A kiteljesedés korszaka

A gazdasági válság nyomában világszerte föllendülő és forradalmasodé munkásmozgalom nemzetközi méretekben ígérte a szocializmus megvalósítását, a világreakció azonban erősebb volt, s így nemcsak hogy a várt eredmények nem születtek meg, hanem többhelyütt ellentétes irányú változások mentek végbe. A fasizmus mind erőteljesebb fenyegetést jelentett: Németországban, ahol a munkásmozgalom pedig igen erős volt, 1933-ban Hitler jutott uralomra, Magyarországon 1932-ben a szélsőjobboldali Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. – József Attilának ebben az időben személyileg is igen súlyos volt a helyzete. A válságos időkben néha Judit is munka nélkül maradt, a kettejük által végzett alkalmi jellegű szellemi és fizikai munka gyakran még a létminimum biztosítására sem volt elegendő. Megromlott kapcsolata az illegális {351.} Párttal is. Bár, eddigi tudomásunk szerint, nem zárták ki a Pártból, kapcsolata 1933 elejétől meglazult, (s talán egy átszervezés alkalmával) "lehagyták" a mozgalomból. A kapcsolat megszakadásának sokféle oka volt: egyik részről a költő konspirációs nemtörődömsége, idegállapota, nehezen kezelhető volta, a másik részről azonban a párt egész akkori politikájának baloldali hibákkal terhes vonala, tapasztalatlansága, szektás módszerei.

József Attila és az illegális KP egyes tagjai között elvi viták és nézeteltérések is voltak, elsősorban az antifasiszta népfrontpolitika kérdésében. A költőnek 1933 nyarán megjelent Az egységfront körül című cikke élesen bírálta a szektás vonásokat, és sok olyan kérdést vetett föl, amelyet később a nemzetközi munkásmozgalom gyakorlata, elsősorban a Komintern VII. kongresszusa igazolt. A cikkben ugyanakkor találhatók helytelen állítások is, túlzott kétségbeesés; viszont a rá adott válasz tovább élezte az ellentéteket. Az 1934–35 közti időszakban kétségtelen, hogy a költő és a párt közt szaporodtak a nézetkülönbségek; ugyanakkor azonban ezekben a nehéz években is a szocializmusért való aggodalom, a párttal, a tömegekkel való együttérzés jellemzi József Attila magatartását. Megrázó ma is nyomon kísérni, hogy küzd benne sértődöttség és bizalom, a párthoz való tartozás vágya és a hibáktól való félelem. Egész magatartásának, költészetének egyik fő mozgatója ekkor ez az ellentét.

Élete utolsó éveiben – amikor az illegális KP-t újjászervezték és a Komintern VII. kongresszusa vonalán kezdett dolgozni – József Attila és a párt között ismét harmonikusabbá vált a viszony – olyan értelemben, hogy elvi, politikai kérdésekben nem volt több nézeteltérés, vita, harag; tevékenységük párhuzamosan folyt.

Ha a szervezeti kapcsolat meg is lazult József Attila és a párt közt, a legigazibb értelemben pártos költő ő; lírája – történeti távlatokból tekintve – kifejezi, kimondja a magyar nép, a magyar munkásosztály legmélyebb vágyait, törekvéseit, helyesen tükrözi legigazibb aspirációit; s még nagyobb távlatban: egész munkássága, lírájának mondanivalója egybeesik a nemzetközi munkásmozgalom irányával, törekvéseivel.

1934-ben kiadta Medvetánc című kötetét, mely korábbi verseinek válogatását is tartalmazza. Az irodalom értői közül többen kezdték már fölismerni benne a nagy költőt – Kosztolányi, Bálint György, Halász Gábor és mások –, mindez azonban a nyilvánosság előtt nem kapott még kellő súllyal hangot, közönségsikere pedig nem lett a kötetnek.

Az életében lezajlott események nem állították szembe József Attilát korábbi közösségével, a munkásmozgalommal, de fokozottan tudatosították benne az ember önmagára utaltságának érzését, s még fogékonyabbá tették a külvilág emberellenes tendenciáinak átélése iránt. Nem ingott meg, nem hasonlott meg önmagával, nem jelentkezett tudatában illúzió és valóság mereven szembenálló kettőssége sem. Mindez ahhoz segítette hozzá, hogy költészete még tovább érlelődött, s a harmincas évek elejének termésében korszakos jelentőségűvé teljesedett. A kötetben kiteljesedő tendenciák korábbról valók, s szemmelláthatólag épp a világmeghódításnak, az új világot alkotásnak abból az egyetemes igényéből születtek, mely szorosan egybekapcsolódott a munkásmozgalom küzdelmének föllendülésével. "Ha egy osztály a maga életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen {352.} ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára" – írja ekkortájt esztétikai tanulmányában. "1929 ... Nagy – a sorok száma szerint is nagy – költeményeket tervez, freskókat ködből, füstből, hidegből, éjszakából, amikben minden szó céltudatos, minden részlet valóság, s együtt mégis sokkal több annál: magasabb a valóságnál: mítosz" – emlékezik erre az időre barátja, Németh Andor; Bányai László pedig följegyezte József Attila egyik mondatát, melyet ekkor mondott: "egy vers az egész élet". A marxi–lenini tanítások s a velük összeforrott tömegmozgalom adtak újra "teljes, átfogó világegészt", teljes, egyetemes emberi világképet. A "minden Egész eltörött" (Ady) világának helyébe, mikor a költők egy része "a csonka részbe" kíván csak fogózni (Kosztolányi), újra, az eddigieknél tisztább tekintetet szögezni a mindenséggel, a teljességgel szembe: korszerű formája ez egy rejtetten vagy nyíltan mindig meglevő emberi igénynek. De József Attila korában különösen nehézzé teszi ezt a feladatot, hogy új utat kell törnie: olyasmit vinni végbe, amit előtte senki sem tett még meg. Nemcsak a magyar költészetben, hanem másutt sem. A modern polgári líra – a festészethez hasonlóan – fellazítja a külvilág képét, visszaszorítja, vagy tisztán formai-artisztikus mozzanattá fokozza le a kompozíció szerepét. A hangulatok- vagy mindent a végtelenbe oldó félálomi állapotok-szülte, más esetekben parányi mozzanatokra koncentrált világmegjelenítés idején az ember és a külvilág viszonyában mindinkább csak egy meglehetősen passzív személyiség jelenik meg. Akik a "mindenséget vágyják versbe szedni", gyakran azok sem jutnak túl önmagokon. A modern nagyvárost a század elején megjelenítő belga szocialista költő: E. Verhaeren viszont legtöbbnyire megmaradt annál a naturalisztikus-romantikus színezetű ábrázolásmódnál, mely József Attila korábban tárgyalt verseire volt jellemző, melyeknek formavilágában ősi mítoszok szemlélete és elemei kelnek újra életre. "A város csápjait kinyújtja", a hidak, hajók, vonatok "rőt tűzszemek"kel néznek, polipként fonják be karjaikkal a világot s a benne küzdő-vergődő embert – máskor veszett csordaként száguldanak. Ott van ez a szemlélet Zola regényeiben is, a fiatal Gorkij írásaiban s általában a korai, szocialisztikus-romantikus munkásirodalomban. A modern tudományos szemlélet meghatározó, formáló jellege nem érvényesül ezekben a művekben, s minden nagyságuk ellenére sem adnak igazi, freskószerű totalitást. A gyors forradalmi változások reménységének szertefoszlása, a remélt jövő helyett a mind kíméletlenebb jelen törvényei a valósággal való illúziótlan szembenézést, a valóság erőinek új fölmérését teszik szükségessé; amint a világot új útra fordítani akaró energiák roppant ereje váratlanul acélosan kemény falba ütközik. A külvilág törvényeivel való konok szembefeszülés erejévé, új, a korábbinál magasabb szintű, a korábbi értékeket mintegy szintetizáló, új minőséget adó költészet szülőjévé lesz. Nem véletlen, hogy épp Magyarországon születik ez az új költészet: mint Fülep Lajos kimutatta, a társadalmi elnyomatás erői sehol annyira a nemzet, az osztály, az egyén lét- vagy nemlét-kérdésévé nem koncentrálódtak, mint itt. József Attila esetében az ember és a vele szemben ellenséges tendenciákat mutató külvilág viszonyának kiéleződéséhez, tudatosításához személyes sorsa is hozzájárul. Ekkor tehát már nemcsak a proletárgyermekkor meghatározó élményei állnak a háta mögött, hanem a személyes létért és a munkásmozgalomban vívott harcok embert edző évei, a modern, {353.} tudományos szemléleten és a marxi–lenini tanításokon való elméleti felkészülés és a művészi képességek sokoldalú kibontakoztatásának korszaka is.

A proletárélmények ekkorra már a maguk sajátos formájára leltek költészetében (Anyám), a világ elidegenedettségének élménye is megjelent már verseiben (Oh szív! Nyugodj!), a valóság elemeinek határozott, kemény kontúrú, kegyetlen társadalmi törvényeket is sejtető rajzát éppúgy megalkotta már (Tiszazug), mint azét a világét, melyben az élet elevensége diadalmas örömmel árad, s melyben az ember is ujjongva oldódik föl, mint testvéri környezetben (Áldalak búval, vigalommal). Szociális szemlélet, politikai tudatosság, filozófiai igény és a lélek sejtelmei iránti rendkívüli fogékonyság éppúgy áthatják egy-egy korábbi versét is, mint másokat a kozmikusság, a teljességigénye (A Kozmosz éneke) és megint másokat a pillanat megragadásáé (Hangya).

A világot birtokba venni és önnön képére formálni akaró ember és a neki ellenálló világ roppant egymásnak feszülésében rajzolódik ki ekkori költészetében rendkívüli erővel a két szembenálló "fél"-nek: a világ majdani meghódítására készülő, s ehhez a harchoz a jelenben legalább önmagát emberként megőrizni akaró embernek és a rá nehezedő külvilágnak a képe. Legteljesebb és egyúttal a legtökéletesebben megalkotott verse talán az 1933-ból való Téli éjszaka, de ide sorakoznak olyan a külvárosról, illetve néha a faluról képet adó alkotásai is, mint a Külvárosi éj (1932); a Tehervonatok tolatnak ... (1933), A város peremén (1933); a Fagy (1932); a Holt vidék (1932), az Elégia (1933), a Falu (1934) – és ennek a szemléletnek a legfontosabb elemei élnek tovább a kezdeti természetszemlélet életgazdagságával színezetten olyan remekművekben, mint az Óda (1933), az Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak (1934), a Dunánál (1936); ez szublimálódik gondolati lírává az Eszmélet (1934) soraiban. Hogy ennek elemeit megőrizze, ezért vív majd kétségbeesett küzdelmet életének és költészetének késői korszakában is. Szükséges hát a Téli éjszakát részletesebben vizsgálni, s a benne kiteljesedő szemlélet elemeinek egyéb jelentkezéseit is futólag figyelembe venni.