Az antifasiszta irodalom politikai alapja és tűzhelyei

Az antifasizmus eszméje azonban bizonyos mértékig mégis átszőtte a magyar közéletet és befolyásolta az irodalom alakulását. Az első indítékokat a nemzetközi kommunista mozgalom szolgáltatta. Már a Komintern 1928-as hatodik kongresszusán felmerült a gondolat, hogy ki kell alakítani a szocialista erők egységfrontját. Az 1932-es párthatározatig azonban (amely feloszlatta a RAPP-ot) a művészi alkotásmód felfogásának szűkös volta miatt nem érvényesülhetett eléggé következetesen a kispolgári és polgári írókkal kialakítandó egység követelménye. Az elzárkózás mögött a rendkívül nehéz viszonyok között, illegálisan és emigrációban küzdő KMP azon stratégiai célkitűzése húzódott meg, amely közvetlenül a második Magyar Tanácsköztársaság megteremtésére szervezte az erőket, s még nem fordított elég figyelmet a szövetséges erők megnyerésére. Döntő fordulatot hozott e téren a Komintern történelmi nevezetességű 1935-ös VII. kongresszusa, amely a fasizmus feltartóztatásának és leküzdésének követelményéből kiindulva a kommunista és munkáspártok fő feladatát nem a proletárdiktatúra közvetlen megvalósításában jelölte meg, hanem abban, hogy hozzanak létre harci szövetséget minden haladó hazafias erővel együtt a fasizmus ellen, a demokratikus szabadságjogokért, védjék a nemzeti függetlenséget, támaszkodjanak a nemzeti kultúrák haladó hagyományaira. A Kominternnek ez az irányvonala 1936-tól kezdve érvényesült a magyarországi munkásmozgalomban. Az 1937–38-ban Prágában kiadott Dolgozók Lapja, a párt orgánuma, már következetesen képviselte a {314.} népfront programját. Idehaza a Gondolatban (1935–37) öltött testet a népfrontos irodalom eszméje s fokozatosan áthatotta ez a felfogás a kolozsvári Korunkat, a Sarló és Kalapács (Moszkva) valamint az osztravai Munkás, a pozsonyi Az Út utolsó évfolyamait is, sőt később olyan tűzhelyei alakultak ki a kommunista vezetés alatt álló antifasiszta népfront-gondolatnak, mint az osztravai Magyar Nap, a moszkvai Új Hang. Párizsban a Szabad Szó (1936–38), majd az Üzenet (1939), az amerikai kontinensen pedig elsősorban a mexikói radikálisan demokrata szellemiségű Szabad Magyarság (1942–46) tartoztak e körbe.

Az idehaza kialakult csoportosulások, folyóiratok és más irodalmi kezdeményezések nem álltak ugyan olyan mértékben kommunista befolyás alatt, mint a külföldi magyar nyelvű orgánumok és az emigrációban élő irodalom, az antifasiszta népfront gondolata – bár ellentmondásosan – mégis érvényesült itthon is, hiszen a fasizmus nemcsak a munkásmozgalmat fenyegette, hanem útjába állt a polgári demokratikus törekvések megvalósításának is, s egyáltalán létében veszélyeztette a magyar nemzeti függetlenséget és kultúrát, így történhetett meg, hogy az egyre konzervatívabbá váló Nyugat is néha közelebb kerül a magyar élet nyugtalanító kérdéseihez, állást foglal a háború ellen, s hogy Szekfű Gyula a fenyegető német veszedelem elleni védekezés módozatait keresvén megnyitja a Magyar Szemle hasábjait a népiek előtt. Az Est-lapok és a Magyar Nemzet hasábjain a polgári demokraták juttatják kifejezésre antifasiszta érzelmeiket. A Szép Szó (1936–39) körül csoportosult radikális kispolgári intellektuellek szinte minden irodalmi műfajban éles és sziporkázóan szellemes harcot folytatnak a német és a hazai nácizmus ellen; s a demokratikus átalakulásért vívott küzdelem folyamatában 1935–38 között készek bizonyos fajta egységre a népiek is, a Válasz (1934–1938) írói, a Híd (1937–38), majd az ezek legjobb hagyományait folytató Szabad Szó (1938–44) radikális népies publicistái.

A harmincas évek végén, a háború kitörésekor azonban világossá válik, hogy az adott nemzetközi helyzetben az addigi antifasiszta küzdelem fő tartalmát jelentő demokratikus társadalmi feladatok már sem a polgári rétegek, sem a népiesek elképzelései szerint nem oldhatók meg. Ezért a rájuk épülő irodalmi mozgalmak is szétesnek, a szövetségek differenciálódnak, lényegében szétporladnak. Erősíti ezt a folyamatot a bécsi döntések nyomán felerősödött nacionalizmus és az úgynevezett zsidótörvényekkel szított faji gyűlölködés.

A polgári írókat elnémítja vagy száműzetésbe kergeti az egyre erősödő fasizmus, a fajüldöző törvények és a mind durvábban fellépő cenzúra. A háború kitörése és a Szovjetunió megtámadása közötti időben, amikor a szovjet–német megnemtámadási szerződés és a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok felvétele csökkentette nálunk az antikommunista propagandát, lényegében már csak a József Attila nyomdokain elinduló szocialista irodalom tartja fenn a magyar antifasiszta irodalom folytonosságát, hogy aztán e tábor legtöbb tagja is belevesszen a háború viharába. E csoport egy része, az úgynevezett munkásírók antológiákban, ritka időközökben kiadott gyűjteményes kötetekben (Mai könyv, Új Almanach, Mérleg stb.) – áttételes kifejezési módokat keresve – a háború alatt is tiltakozik a fasiszta diktatúra ellen, hangját azonban gyengítik a polgári irodalmat kirekesztő törekvések. A Nyugat {315.} nyomdokait követő Magyar Csillag Illyés Gyula vezetésével megpróbálja szekértáborba gyűjteni a demokratikus irodalom legjavát, megszólaltat népieket, polgári humanistákat, sőt munkásírókat és fiatal szocialista lírikusokat is.

A harmincas években a demokratikus irányzatok egymás elleni harcának vagyunk tanúi; a negyvenes évek elején azonban fokozatosan erősödnek a haladó társadalmi erők valóságos egységtörekvései. Közelednek egymáshoz a KMP és a szocialisták, megalakul a Magyar Munkaközösség, majd 1941 őszén a Történelmi Emlékbizottság. Jelentős hatást kelt Kossuth és Táncsics sírjának megkoszorúzása (1941. október 31.), s valóságos demonstráció erejével hat a Népszava 1941-es karácsonyi száma, amelyben Szekfű Gyulától a kommunistákon és a szocialistákon át egészen Bajcsy-Zsilinszky Endréig a magyar társadalom legszélesebb rétegeit képviselő tekintélyes írói és tudós gárda áll ki a béke és a nemzeti függetlenség ügye mellett, a háború és a szorongató fasizmus ellenében. E hatást még fokozza 1942. március 15-e, a Petőfi-szobor megkoszorúzását követő nagyszabású tüntetés. 1941 őszén megszólal Moszkvában a Kossuth-adó, újra megjelenik itthon a párt illegális lapja (a Szabad Nép); az 1943-as szárszói konferencián a baloldali népiesek határozottan kiállnak az ország népi demokratikus átalakítása mellett. A következő években már a súlyos üldözések és megtorlások sem tudják elhomályosítani a szovjet hadsereg győzelmei nyomán kelt reménységeket a közelgő felszabadulásban. A magyar irodalom sajátos belső helyzetében, a korábbi években és évtizedekben meg nem oldott sok benső ellentmondásban leli magyarázatát, hogy ezekre a reményekre az irodalom egy része ad csak pozitív választ, más része pedig a rezignált fáradtság, a passzív rezisztencia és a bizonytalan érzések jegyében reagál majd.