felszín alól, mint például Nagy Lajos Farkas és bárány című novellájában.

A forradalmak bukásának tudata és a nyílt ellenforradalom légköre sorvasztóan hat minden haladó szellemi mozgalomra, és ez messzemenően meghatározza az induló írói nemzedékek pályáját éppúgy, mint a régebbi kezdeményezések folytatását. A szocialista irodalom és a polgári radikális irodalom egy része emigrációba kényszerül, évtizedekre kiszorul a magyar szellemi életből. Itthon pedig a Nyugat korábbi progresszív szándékai meghalványodnak: a mozgalom kiemelkedő képviselőit évekig üldözi vagy mellőzi a hivatalos Magyarország. Nyílt megfélemlítés és belső cenzúra, elfojtott tervek és a képes beszéd kora kezdődik újra. A fasizmusról nyíltan még nem sok szó esik, de egyre sötétedő félelmetes árnyai már komorrá teszik a légkört.

A húszas évek második felében kialakult viszonylagos gazdasági konszolidáció késleltette a fasizmus előretörését, s így a szociális érzékenységű irodalom figyelmét az általános társadalmi problémák kötötték le. Az évtized fordulóján kibontakozott gazdasági válság a magyar irodalom egészébe új erőt öntött {313.} az irodalom nagy részét baloldali irányban befolyásolta. A szocialista irodalom viszonylagos kibontakozásáról beszélhetünk ekkor; még a polgári művészek és esztéták is arra figyelnek fel, hogy az egész magyar irodalom a valóság felé fordul, s a líra súlyosabbá válik (Babits, Komlós). Ezt az egészséges, biztató fejlődést azonban alig pár év múlva megakasztja a németországi fasizmus uralomra jutása nyomán kelt szellemi zavar. A frontok újra összekuszálódnak, életművek és pályák újabb irányt vesznek, jelentős mozgalmak elakadnak vagy tévútra futnak, s az út végén írói életek hullanak a tömegsírokba; hiteket pusztító és eszméket próbáló viharral tör a magyar szellemi életre a barna veszedelem. A "líra ellenforradalmá"-ról ír ekkor Halász Gábor: a valósággal való józan szembenézés helyett az éterikus finomságok és a megfoghatatlan, elomló érzések megfogalmazása felé hátrál a korabeli líra egy része. Ez a hátrálás, ez a zavart védekezés ha nem is kizárólagos, de jellegzetes vonása lesz a magyar irodalom antifasizmusának.

E jelenség mélyebben fekvő oka abban keresendő, hogy az 1920 óta hatalmon levő ellenforradalmi rendszer tűzzel-vassal irtotta a legkövetkezetesebb haladó erőket; a kommunista pártot illegalitásba szorította, kádereit börtönnel és akasztófával sújtotta, a szociáldemokrata pártot semlegesítette; nacionalista és soviniszta uszítással mérgezte a tömegek tudatát, s állandó szovjetellenes propagandával fokozta azt a szellemi bizonytalanságot, amely a magyar értelmiség körében uralkodott a kommunista társadalmi rend megítélésével kapcsolatban. Mindez közvetve vagy közvetlenül kihatott az irodalom fejlődésére is.