Népfronttal a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért

A magyar antifasiszta irodalomnak a háború kitöréséig terjedő első nagy szakaszát az jellemzi, hogy a nemzeti függetlenség még viszonylag épségben van, a szélsőjobboldali erők maguk is némileg ellenzékbe szorulnak s ilyen körülmények között a demokratikus politikai és irodalmi törekvések középpontjába határozottabban osztály jellegű társadalmi kérdések kerülhettek. Ez nem mond ellent a népfrontpolitika alapeszméinek. Hazánk a három millió koldus és a latifundiumok országa volt, igen erősek voltak a feudalizmus hadállásai. (A fasizmus pretoriánus csapatai is jórészt éppen az egzisztenciálisan megingott dzsentri-rétegek fiai közül kerültek ki.) Mivel a németországihoz hasonló totális fasizmus (annak minden következményével együtt) csak később került kizárólagos hatalomra, minden olyan akarat, mely a félfasiszta-feudális-kapitalista társadalmi rendszer demokratikus átalakítására tört, megfelelt a népfront politikai elképzeléseinek, az össznemzeti érdekeknek, s minden siker ezen az úton egyszersmind a hazai fasizmus kibontakozása elé gördített akadályt. (A korabeli nemzetközi helyzet is megerősíthette ezt a tudatot. Spanyolországban a feudális katonai ellenforradalommal szemben folyt a népi szabadságharc. "De jönnek új hadak ... a sebzett földekről és a bányák mélyéről induló sereg" – írja Radnóti. S a francia népfront tartalmát is a szociális intézkedések és a demokratikus szabadságjogok kiterjesztése {316.} jelentette, mégpedig éppen a nemzet függetlenségét veszélyeztető náci Németország elleni védelemként.) A magyar irodalom antifasizmusának értékét ebben az első szakaszban tehát nagyrészt az határozza meg, hogy az alkotó művészek és az irányzatok miképpen ítélték meg a demokratikus társadalmi rend megvalósítását és megerősítését célzó radikális reformtörekvéseket.

Ilyen összefüggésben magasodik elénk ekkor teljes jelentőségében a népi irodalom teljesítménye. Amikor a magyar kommunista mozgalom az adott viszonyok között ideiglenesen lemondott a társadalom szocialista jellegű átalakítására irányuló tervéről, egyúttal a legmesszebbmenően támogatta a népiesek plebejus demokratikus szándékait, melyeknek középpontjában a földreform következetes végrehajtása, a jövedelmi különbségek kiegyenlítése és – ezek biztosítékaként – a nemzeti függetlenség védelmezése állt. A népiesek mozgalmát a kommunista emigráció (az Új Hangban Lukács, Révai stb.) a korabeli magyar élet legfontosabb áramlatának tartotta, különösen annak felfelé menő, radikális korszakában, mely a Márciusi Front megalakításában csúcsosodott ki (1937. március 15.). Ekkor veszi őket védelmébe Bálint György is a polgári liberális Ignotus ellenében a Gondolat hasábjain, és ekkor kész József Attila is fegyverbarátságra velük: "... addig, amíg valóban demokratikus és szociális, ha nem is szocialista követeléseikkel megérdemlik a rokonszenvet – írja. – Nagyon sajnálnám, ha sok gyakorlati pontban megegyező közös követeléseinkért az új népiesek vonakodása miatt nem léphetnénk fel a jövőben együttesen a francia népfront mintájára ..."

A kor polgári irodalma számára az antifasiszta magatartás próbaköve nem annyira a demokratikus társadalmi átalakulás szorgalmazása volt, hanem inkább a régebbi etikai és eszmei értékek védelmezése. A tőlük kiinduló, elsősorban irodalmi egységtörekvések virtuális eredményeket érnek el, jószándékaik nem igen válnak valósággá, éppen a magyar társadalmi sorskérdésektől való viszonylagos elszigeteltségük miatt. E kétféle magatartás mögött természetesen a célok különbözősége is rejlett, s a kommunista irodalom és publicisztika fáradozása, hogy a népiesek és a polgári demokraták egységfrontjának létrejöttét elősegítse, ekkor még lényegében eredménytelen maradt. A nemzet, a nép és a haladó kultúra harmonikus egységének kialakítására nem volt még érett az idő; mégis ennek az eszménynek előrevetített fényei ott villództak már éppen a kommunista költészetben, elsősorban József Attila lírájában, aki a népfront-gondolatnak, Révai József szavaival élve "legnagyobb magyarországi költői propagandistája lett". A Szocialisták és a Munkások osztályharcos indulatától a Mondd, mit érlel széles ölelésén át a Hazám fájdalmasan keserű körképéig ível ez a szándék; a Hazámig, amelynek központi gondolata: a tiltakozás amiatt, hogy a népet kiszipolyozó és pusztító magyar úri bitangság elveszti a nemzetet és odalöki a német gyarmatok sorába.

A nép társadalmi felszabadításával megerősíteni és ezáltal ellenállóvá tenni a nemzetet a fasizmussal szemben, ez volt az a legmélyebb gondolat, amely összeköthetett és a távolabbi elképzelésektől függetlenül közel hozhatott egymáshoz sok hazafias erőt. A nemzet és nép féltése választja el osztályától és viszi el a fegyveres ellenállásig Bajcsi-Zsilinszky Endrét, a politikust és publicistát, s a "pogány" germán imperializmus fenyegető terjeszkedése indította arra Szekfű Gyulát, hogy a nagybirtok felosztását "nemzetileg szükséges folyamatnak" jelentse ki; s a katolikus Jelenkor publicistáját, Katona {317.} Jenőt, hogy "a magyar függetlenség és szabadság ügyét" összekapcsolja "a szociális igazság és haladás ügyével".

A világháború kitörése és Magyarország hadbalépése olyan helyzetet teremtett, hogy ekkor a demokratikus társadalom-átalakító törekvések szükségképpen háttérbeszorultak, és elsősorban az emberiesség, a személyi szabadság és a nemzeti függetlenség általánosabb eszméi kerültek az irodalom fókuszába. Mégis a szociális átalakulás igénye törhetetlenül továbbélt ezekben az esztendőkben is, mintegy jelezve a népfront-gondolat méhében rejlő jövendőt. Az emigrációban Révai József kidolgozta a proletárdiktatúrához vezető átmeneti rendszer, a népi demokrácia programját, s kijelenti, hogy "nem mondunk le a vezető szerep kivívásáról magában a nemzeti egységfrontban." Az antifasiszta népfrontmozgalom nem jelentette tehát a társadalomátalakítás szocialista elképzelésétől való eltérést, hanem csak e feladat ideiglenes elhalasztását. A KMP 1941-es programja határozottan kiáll "a dolgozó parasztság földhözjuttatása ... a társadalmi rend gyökeres megváltoztatása" mellett. Ez a gondolat állandóan jelen van és fel-felvillan a szocialista irodalomban, de a baloldali népieseknél is változatlanul. A szocialista lírikus soraiban az "összeomló bűnös paloták mögül a béke tiszta fénye les felénk" (Zsigmond Ede), "a munkás és paraszt életéhez ... szabadság kell és kenyér" (Földeák): a "távoli dörgés", az "ezrek forró sóhaja ... vaskos izomzatú lángokat csapjon", mert itt "áldott búzát már sose ád az ezeréves lompos igazság" (Vető Miklós). Móricz Zsigmond új regénye, a Rózsa Sándor indulásakor arról ír, hogy "a szabadságharc korával egyidejűleg ... a szociális gondolat is forrongott", s hogy "nálunk éppen szociális hullámai miatt költészetté magasodott a szegénylegény-romantika". Tamási Áron Magyar sorskérdések címmel tartott előadásában így ír: "Szabadságunkért és a népi jogokért küzdöttünk törökkel, tatárral, némettel és kevély urakkal. Küzdj te is, hogy majdan felemelhesd szellemfejedet azokban, akik már a magyar népi demokráciában fognak élni!" Nagy István, az erdélyi munkásíró 1942-ben a világháború utáni kötelességekre, a "régi, tiszta szándékok melletti hitvallásra" és kiállásra figyelmeztet. Veres Péter a Magyar Csillagban állapítja meg: lehetetlenné vált, hogy "most a háború közepén emeljük nemzetté a népet", – de úgymond – "ha csak egyetlen egy is megmarad közülünk, annak az a kötelesssége, hogy a legalulmaradtakért, a munkásokért, parasztokért szót emeljen".

1944-re, amikorra a fasizmus tobzódása végképp elszabadul, a szociális igazság eszméje a polgári lírában is megjelenik. A katolikus Rónay György versében az Úr "szörnyű dühe horkan, a palotákat megrugdossa zordan". A népi lírikus Illyés pedig annyi szorongó reménytelenséggel telt vers után a nép fáklyájának lobbanását látja meg Buda lángjaiban és ő mondja ki a kemény, a végső ítéletet is 1944-ben:

Mert sem erő, sem bölcsesség

nem lehet elég, hogy megójja

a házat, amelyben rakója

nem lelheti meg a helyét.

(Nem elég)

A második korszakban ez a magatartás természetesen már nem volt, a súlyos üldöztetés és a cenzúra miatt nem is lehetett a magyar irodalom fő-{318.}motívuma; búvópatak volt az elkötelezettségnek ez a gondolata, amely azonban a legjobbakban feltartóztathatatlanul tört célja: a hazai és idegen fasiszták bukását követő népi és nemzeti felszabadulás felé.