A Téli éjszaka

A költeményben szereplő ember háromszor ad magáról valamilyen közvetlen módon jelzést, de magáról egyszer sem mond semmit, ami csak egyéni. Nem egy ember áll tehát valamilyen tájon, hanem az ember méri fel maga körül a világot, amelybe belevettetett. Első szava teljesen személytelen parancs, mintha felsőbb hatalmak hangja lenne, vagy valamilyen modern pokolra szálló új Dante kísérőjéé, aki az elébe táruló látványra készíti elő társát: "Légy fegyelmezett!"

A szigorú felszólítás szavait a leírás nyomán kibontakozó hatalmas körkép érteti meg fokról fokra. A felszólítás kettős feszültséget kelt: tartalmával is, s azáltal is, hogy nem látni még azt, aki kimondta, aki a tekintetet a továbbiakban majd irányítja.

Az első képen leperzselt, keményen feketülő föld talajáról emelkedik lassan a tekintet az áttetsző, kemény égboltra. Jellegzetes ez az égbolt is. József Attilának a gyémánt, az üveg tisztasága iránti vonzalma már néhány korai {354.} versében megmutatkozott (Üvegöntők, 1923: Gyémánt, 1923; Sírdomb a hegycsúcson, 1924 stb.); ennek kezdetben tisztán artisztikusan szép jellege a későbbiekben mélyebb esztétikai értékek kifejezőjévé lett. "A levegőben semmi pára, | a csilló könnyűség lebeg" – írja az Eszmélet soraiban. Versei nemegyszer varázsolnak olvasói köré kristályosan áttetsző, hűvös levegőjű vagy fagytól dermedt tájakat. "A mindenség oly tisztán, oly üdén csillog, mint harmatcsepp ..." – írja egyik töredékében is. Ezeken a képeken a tekintet a végtelenbe lát. József Attila nem mondja ugyan ki minden versében a levegőnek ezt a kristályos áttetszőségét, mégis igen gyakran ez a felhőtlen, párátlan, a kontúrokat minden impresszionista elmosódottság nélkül, hibátlan élességgel láttató levegő borítja be versein a tájat. "A lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág" – írja az itt tárgyalt versben, s egyszerre érezni, hogy ez a finom üveg kizár mindent, ami elvehetné a látás metszően pontos élét, és azt, hogy ez a levegő van, konkrét anyagi valóságként létezik, mint összekötő közeg a dolgok egyetemességében. "Foszforeszkál az üres levegő" – az ittenihez hasonló, többször előforduló kifejezés is egyszerre érzékelteti a levegő teljes, zavartalan átláthatóságát és határozott konkrétum-voltát. "Erős, kemény, gyémánt a mennybolt" – írja másutt is, "Kemény a menny" – zárta a Tiszazug (1929) című verset is. Az a mozzanat sem hiányzik József Attila költészetéből, mely ezt a sajátos ábrázolásmódot élményszerűvé teszi. A vizeket kemény jéggé dermesztő, puha ködöket szikrázóan fehér zuzmarává jegecesítő fagy, a tüdőt metsző levegő, a tagokat merevítő hideg keményíti meg ezt a világot. "S a tág ég tiszta, nagy – | reggel az erkölcs hűvös kék vasát megvillantja a fagy" – oszlik el a nyirkos köd a Fákban (1932), "s kemény fagy tiszta ablakán | dobol az ingerült idő" – hallani máskor (Fagy, 1932). József Attila tája szemléletet meghatározó erő: a külváros, a "város pereme"; elhagyott, üres telkek vidéke, s benne a mintegy hajléktalanul szemlélődve járó ember is ennek a tájnak a szülötte: proletár, akinek számára nem múló színfolt, hangulatos kép a tél, hanem legmélyebben elevenébe vágó valóság. Ebben a világban az élmények kitörölhetetlen élességgel vésődnek a tudatba. S a dolgok lényegéig, szerkezetéig: a törvényekig látni, hűvös, metszően éles tekintettel kutatni: ez a célja annak a költőnek is, aki felismerte, hogy körülötte "a vas világ a rend", aki tudja, hogy ezt kell elviselnie, majd pedig emberivé formálnia.

A versben a tekintetet előbb a "könnyű hamu" súlytalan lebegése emeli, majd néhány ág vezeti fölfelé. Ismét fontos József Attila-i motívum. "Távol tar ágak szerkezetei | tartják keccsel az üres levegőt" – írja Szürkület (1937) című versében. Reccsenő keménység hangzik az ágak jelzőjének mássalhangzóiból, egyetlen kurta, mély magánhangzójából. És száraz, rideg a szó fogalmi jelentése is: egy keveset már az elmúlás, a halál sivárságából is a tudat felszínéig hoz. A második sorban hirtelen mégis kecsessé szelídülnek, finomodnak ezek az ágak, és kezdetben felidézett tartalmukból már csak erős vonalú feketeségük marad meg, éles kontrasztképp a tér egészét betöltő üveges tisztaságú levegővel. Az ellentét nagy, és mégsincs törés a versben. Nemcsak az első képet vonalak hálózatává vékonyító "távol" teszi ezt, nagyobb szerepe van a két közbülső, átkötő szónak. A szerkezet jelentésében benne foglalt, szerves összefüggést alkotó rend fogalma az, ami a merevségnek értelmet adva szilárdsággá változtatja azt, s az ágaknak belső törvények által {355.} megszerkesztett egymásbanövését megértvén a tekintet már valóban gyönyörködve fut végig a finom, erős ujjakként az égnek feszülő elvékonyuló gallyakon, és már ennek a szinte kristályos levegőnek roppant súlyát látszanak könnyedén – hiszen meg nem hajolva – tartani. Ez a motívum csaknem azonos tartalmat hordozva jut szerephez József Attila más verseiben is. Hol konkrét kézzelfoghatósággal, hol átvitt értelemben, plasztikus hasonlatként (Holt vidék, 1932; Óda, 1933; Ősz, 1934; Magad emésztő ... 1934; Judit, 1936). S ezzel az egyetlen szilárd pontból kinövő, szerteágazó, bonyolult és mégis világos szerkezettel néha más jellegzetes motívumok alkotnak lazább-szorosabb egységet. "... jobb is volna, ha most elnéznéd velem, | hogy köt hálót szellő faleveleken" – mondja szelíd biztatásul "a dolgos test s az alkotó szellem" feloldhatatlannak vélt ellentétén töprengő Ignotusnak. A hangversenytermet is "a szétterült ütem hálója" fogja össze (Elmaradt ölelés miatt, 1936) akár az éjt a "könnyű bilincsek" (Tehervonatok tolatnak, 1933), a hullámzó eső szálai ugyancsak hálóvá fonódnak (Hizlalt eső), s ez a mindent beborító háló néha acélosan megfeszül: "Kiterített fagyos hálóm | az ég, ragyog – | jeges bogai szikrázón | a csillagok" (Háló, 1932). Majd még sűrűbbé is lesznek a szálak, keményebbé merevülnek a bogok. Az egek fogaskerekére "csilló véletlen szálaiból I törvényt szőtt a múlt szövőszéke" (Eszmélet); "a múltak ... lágy s erős szövedéke ... kiterült előttem" (Egy ifjú párra, 1933); az elmaradt ölelés pedig ugyanazzal a visszavonhatatlansággal bomlik ki két ember szerelmének egészéből, mint a női harisnya finom szövésű selyméből a leszakadt szem; "a csillagok, a Göncölök | úgy fénylenek fönt, mint a rácsok | a hallgatag cella fölött" az Eszmélet soraiban. Az emberben "a fájdalom ágai'' kövesednek el (Magad emésztő ...), a hallgatag madár a fa ágai közt járkál magában (Ősz) , az Ódában a tüdő "lombos cserjéi" susogják a lét dicsőségét, szíve majd "a semmi ágán" ül (Reménytelenül, 1933). Itt kissé borzongató szerephez is jut ez a motívum – s ez nem az egyedüli eset. "Csak ami nincs, annak van bokra" – csendül keserű gúnnyal a szó például az Eszméletben, "Ágak, karok nyúlnak" fenyegetőleg a Bánat (1930) soraiban, a Piros hold körülhöz hasonló módon. Valami ősi, ösztönös élmény a fa ágasbogas szerkezetében az egyetemes biológiai lét természetes szimbólumát látja, minthogy ez valóban mindennél szemléletesebben juttatja kifejezésre elágazásainak törvényszerűségeivel "az örök anyag" mozgásának bizonyos alaptörvényeit, hangot adásával, egyenes törzséből kinövő mozgó ágaival pedig emberhez hasonlítható. (Gyakori költői szimbólum is; gondoljunk Ady: Sírás az Élet-fa alatt című versére, József Attila említett Ákácokhoz-ára, a Fákra, a Magyar Alföld kivándorlókként sorakozó jegenyéire stb. A festészetben még erőteljesebbek ezek a tendenciák.) Holttá merevültsége, a semmivel való szembenállása csakugyan kísérteties benyomást tehet a szemlélőre. Különösen döbbenetes jelentőséghez jut itt a Téli éjszakában, amint az emberi életnek a versben eddig első nyomait mutatja:

Csak egy kis darab

vékony ezüstrongy – valami szalag –

csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán.

{356.} Mintha egy egész emberidegen világrend vázának végső, elvékonyult csúcsai lennének ezek az ágak, amint még végérvényesebben elmúltnak, elpusztultnak mutatják emberi életek korábbi világát. Az ágak világa József Attilánál nemcsak az eleven, hanem a holttá merevült létnek is egyetemes jelképévé nő: "Csillan a nyüzsögő idő | korállszirtje, a holt világ" – merednek elő a Sárga füvek (1933) című versben az évezredek munkálkodásának emlékét őrző kusza és mégsem véletlenszerű elágazások.

Az előbbi sorok komorsága, a semmiből jött figyelmeztetés szigora és az a nyers, tömör két sor, mely a nyár éjszakát lobbanásnyi rövidnek mondja, elfogadtatja az olvasóval a kép kozmikus hátterét: az előmeredő vékony ágak valóban az egész világ benső szerkezeti elemeinek végső nyúlványaiként, "ág-boga"-ként jelenhetnek meg. Ezért kísérteties a rajtuk maradt, a semmivel szemben egymagában csüngő ezüstös szalag. Ez az ágakon való fennakadás is gyakori motívum József Attilánál, akár a valamiről való leszakadásé (vö. a Medáliák-beli képpel: "elvált levélen lebeg a világ"). "Piheg a meggy kicsattant ajka, még a kórón is, fönnakadva" – hirdeti az élet eleven szépségeinek tragikus küzdelmét a pusztulással a Piros hold körül-ben; "csillagra akasztott homály" marad meg szelid, múló enyhítésképp a Tiszazug kegyetlen hidegségében. A Harmatocska (1929) lágyabb, élettől duzzadó világában a bokor "meleg | karján buggyos, zsíros papiros szendereg" (Németh Andor följegyzéséből tudjuk, hogy József Attila nagy fontosságot tulajdonított e sornak), a Flórának (1937) írt vers vallomása szerint pedig az űr partjára kiülve szeretne az itt helyreállt rend szépségeiben gyönyörködni: "szemlélni a világokat, | mint bokron a virágokat".

Itt – a Téli éjszakában – végletes az üresséválás: a dérrel bevont rongydarab ezüstös, hideg dekorativitással merevül az ágakon, "a világ ág-bogán". Úgy érezni: végpontig jutott a vers, ennél a tragikus képnél nem lehet továbbmenni.

Aztán hirtelen lágyul, fölenged a kép szigora, amint – kis szünet után – odább mozdul a tekintet. A fagytól dermedő embertelen egészben külön, erőteljesen körülhatárolt tájrészlet jelenik meg, s kerül a második versszakban hirtelen közelebb, mintha rákocsizó felvevőgép lencséjében nőnének láthatókká ennek belső, eddig meg nem különböztethető részletei:

A távolban a bütykös, vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét" pihegő mohát.

Egyfelől lég finom üvege, másfelől párolgó tanya; cserjeág hegyén keményen csüngő ezüstrongy – és völgy kerek csöndje, szenes göröngyök – és alkonyi tűz, szép embertelenség – és pihegő moha; holttá merevült tárgyak, a "megdermedt dolgok" világa- és eleven élet: csupa ellentét.

Megintcsak nem egyedüli esetről van szó. A Tehervonatok tolatnakban a "maguknak" csillogó, árnyukat is önmaguk alá temető kövek elmozdíthatatlan, ősi és rideg kis világa áll szemben zárt egységként a könnyedén szálló {357.} felhők közt a holdig táguló szemhatár lágy tónusú színeivel, a Föld felét beborító hatalmas éjszaka pedig a kozmosz végtelenjében alkotott "Vasszilánk" -nyi egységet. A Külvárosi éj ben is ellentett részek állnak szemben egymással, akár a Faluban, a víz békés egyhangúsággal tovaáramló végtelenjében a csorba tégla. A "Költőnk és kora" (1937) képén: "Én a széken, az a földön | és a Föld a Nap alatt, | a naprendszer meg a börtön | csillagzatokkal halad – mindenség a semmiségbe ..."A korszerű természettudomány és a dialektika modern szemléletének világképe jelenik itt meg. József Attila korában már csak így, ezzel a szemléletmóddal tud az ember a mindenségen egyetlen, értő pillantással végigtekinteni: káosz helyén rendet, véletlenek halmaza helyett törvényt látni, csak így tud "csonka rész"-ek montázsa helyett megszerkesztett freskót festeni. "Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál" – mondja ki tudatos szerkesztési elvét Bartók zenéjéről tervezett tanulmányának vázlatában is. Az ellentétek dialektikus egységét nemcsak gondolataiban, hanem szemléletében is értő és látó ember tudatában jelenik meg így a külvilág, mint viszonylagos belső zártságot alkotó részek egymásbaépülésének végtelenje.

Az ember az egésszel áll szemközt a versben. A szélesre tárult fagyos, kopár táj képe, "a világ ág-bogának" látványa után megmutatott hazatérő földmíves alakja valóban "mintha a létből ballagna haza". Mozdulatai évezredes sors mélységeit idézik, a megrepedt kapa nyelén tompán megcsillanó vörös alkonyi fények mintha az egyetemes emberi szenvedés által kisajtolt vér foltjai lennének. Az elkülönült részben is az egész jelenik meg valamilyen módon. Így segítik az egységbe fogott ellentétes elemek a teljesség érzetének kialakulását. A tekintet följebb emelkedése tágítja megint tovább a képet. Az emberi világ kis egységére egy hasonlat utal vissza, amivel megint összefűződnek az eltérő elemek: "Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, szikrázó csillagaival". Itt is érezni az emberi éj parányiságát az egész éj végtelenjében. A végtelen érzetét segített felidézni a leírt vidék csöndje is. " ... ahol elhallgat, félelmes a csönd ... az elnyúló leírás nagy és sokatmondó szünetekkel feszíti a türelmet s az idegzetet" – emelte ki a Külvárosi éj egyik bírálója. A teljes csönd jelenvalóságának tudata ősidőktől napjainkig – különösen a sötéttel való összefonottságában, a nagy "nincs"-ek egységében – mintha a világ valamilyen ősállapotának sejtelmét idézné föl: túl van tér és idő képzetén. József Attila más versei közül az Eszméletben "Fülelt a csend", a Tehervonatok tolatnak ... zajai hangsúlyozottan néma táj csöndjét bontják meg néha, a Hangya, a Bánat csöndjében egy-egy percre az idő megállását érezni. A Külvárosi éjben az elhangzó vonatfütty teszi élesen érzékelhetővé ezt a némaságot. A Téli éjszakában ismeretlen messzeségből jövő harangkongás bontja meg a csöndet. Elhallgatásával azután mintha az élet utolsó jele halt volna el a tájról. A harangszóra tiszta, mély zengésű rímmel felelő, magános, rövid sor végén álló hang mintha a távolból hömpölygő kondulások utolsója lenne. Utána áll be a teljes csönd.

Számos művészi eszköz segített ennek a csöndnek az élményét teljessé tenni. A külvilágról adott komoly, pontos beszámolókban eddig kétszer esett szó róla: a szó először csak a zaj hiányát jelezte ("csendes vidék"), másodszorra már konkrét, érzékelhető valósággá sűrűsödött ez a hiány ("völgy kerek csöndje"), most pedig a legapróbb mozzanatokig követi nyomon az egyetlen {358.} hang elnémulását. "Csengés emléke száll" – figyeli meg a tudat késői, legfinomabb rezdülését is – aztán ez is elnémul, s az élőbb emlék helyett már csak hűvös tisztaságú elme őrzi még nyomát – majd vége szakad a gondolatsornak is, és már kettős hallgatás néz szembe egymással: egyetlen ember és a végtelen.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át,

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

Ez az embertelen némaság, melyben a csontnak is mintha a csend roppant terhét kellene élő, finoman érző dobhártyaként felfognia, a hideg űrnek ez a könyörtelenül szépen megszerkesztett világa alkotja a vers középpontját: az embernek ezzel is szembe kell néznie. De a tekintet most is rezzenéstelenül figyel, az elme a parányi moccanások értelmét fejti, s a könyörtelenül hideg világban is meglátja az értelem szép rendjét. A döbbent csöndet saját – másodszor megszólaló – hangjával; figyelmeztető kérdésével meri megtörni.

Az ember kiállta a próbát, elviselte a rá nehezülő kozmosz terhét – a vers építménye is átjutott a szilárd középpontot alkotó tengelyen.

A bénító szorongás lassan enged föl: a "fekete sóhaj"-ként rebbenő varjúcsapat hozza az első eleven külső mozgást a fehéren szikrázó tájra – pontosan annak ellenképeként, ahogy a hideg űrön átrepülő holló feketesége volt előbb az élet utolsó jele. Azután feltűnik a vonat látványa.

A vonat, vasút is egyik gyakori, hangsúlyos motívuma József Attila költészetének (vö. a korai Ülni, állni, ölni, halni, Részeg a síneken, a későbbi Tehervonatok tolatnak ..., Eszmélet, Külvárosi éj, A teherpályaudvaron ... Kirakják a fát ...). Mindezt életrajzi okok is magyarázzák – de sokkal többről: törvényszerű jelenségről van itt szó, A vasút világának sajátos, az emberre tett hatásokban gazdag jellegére már számos művész fölfigyelt. Whitmannál az új világ lüktetése hangzik gyors zakatolásából, Verhaeren pályaudvarának sínei, mint a város megnyúlt csápjai, úgy hálózzák be acélos szálaikkal a végtelent, de a legdöntőbb szerephez talán Zola Az emberi dúvad című regényében jut, ahol fokozatosan egy egész érthetetlen, emberidegen erőket felszabadító világ szimbólumává nő. Néhány évvel később a fiatal Gorkij amerikai írásaiban is az embert pusztító, elszabadult anyag szimbóluma, és lehetne még említeni Dürrenmatt, Buzzatti vagy mások műveit is, melyekben végzetszerű, szimbolikus szerephez jut. József Attila verseiben leginkább a külön, zárt, saját törvények szerint élő "kis világ"-jellege kerül előtérbe – különösen itt. A teljes embernélküliségből a vonatnak mégis emberalkotta, emberi célokat szolgáló (bár ezt a jellegét jórészt elrejtő) megjelenése segít – közbülső mozzanatként – az emberi életek világába átjutni. Mikro- és makrokozmoszok egymásbaépülésének végtelenjét érzékeltetik a sorok:

{359.} Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihúnynak csillagok.

Ismét a füst mikrokozmoszának jut közvetlen átkötő szerep, mint a vers első felében. (Más verseiben is előfordul hasonló jelleggel.) S ahogy az űr hidegségéből visszatért a tekintet, az előbbi emberi világ képeihez hasonlatosan megint lágyulnak valamennyire a kontúrok ("mint lucskos szalma, hull a lámpafény"). Az "űri szemle" próbáját kiállt tekintet azonban nem adja oda magát a könnyű feloldódás benső igényének; a társadalmi valóság tényeit is kíméletlen pontossággal rögzíti. A lucskos szalma nemcsak lágyabb színfoltot jelent, hanem az emberi nyomorúság képzetét is felidézi. A feszültség igazi feloldása csak más, a vers egészének tartalmi-formai egységéből adódó módon valósulhat meg. "A világ ág-bogának" kiinduló képétől a homályból előhajoló fa ágai alá kötődik végül a tekintet. Most szólal meg harmadszor közvetlenül is a költő személyisége, most vall először közvetlenül önmagáról. Most is "az ember" szólal meg szavaiban. Övé volt az első figyelmeztetés, aki ott áll valahol "a világ ág-bogának" tövinél: olyan ponton, ahonnan kitekintvén "mindent belát". De ez a mindent belátás már nem a Medáliák-beli keserű kiábrándulás érzéseit hozza magával. A rá nehezedő külvilággal való szembenézés próbáját kiállt ember már mint "az adott világ varázsainak mérnöke" jelenik itt meg, akár A város peremén-ben, aki felelőssége tudatában virraszt az éjszakában, aki a világot önnön képére formálás, az önmagáévá tevés első lépéseit teszi meg:

... mérem a téli éjszakát.

Mint birtokát

a tulajdonosa.