Kompozíció, idő- és térfogalom a gondolati versekben

Hasonló magatartás, hasonló művészi eszközök jellemzőek József Attila többi nagy táj versére és lírájának több darabjára is. Mindenekelőtt az egy évvel korábbi Külvárosi éjre, melynek erőteljesebb, közvetlenebb szociális tartalma a cselekvésre felhívó lírában is megmutatkozik. Az ellentétek dinamizmusa itt azonban nem feszül olyan minden egyes részletében tökéletesen megszerkesztett freskóvá, mint a Téli éjszakában. Itt is érezni a térben-időben végtelenbe tágulást (az éjszaka végtelen csöndjében, a "csattogó vizek"-nek és "az éjjel árján" úszó szalmazsákok képében) s ugyanakkor a pillanatnyi konkrétságot is, amint vonatfütty hasít a csöndbe, lámpafény villan a palánkra, papírdarabka moccan a füvön. József Attila költészetében – a modern nyugati lírikusok szemléletével ellentétben – a tér- és időviszonyok egyaránt visszanyerik a maguk objektivitását. A tárgyak súlyosan anyagszerűek, a természet jelenségei élettől duzzadnak vagy ridegen keménnyé merevültek, s mindezt {360.} a korábban már tárgyalt határozott szerkezeti formák rendezik térszerűvé, egymástól határozott plaszticitással elkülönülővé. Már ez is magával hozza az idő érzékelhetővé, valóságossá tételét: az odább-odább mozduló tekintet, amint más-más képek rajzolódnak ki előtte, a csönd és az ezt megtépő hangok élesen elkülönülő egymásutánja az idő konkrétságát, valóságos voltát tudatosítják. Megintcsak nem véletlen jelenségről van szó: József Attila költészetében az idő problémája tudatosan is sokszor szerepel.

viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.

Viszi a ködöt az idő, s az időt mi hoztuk magunkkal,

hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal,

a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette ...

...

a tőkével, mely munka lesz, míg megnő az inas

s kalapácsával odavág

világ!

ahol a legfehérebben izzik a vas!... – írja a Szocialisták soraiban. A múlt minden nyomorának és megaláztatásának kínját "idegei rángó hálójában" érző, egy emberibb jövő hitével a jelen harcát vállaló proletár számára az idő félreismerhetetlen objektivitással van, mint az okság egymásutánjának szilárd rendje. "Papok, katonák, polgárok után | így lettünk végre mi hű | meghallói a törvényeknek" – mondja ki a törvény közvetlen társadalmi jelentését A város pereménben is. S ahogy a szilárd térbeli szerkezet megalkotásához olyan rendkívül súlyos támpontokra volt szüksége, mint az árnyukat maguk alá temető kövek, melyek "úgy a helyükön vannak, mint még soha" (Tehervonatok tolatnak ...), mint a világ ág-bogai (Téli éjszaka), mint a "vasgyár, cementgyár, csavargyár" nehézkes visszhangját adó sötét csarnokok (Külvárosi éj), a kimagasló, csillámló sziklafal (Óda) vagy a vasgyár szöglete (Töredék), úgy kell különös keménységgel a tudatba vésni az időnek ezeket a vastörvényeit is; múltak feszítő erejét, jövő változások lehetőségét drámai módon a jelenbe sűrítve megidézni:

Töprengett ősszel szilajon,

havazna gondolkodva most

s kemény fagy tiszta ablakán

dobol az ingerült idő.

Bankárok és tábornokok

ideje ez, jelen idő,

ez a kovácsolt hideg,

e villanó, e kés-idő.

A csördülő ég vasban áll.

Ez a fagy átszúr, döf, tüdőt,

rongy mögött meztelen kebelt –

köszörűn sikoltó idő.

{361.} Mögötte mennyi hallgatag

hideg kenyér és pléhdoboz,

megdermedt dolgok halmaza –

kirakat-üvege-idő.

(Fagy, 1932)

És kiáltoznak: "Hol a kő,

hol az a deres vasdarab?

Vágd bele! Zúzd be! Lépj belé! ..."

– Milyen idő – milyen idő –

Az "idő" szó itt kettős értelemben szerepel, ez azonban csak a vers feszültségét fokozza.

"A jelen? Nincs. Csak az van, ami volt, csak amit megjegyeztél" – írja a század magyar polgári lírájának egyik legnagyobbja, Szabó Lőrinc Tücsökzene című művében, emlékek képévé tördelve a világot. Hasonlóan vall Kosztolányi is A szegény kisgyermek panaszainak bevezetőjében. "Fölkereshetnéd ifjúságod"– próbál egy pillanatra József Attila is emlékei közé menekülni a jelen valóságából, hogy "egy kis szabadságot" képzeljen magának. De épp a drámai felismerés tudatosítja különös élességgel az Eszmélet soraiban a valóság törvényeit, a létnek tér és idő megbonthatatlan rácsai közé zártságát: "A mult | tüntető menete elvonult, | a lomb lehullt | s a fájdalom ágai benned, mint mindenkiben, elkövesednek | az aláomló évek, évadok, | rétegek, szintek és tagok | óriási nyomása alatt" – magyarázza Babits Mihályhoz írt versében (Magad emésztő ... 1934). Igen gyakran jeleníti meg az időt ezzel a plaszticitással, anélkül azonban, hogy ehhez bármiféle szimbolikus eljáráshoz folyamodna. Éppen azért képes erre, mert nála az idő nem egyéb, mint a mozgás, az anyag változásának formája: a múlt: változások eredményeképp létrejött, újabb változásoknak viszonylag kevéssé alávetett anyagi formák összessége. "Csillan a nyüzsögő idő | korállszirtje, a holt világ,| a nyírfa, a bérház, a nő | az áramló kék égen át" – írja a Sárga füvekben. Tér- és időviszonyok kifejezésére nemegyszer használja ugyanazokat az elemeket: mint az anyagi világban, úgy József Attila költészetében is egy a kettő. "A világ ág-boga" nemcsak tér-, hanem időbeli jelenség is, hasonlatos "az idő korállszirtjé"-hez. A Téli éjszaka ismeretlenből jövő vonata a vers középpontjában megbénult időt is újra mozgásba hozta, az "örök éjben" pedig elsuhanó fényes vasúti ablakokként "iramlanak" a "kivilágított nappalok". S ahogy a térbeni végtelenbe tágult képen is mindig kirajzolódott az egészet konkréttá, valóságossá, egyedivé tevő részlet, úgy az idő sem csak végtelenül áramló egészében és különös társadalmi tartalmában jelenik meg, hanem legtöbbször pillanatnyiság és végtelenség ellentétének dialektikus egységében. "Fülelt a csend – egyet ütött" – halljuk valahonnan az éjszaka titokzatos sötétjéből az egyértelműen pontos időmeghatározást jelentő erős, tiszta hangot: egy óra van (Eszmélet). A faldarab éppen hullóban volt a Külvárosi éj konyhájában, a papírdarab éppen moccant volna; miközben a szélben hajladozó fűszálak sűrűje "tovariogatja csendesen a zümmögő időt", látni a pillanatot, amint "Egy pók fut át a homokon, a dél | szikrázva ül a sárga füveken", amint finoman érző bőrként megrándul a tócsa víztükre (Jó volna-e ... ), a napok lassú egymásután-{362.}jának vonulása: múlt és jelen idejének lassú egymásba olvadása közben följegyzik a versek, amint "A buckákról néha gyűszűnyi homok | pereg alá" (Elégia). A szerelmespár szinte időtlen csendű nyugalmának az eső lehulló parányi cseppje vet véget (Hangya).

A kompozíció nemcsak a vers tér- és időviszonyait határozza meg József Attila kiforrott költészetében, hanem a képek tartalmát is. A Külvárosi éj egyik részlete szennyes kocsmában egymagában ülő ittas napszámos alakját mutatja, akár a korai, Tanulmányfej című költemény (1922). Az előbb a szonett artisztikus külső kötöttségei közé szorított motívum a kidolgozásban nem lett több mesteri tanulmánynál – az itteni "szabadabb", belső törvények által meghatározott formában gazdagabban bontakozik ki a kép lehetséges emberi tartalma. A napszámos tragédiája megrázóbb, a világban elfoglalt helye érthetőbb lesz. Ott az írói magatartás alig volt több az "ilyen is van"-t becsületesen érdeklődő tudomásulvételénél – itt a költő, amikor mindent pontosan tudomásul vesz, maga is a napszámossal együtt siratja-élteti a forradalmat. A képnek a vers hatalmas építményében elfoglalt helye határozza meg mindezt: a napszámos feltörő kiáltása, a röpcédulákkal eliramló munkások látványa nélkül nem ívelhet magasra a vers végén a költő bizakodó pátosza, forró személyes vallomása:

Szegények éje! Légy szenem,

füstölögj itt a szívemen,

olvaszd ki bennem a vasat,

álló üllőt, mely nem hasad,

kalapácsot, mely cikkan pengve,

– sikló pengét a győzelemre,

óh éj!

A Tanulmányfej megírásakor még inkább csak a művész figyelt föl egy jelenségre, itt teljes ember vallatja a személyes sorsát és a társadalom egészének további útját meghatározó külvárosi tájat, melyről tudja: "az egész emberi világ itt készül" (Elégia).