Elkomorulás az 1933-as év verseiben

Az 1932–33-as évek termését sem csak a korábban elmondottak jellemezték, bár dialektikus összetettségük többnyire már magában foglalta azokat az elemeket is, melyek önálló versekké formálódva majd tovább színezik József Attila érett líráját. A Ritkás erdő alatt (1932) embere feloldódott a természetben, a Margaréta (1929) is a "völgy kerek csendjé"-nek világáról adott bensőséges természetszemlélettől áthatott, lágy tónusokkal megfestett képet, melyben azonban nem oltódott ki az értelem figyelme, a Holt vidék és a Határ (1932) a külvárosi tájleírásokhoz hasonló, bár egyszerűbb módszerekkel festette meg a magyar vidék, a paraszti élet színterének sivár képét. A Mondd, mit érlel ... (1932) a kapitalista társadalomban kiüresedő, céltalanul sivárrá levő életekről ad erőteljes, némileg naturalisztikus rajzot, mely azonban világos tudatossággal láttatja meg a kizsákmányoltak közös sorsát – s mely így {363.} a népfrontpolitika egyik agitációs eszközéül is szolgált. A cipő (1932) kezdése és befejezése a Medáliák-ciklusban megismert varázslatok, a világba való panteisztikus, boldog beleolvadás feltörő érzését tette ironikussá. A Fák (1932) az Ákácokhoz döbbenetes pendantja (ott: "De meleg földet fogunk föld alatt" – itt: "görcsösen fogja ijedt gyökerük az elmálló talajt"); a másik versben a helyüket mindennel szemben megálló fák pusztulásra ítéltségének sejtelmét szólaltatja meg, amannál nem kisebb művészi erővel. A Kanász (1932) a népi gyermekversek hangján bolondozik, a Medvetánc (1932) a népies-varázsos versek hangvételét alakítja át keserű játékossággá, különös groteszkséggé.

Az 1933-as év első (csaknem közvetlenül a Téli éjszaka előtt álló) verse azonban már címében is valami egészen újat mond: Reménytelenül ... Aztán rövidesen követi ezt az Egy kisgyerek sír (1933), majd elszórtan – később egyre sűrűbben – hasonló tartalmú, hasonló jellegű versek egész sora. Egy emberidegen világ mind nagyobb terhével való küzdés, a vele való illúziótlan szembenézés s a régi, a küzdő ember világnézetének, magatartásának megőrzésére való mélységesen humanista törekvés legfőbb jellemzője ennek a korszaknak

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Az egykor "búzaföldekkel, fellegekkel", eleven színek gazdagságával borított föld, a kristályosan fénylő, csengő tengermély világa nyomasztó álmok színteréhez hasonlatos riasztó "sivársággá üresedik. Erről a földről nem emelődik már fölfelé a tekintet (mint a Téli éjszaka szenes göröngyeiről): a semmivel nem lehet megküzdeni. Ami mégis széppé teszi ezt a verset, az a panaszkodás helyetti leszámolás bátorsága, s az okos tekinteté, mely az űrrel is szembe mer nézni, mely "vacogva" is meglátja a csillagok szépségét. Ebben a világban már "Ezüstös fejszesuhanás" fenyeget, "kard éle villan", s az idő múlása végzetes és tragikus értelmet kap. A cselekvés képzetét hozó igék és jelzők helyét egyre inkább ernyedtséget, reménytelenséget sugallók váltják fel ("hull, "elleng", "elillant", "kihűl", "omlott" stb.). A súlyosan, elmozdíthatatlanul anyagszerű tárgyakból kirajzolódó képek között riasztó jellegű látomások, benső riadalmakat sejtető lelki képek jelennek meg, az Egy kisgyerek sír (1933) pedig már a külvilággal való teljes, változhatatlan szembekerülés fájdalmát sikoltja világgá. Talán gyermekkori személyes emlék, talán csak kívülről látott kép telik meg szimbolikus erejű jelentéssel: félreérthetetlenül ő maga az összekuporodott, tehetetlenül vergődő gyermek, s az általános emberi sorsról szóló vallomás is ott jajong a feltartóztathatatlanul feltörő szenvedélyes kiáltásokban. Olyan benső világ ad minden eddiginél hangosabb jelzést önmagáról, melyben a völgyek csillámló harmata és az eső ablakon lefutó cseppje egyaránt a fájdalom könnyeként jelenik meg, melyben a földből kiemelt kődarab s az üregéből kiemelt szem képzetei idézik fel egymást, melyben minden hang mintha a kín már-már állati mélységeinek adna formát. A tudat legmélyéről egymás után fölmerülő, helyüket egymásnak átadó képek és a romantika lendületével tornyosuló hasonlatok ("Melybe az ember, állat {364.} és növény | belehelt minden élő meleget | s jegesen porlik sziklák peremén – sír, mint a szél az Érchegység felett"), titokzatos erőktől lázálomhoz hasonlóan megelevenedni látszó holt tárgyaknak és a modern élet mindennapjainak képei a maguk együttes kavargásában, annak a fájdalomnak adnak megdöbbentő, a korábbiakhoz nem fogható erővel kifejezést, mely a külső erőkkel szembeni tehetetlenség érzetéből fakad.