A nagy marxista gondolati versek

Egy ideig azonban még nem ez a hang az uralkodó. A tehetetlen elhagyatottság kínját világgá jajduló ember mellett még ott él a Búza (1933) írója, aki a fasizmus erősödésével a munkásság és parasztság összefogását és világformáló közös harcát szögezi elszántan szembe, s újból agitatív erővel szól, A város pereménben csak a keret ad jelzést erről a belső megriadásról (különösen az utolsó előtti versszak), a többi még a történelmi materializmus tételeinek biztató tanításait mondja el költői formában:

Papok, katonák, polgárok után

így lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

Ekkoriban írja – részben Villon stílusában, föltételezhetően részint Brecht hatására – a kivetett proletárok szolidaritásáról valló, ennek erejében bízó verseit (Bérmunkás ballada, 1933; A tőkések hasznáról, 1933; Vigasz, 1933), az osztályharcos szemlélettől áthatott Hová forduljon az embert (1933) s más, ezekkel rokon szemléletű verseket. Az Elégia még a nagy tájversek sorába tartozik, a változás inkább csak abban nyilvánul meg, hogy – e korszakra jellemző módon – a tárgyi világ szerepénél nagyobb benne a gondolati, filozófikus elemé. Itt nem a Téli éjszaka teljes világával néz szembe az ember, hanem csak az előbbinél szűkebb létezési térrel: a proletár lakóhelyével. De ezzel teljesebb mértékben lesz eggyé: ezt nem úgy szemléli csupán, "mint birtokát a tulajdonosa", hanem kimondja róla a költészetében először igazán mélyről felhangzó szót: "hazám". Ez nem a "szép embertelenség" világa, itt a sivár, szennyes vidéket is emberivé szelídítik az emberi vágyak-küzdelmek ("Magadra ismersz? Itt a lelkek | egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek | köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő | magas házakról"). Az ember eggyélevése a közösséggel teljesebb, mint a korai naiv-panteisztikus, vagy a későbbi forradalmi versekben: ugyanaz a lágy, oldott hangulat tér itt is vissza, mely például a Megfáradt emberben megszüntette az egyén különállását, de itt a materialista ismereteken iskolázott értelem tudományos vizsgálódása is megköti a maga erősebb szálaival táj és ember, ember és ember kapcsolatát, s ebben a kérdő-felelő, ellentétek egymásnak feszüléséből és feloldásából a dialektika törvényei szerint épülő versben nem tűnik el a személyiség, hanem {365.} kirajzolódik a gondolkodó, küzdő, "önmagára ismerő", egyszerre önmagára utalt és mégis közösségi ember alakja is. – Az ugyancsak ebben az időben írt Óda a szocialista szemlélettől áthatott huszadik századi ember egyik legszebb vallomása szerelmeséhez – de nemcsak hozzá, nem egyetlen emberhez. A legszemélyesebb érzelmek kimondása szabadítja fel a világ egészéről szóló vallomást: a tájban, a természetben való spontán feloldódás élményétől az ámulás és a fájdalmas kérdezés felkiáltásain át az élet egyetemes törvényeinek teljes magáévá tevéséig szinte az egész emberi én feltárul és megszólal itt. Az ember, aki kedvese mellének apró rezdüléseitől a végtelen csillagrendszer változásain, "az örök anyag" formát váltó mozgásain s a mindennapok egyszerű örömein, tajtékzó habok, napfényt villantó levelek játékán át a pohár üvegén derengő, szerelmesének keze nyomán őrző vonásokig mindent szépnek lát, mindent magáénak érez. A kozmosz jelenik meg itt is, mint a Téli éjszakában, de itt a "világ ág-boga"-ként feltűnő kopár, "a lég üvegét" karcoló cserjeágak helyén rózsabokrokként rezgő vérkörök, "saját dicsőségüket susogó" tüdő eleven "lombjai" mozognak hullámzó ritmusban: azonos motívumok, de itt az élet áramló elevenségének jelképeiként. Szenvedélyesebb, személyesebb, több emberi melegséget tartalmazó vers, mint amaz – de egy-egy rezdülésében, váratlan kiáltásában már tragikusabb is. Ott a világegésszel való szembenézés, a világ terhét elviselés igénye állta ki a próbát – itt a boldogságvágy, a világ egészével való eggyé-levés vágya szólalt meg. S mert ezt nem érezhette tökéletesen beteljesedettnek, ezért jelennek meg a tragikus megriadás elemei is a sorokban: vergődő sikoltások, alvadt vérdarabokként hulló szavak, s a "dadogó" lét képe, mely nem éri utol a törvény tiszta rendjének szépségeit.

Annak, hogy nagy verseiben mindjobban előtérbe nyomul a gondolati elem, nemcsak az az oka, hogy a természetes fejlődés magával hozza a gondolati elmélyülést, hanem az is, hogy a munkásmozgalom lendületének megtörése s vele szemben a fasizmus mind fenyegetőbb előnyomulása szükségszerűvé teszi a munkásmozgalom embere számára a világ törvényeinek elmélyült kutatását. József Attila nem tudja magát a könyörtelen jelennel szemben egyedül a jövőre vonatkozó hittel vigasztalni. Marxi–lenini tanításokon nevelődött konok értelme tisztán akarja látni helyzetét, pontosan fel akarja mérni a jelen és a jövő lehetőségeit és parancsoló törvényeit. Ennek a törekvésnek a jegyében születik az 1934-es év két kiemelkedő alkotása, az Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak és az Eszmélet. Legnagyobbrészt ugyanaz a gondolati anyag szolgál mindkettőnek építőeleméül, de az előbbi a bizakodás, a másik a világgal való tragikus szembenállás élményéből született. Az Alkalmi vers gyönyörű harmóniában oldja fel a feltárt ellentmondásokat, mert az emberi alkotást eltipró "hitvány és látható hatalmak"-kal szemben ott él benne az élet végső törvényeinek nagyszerűségében, az emberi nagyságban való hit, ennek legbensőbb átélése:

Ha beomlanak a bányát

vázazó oszlopok,

a kincset azért a tárnák

őrzik és az lobog.

És mindig újra nyitnák

{366.} a bányászok az aknát,

amíg szívük dobog.

Ezért érzi, hogy amint "a dolgos test s az alkotó szellem" ellentmondásai feloldódnak, úgy olvad bele az ő érzésvilága is a táj békés csendjébe," ezért láthatja kisimulni fák libegő leveleinek, felhők szeszélyes formáinak kuszaságát is.

Az Eszméletben viszont a tragikus szemlélet elemei erősebbek: a Medáliák egyes darabjainak megriadásai – s az a döbbenet, melyről a közvetlenül előtte írt Anya (1934) is jelzést adott – itt látásmódot meghatározó erővé lesznek. Az életnek itt megjelenő törvényei is szilárdak és érthetőek: "A vas világ a rend", "a csillagok, a Göncölök | úgy fénylenek fönn, mint a rácsok | a hallgatag cella fölött", s visszavonhatatlanul a lét, az elmúlás törvényei közé, tőle idegen dolgok halmazába zárják az embert:

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Ebben a versében József Attila nem képes a világot emberivé formálni, az emberhez hangolni – Eluard kifejezésével élve – a dolgokat a "rossz" rovatából a "jó"-éba átírni. Itt lázad a fennálló egyetemes törvények ellen: "minek is kell fegyvert veretnem, | belőled, arany öntudat!" – kiált, s meglett embernek azt tartja, aki a világból kiszakadt, aki "tudja, hogy az életet | halálra ráadásul kapja | s mint talált tárgyat visszaadja | bármikor – ezért őrzi meg, | ki nem istene és nem papja | se magának, sem senkinek". A boldogság már csak az állati lét gyönyörének képét öltve jelenik meg. "Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa." Míg az előző versben úgy érezte, "testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fában, hanem az egészben", míg az Elégia szavai szerint "magára ismert" a tájban, a Téli éjszakában úgy mérte föl magának a kozmoszt, "mint birtokát a tulajdonosa", s még A város pereménben is másokat figyelmeztetően riasztott és tanított szava – addig itt a megnyugvást már csak az hozza meg, hogy átutazó, néma idegenként néz végig mindent, ami elvonul a szeme előtt:

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy' szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Így iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

Egy képe van a versnek, ahol a világot formáló-irányító törvények a szép formájában jelennek meg, hasonlatosan az előbbi nagy versek – az Alkalmi {367.} vers, az Óda – világához: ősi, kalevalai formaelemek és modern tudományos-technikai fogalmak gyönyörű költői szintézisében:

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére –

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a múlt szövőszéke ...

A Külvárosi éj ben a "kötegbe szálló" holdsugárból szőtték a gépek "szövőnők omló álmait", de a szövedék, a dolgok elrendeződésének, összekapcsolódásának, elsimulásának szép rendje s ehhez hasonló képek másutt is gyakori elemei ennek a költészetnek. A tragikus fordulat s egyúttal az egész vers tragikumának kulcsa is a következő sorokban jelenik meg:

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindig fölfeslik valahol.

A marxista világnézet hitével, tudományos, racionális humanizmusával tudta szépnek látni a világ rendjét. A fasizmus uralomrajutása a marxizmus hazájában olyan jelenség, amelyet – úgy érzi – nem lehet egyedül ezzel a világnézettel megérteni: itt "fölfeslett a törvény szövedéke", itt "a lét dadog" a tiszta törvény ellenében. S ez történik személyes sorsában is. József Attila új elmélet törvényeit kívánja segítségül hívni, hogy ismét értelmessé legyen számára a világ. A közös harcból való kiszakadása, a forradalom reményének feladása, betegségének jelentkezése is önmaga lelki életének vizsgálata felé fordítja. "Mindentől fölmentem magamat, | mert nem lesz utolsó ítélet" – mondja ki a konok tagolású Számvetés soraiban.